Zerza Béla Zoltán
Líra 2.0.
Lapis József tanulmánykötetének bemutatója
„Sok kanyargással, tekergéssel jár a kortárs költészeti barangolás” – olvashatjuk Lapis József legújabb tanulmánykötetének bevezetőjében (Líra 2.0: közelítések a kortárs magyar költészethez – JAK–Prae.hu), mely nem kevesebbre vállalkozik, mint a kortárs líra hazai áramlatainak feltérképezése. A főállásban a Debreceni Tudományegyetem tanársegédjeként tevékenykedő szerzővel Mezei Gábor beszélgetett.
Lapis József és Mezei Gábor
Monográfiaigényű tanulmánygyűjtemény – állapítja meg Mezei Gábor –, mely kiterjedt szövegkorpusszal foglalkozik, miközben olyan struktúrát működtet, amely egyszerre nyitja ki és dinamizálja a kortárs költészetről szóló beszédet. Elsősorban a tanulmányok nyelvén szól, de nem ritkák a különféle regiszterkeveredések, melyekben a kritika- és a személyes – esszéisztikus jellegű – írásmódnak a nyelvi kódjai egyaránt kimutathatóak. Erős térképszerűség jellemzi továbbá, szemben a hagyományos irodalomtörténet diakronikus szemléletmódjával, ami nyilván összefüggésbe hozható azzal a ténnyel, hogy a kortárs költészet vonatkozásában számolnunk kell a hatástörténeti távlat hiányával, amire a szerző részletesen reflektál a kötet bevezetőjében. Ilyen körülmények között természetesen lehetetlen az összes olvasói érdeknek maradéktalanul megfelelni, de a szerző bízik abban, hogy munkája egyaránt „hasznos kalauzként” szolgálhat a kortárs költészet iránt érdeklődők és egyben azok számára is, akik a jövőben pontosabb és időtállóbb térképek megrajzolására törekednek. Hangsúlyozza továbbá, hogy nem annyira feltalálni, mint inkább továbbvinni, illetve ütköztetni szeretné a mások által végbevitt dolgokat, remélve, hogy a végeredmény többnek bizonyul puszta kompilációnál.
A szerző szerint a „szelekció még ezzel együtt sem esetleges”, noha szükségszerű, hogy kutatásának tárgyából adódóan valamennyire vét ez ellen a kívánalom ellen, de nem gondolja ezt olyan súlyos hibának, mintha mondjuk a XX. század első felének korpusza kapcsán fordult volna elő vele ugyanez, ahol a szelekciót mások már korábban elvégezték, és inkább csak különböző finomhangolásokra van szükség. Ebben a vonatkozásban hozza fel példaként az első tanulmánykötetét, mely a két világháború közötti magyar költészet halálpoétikájával foglalkozik, és a szerző doktori disszertációja is egyszersmind. (Az elmúlás poétikája – A haláltapasztalat esztétikai közvetítettsége a két világháború közötti magyar költészetben). Jelen esetben a kortárs kritika hivatott elvégezni ezt a szelekciót, és a kritikai feldolgozás még a középnemzedék olyan jelentős, hatástörténeti távlattal bíró alkotóinak esetében is rendkívül fragmentált, mint amilyen Kemény István, de nagyjából ugyanez mondható el Marno Jánosról, Szijj Ferencről, és Borbély Szilárdról is, noha a keményi hatásközpontúság ezen utóbbiaknál valamennyivel régebbre nyúlik vissza az időben.
A középnemzedék lírájának tárgyalásával foglalkozó fejezet azonban némileg elrugaszkodik ettől a hatásközpontúságtól, hiszen Borbély Szilárd kivételével olyan szerzők (Térey János, Jónás Tamás, Vass Tibor) munkásságának a vizsgálatára vállalkozik, akiknek az életműve mintegy szigetszerű képződményként ékelődik bele a kortárs költészet egészébe, és példájuk leginkább eseti jelleggel bizonyul érdekesnek. Térey vonatkozásában ilyennek nevezhető az epikus távlat, a szintetizáló és architektonikus perspektíva, valamint a klasszikus, monumentális formákat működésbe hozó beszédmód, mely látszólagos anakronizmusa ellenére is rendkívül érzékenyen reflektál a kortárs valóságra, legyen szó a világháló és a komputerizáció problematikájáról (Paulus); míg Jónás Tamás költészete az alanyi vallomásosság, Vass Tiboré pedig a 70-es 80-as évek neoavantgárd hagyományának egy-egy eklatáns és rendhagyó példája.
Lapis József
A versek kapcsán, elmondása szerint, nem a gondolati tartalom érdekli igazából, és még csak nem is a vizualitás, hanem mindenekelőtt a nyelv materialitása, majd hozzáteszi, hogy a maga részéről igényt tart a klasszikus értelemben vett szép versek jelenlétére, melyekben nagy hangsúly helyeződik a zeneiségre, a hangzóságra, és az érzékiségre. Ha ez végleg kivesz a magyar lírából, azt véleménye szerinte aligha fogja bármi is pótolni, majd kiemel néhány pozitív példát az utóbbi évek fiatal líraterméséből, mint például Bajtai András legújabb verseskötetét (Kerekebb napok) és Kollár Árpád gyermekverseskötetét (Milyen madár).
Az összehasonlíthatóság határai kapcsán veti fel a kérdező, hogy látja-e relevanciáját a kortárs magyar líra tágabb perspektívában való elhelyezésének, akár a magyar széppróza, akár a világlíra, akár az egyéb társművészetek aktuális fejleményeinek vonatkozásában? Lapis szerint kétségkívül előremutató vállalkozás lenne a világirodalmi perspektíva, de az ő hatáskörét ez a feladat, úgy érzi, jelentősen meghaladja, és ugyanezt gondolja az intermediális megközelítésről, amire szerinte szép példát találhatunk Nemes Z. Márió szintén az utóbbi hetekben megjelent tanulmány-, illetve kritikakötetében (A preparáció jegyében). Más a helyzet viszont a magyar szépprózával, ami szerinte annyira különálló vonalon fejlődött, hogy releváns távlatokat inkább csak eseti vonatkozásban lehetne találni.
Mivel a címben szereplő 2.0. egyszerre utal arra, hogy ez a szerző második kötete, valamint az internet és a web 2.0 kortárs költészetre gyakorolt hatására, Mezei szükségesnek látta feltenni a kérdést, hogy az internet, véleménye szerint, milyen módon befolyásolta az olvasói kultúránk alakulását? Lapis szerint nehéz erre megnyugtató választ adni, azt viszont fájlalja, hogy az olvasó, illetve az olvasás témakörének nem szentelt elegendő figyelmet, mert izgalmas jelenségnek tartja, még ha nagyon ritka is azoknak a száma, akik mindenfajta elkötelezettség nélkül olvasnának, ezért aztán annál inkább örül a velük való találkozásnak.
2014. december 4., 18:00, Nyitott Műhely
