Somi Éva
Niedzielsky Katalin estje
Hallgatásért díszsírhely – Az újságíró naplójából
A Jókai Színház Szalonjában szinte már otthonosan foglalnak helyet az irodalombarátok többé-kevésbé állandó csapatának tagjai. A terem az ötórai kezdésre zsúfolásig megtelt. Pedig, vagy éppen azért, most nem egy ismert vagy ismeretlen, de neves költő/író könyvbemutatója lesz, hanem a Békéscsabán élő és egész Békés megyében közismert Niedzielsky Kataliné. Az ő szakterülete az újságírás, -szerkesztés, a színikritika, az oktatás, nem mellesleg feleség és családanya. Szóval egyoldalúsággal nem vádolható. Publicisztikáiból összeállított előző könyvét sokan ismerhetik, de ez most, amiért október 31-én 17 órakor összegyűlünk, valami más lesz, nagyon más.
Fekete Péter színházigazgató megnyitó beszédében hangsúlyozza, hogy bár már Budapesten kellene lennie, kifejezetten a szerző személye miatt fog később indulni a fővárosba. Elsősorban a színház és Niedzielsky Katalin több évtizedes kapcsolatát, színikritikáit, színházzal kapcsolatos publicisztikáit méltatja. Noha személyes ismeretségük csak hét éve kezdődött, úgy látja, ez a kapcsolat megkérdőjelezhetetlen, országosan is példaértékű az a szakmai alázat, amellyel Niedzielsky Katalin szolgálja a színházat. Természetes tehát, hogy a színház, amely minden alkotóművész számára teret biztosít, a mai estének is helyt adott. Fekete Péter köszönti az est másik két főszereplőjét is, majd elviharzik.
Hárman maradnak a középpontban: az izgalomtól kipirult szerző, dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója (mintha benne is volna egy kis lámpaláz) és Kovács Edit színművésznő, a profik nyugalmával.
Erdész Ádám is azzal kezdi, hogy érthető a nagy érdeklődés, hiszen maga a történet, a 2009. szeptember 14-ével kezdődő és 2011. december 31-ével záródó eseménysor önmagában is érdekes, ám a középpontba állított munkahelyi elbocsátás, annak előzményei és következményei csupán az egyik szálat jelentik. Kitűnő a műfajválasztás is, hiszen a nagy hagyományokkal bíró napló az események időrendi és tárgyilagos rögzítésére, tág interpretációjára éppúgy lehetőséget ad, mint a kommentárok, érzelmektől-indulatoktól fűtött reflexiók tágabb kontextusba helyezésére. Békés megye művelődéstörténetébe is jól illeszkedik a kötet, de nemcsak azért, mert sok közéleti szereplőre ráismerhetünk, hanem mert az újságíró-szerző a megye kulturális életének bő három évtizede krónikása és generálója is. Erdész Ádám maga is a színikritikáit olvasta először nagy érdeklődéssel, majd később, levéltárosként már a szakmai kapcsolat is kialakult közöttük. Niedzielsky Katalin a levéltár munkáját és a kultúra más területeit is mindig értékként mutatta be, ki hitte volna, hogy ebből baj lehet, de egyszer csak megdöbbentő hírek jutottak el hozzá is Gyulára, a levéltárba.
A szerző hirtelen nem is tudja, mire válaszoljon, de kiváló érzékkel és rutinnal a műfajválasztásról beszél. A napló szinte „szembejött vele”, hiszen az újságíró amúgy is állandóan jegyzetel. Ahogy fogyott körülötte a levegő, úgy lettek egyre fontosabbak ezek a napi feljegyzések: kapaszkodónak, vigasznak, önterápiának. Ám a személyes sorsán túl fontosnak tartotta nyilvánosságra hozni, hogy egy újságírót, aki tényeket, értékeket közvetít, nem lehet elhallgattatni, megvenni, megfélemlíteni. Ugyan több helyről el tudták mozdítani, de az értékválasztásában nem tudták megrendíteni. Hogy milyen mintái, példái voltak? Mi motiválta? Újságírói ars poeticáján kívül kedvenc írói, akik maguk is írtak naplót, mint pl. Márai, Thomas Mann, Goethe, Kafka, Sütő. Legjobban mégis Márainak az a mondata, hogy ha nem írhatna naplót, megfulladna. Ő meg úgy érezte, szétrobbanna, nem élné túl, nem maradna talpon.
Erdész Ádám tovább faggatja a szerzőt, most már a naplóírás hogyanjáról. Megtudjuk, hogy a szerző nem csak leírta a napi történéseket, de nagy segítőtársa volt a magnó: a felvett szövegekre önvédelemből is szüksége volt. A jelenlegi könyv terjedelménél sokkal több anyag gyűlt össze, ezekből válogatott, időrendbe állította őket, finomított, stilizált, végül az egészet öt nagyobb fejezetbe szerkesztette: I. Előjelek, II. Felmondás, III. Per, IV. Újabb per, V. Álláspont.
Erdész Ádám ezután a szerző személyiségének titkába avat be: Niedzielsky Katalin tollát erős morális felháborodás vezeti, ez által teremtődik meg a könyv kohéziója. A helyében sokan beletörődtek volna, hogy kirúgják, vagy éppen túlléptek volna rajta, hiszen felsőfokú német és amerikai angol nyelvtudással, magas szintű szakmai teljesítménnyel, gazdag tapasztalattal máshol esetleg azonnal talált volna munkát. Vagy egyszerűen csak lezárják ezt az életszakaszukat. De Niedzielsky Katalin nem ilyen alkat. Nagyon erős elhivatottságával nem tudja elfogadni, hogy megfosztották minden rangjától, és mindattól, amit képviselt. Itt építette fel a pályáját, életművét, itt akar élni továbbra is. Aztán Erdész Ádám eltöpreng: de hát milyen szerepe is van napjainkban a kultúrának? Nem lehet, hogy tényleg mi vagyunk a múlt, ahogy az egyik legsértőbb, legmegalázóbb mondatban ezt a szerzőhöz vágták?
A szerző visszaigazolja mindezeket. Neki valóban ez volt az élete. Soha nem menekült el a konfliktusok elől, mert elhivatottsága, értékrendje olyan erős, hogy ezt nem tehette. Nagyon hisz a kultúra, a műveltség szerepében. Bár azt látja, mert azt kell látnia, hogy az értékrend folyamatosan változik, a mai világban a silányabb tömegkultúra a meghatározó. Más kompetenciákat részesítenek előnyben. A klasszikus értékrend felbomlása és a vele történtek között is lát összefüggést.
A szerző és közönsége
Erdész Ádám felidézi az annak idején nagy visszhangot keltő Enzensberger-esszét (Dicsértessék az analfabéta), mely lényegében arról szól, hogy napjainkban nincs szükség a kultúrára, de ez nem tragédia, mert helyette ott a dermesztő szabadság. Niedzielsky Katalin pedig éppen hogy tragikusnak látja és láttatja a tendenciát, könyvében sok részlet pregnánsan illusztrálja ezt. Fantasztikus esszé ez, véli a szerző is, egyik nagy bravúrja, hogy az analfabéták nevében szól ironikusan, valójában nemzetét a kultúra, az irodalom nélküli világ veszélyeire figyelmezteti.
Hogy hogyan fogadta szűkebb és tágabb környezete a felőle érkező híreket? Különbözőképpen. Az igazi barátok, akik nem a pozíciója miatt szerették/szeretik, kitartottak mellette, lelket öntöttek belé, biztatták. Ám a régi munkatársaitól, akik ott maradtak a szerkesztőségben, ahonnan őt kirúgták, megfélemlítve, túlhajszoltan, nem lehetett elvárni, hogy kiálljanak mellette, hiszen nem kockáztathatták az állásukat. De ha egy közösség meg van fosztva az együttérzéstől, a szolidaritástól, vajon közösség-e még? Majd kissé elérzékenyülve mondja: sok embert népszerűsítettem, írásaimmal segítettem, nevüket, munkásságukat megyeszerte ismertté tettem, mindig szívesen. Most jó, hogy ennyien eljöttek, de nem voltak mindig ilyen sokan mellettem.
Honnan ez a fantasztikus erő és hit az igazadban, kérdezi még Erdész Ádám. Változott-e valami a munkaügyi per után, mely kimondta, hogy az elbocsátásod jogszerű volt?
A szerző válasza szerint az elhivatottságon túl a barátok, kollégák is erősítették, de legtöbbet mégis a családjának: édesanyjának, férjének és két lányuknak köszönhet. Az értékrendje nem változott, sőt inkább megerősödött. Aki teheti, annak kötelessége elmondani az igazat! De most már el tudja engedni ezt a történetet, mely életének legkritikusabb, legnehezebb szakasza volt, új könyvének a témája már más lesz.
Az est folyamán Kovács Edit színművész részleteket olvasott fel a könyvből. 2010. április 26., 2011. május 11., 2011. december 14. és 15. naplóbejegyzései az ő ihletett, művészi tolmácsolásában megemelték a szöveget, és így nagyban hozzájárultak ahhoz, amit Erdész Ádám zárszavában mondott: katartikus este volt. (A könyvet a Typografika Kiadó adta ki, Békéscsabán, 2014-ben.)
