Szepesi Dóra

Irodalom, kritika, nemzeti közösség

– esszék tükrében

A Napkút Kiadó Kútfő Bibliotéka rangos sorozatából a 12. és a 13. kötet közös bemutatójára került sor az Írószövetség könyvtárában október 15-én, koraeste. A két bemutatandó mű: Vilcsek Béla: A kritika válsága. A válság kritikája és Elek Tibor: Irodalom és nemzeti közösség Válogatott és új esszék (1984–2014).

Szondi György kiadóvezető üdvözölte a szép számmal egybegyűlt közönséget, majd elmondta, hogy sajnos Vilcsek Béla nem tudott eljönni, így egy kicsit másképp alakul a beszélgetés. Vincze Ferenc felelős szerkesztővel – újabban pedig Hlavacska András szerkesztővel együtt építették föl a Kútfő Bibliotéka sorozatot. Általában a kultúra különböző területein – irodalomtudomány, történettudomány, szociológia, szociográfia, alkalmasint zene, képzőművészet – területéről, nagy jegyzet- és irodalmi apparátussal gyűjtenek egybe tanulmányokat egy-egy szerzőtől, de vannak konferenciaköteteik is. Az esten bemutatott szerzőkre jellemző, hogy kánonoktól függetlenül az irodalom teljes horizontját tekintik át. Mindkét kötet az idei könyvhétre jelent meg.

Vincze Ferenc irodalomtudományos vizekre evezve kifejtette, ez a két kötet is jól mutatja, hogyan függenek össze a sorozat kötetei. Mindkét kötet jól átgondolt koncepció mentén épül fel, mindkettőben négy nagyobb egységbe rendeződnek az írások. Vilcsek Béla kötetének fejezetcímei: A műértelmezés esélye, A kritika kritikája, Válságlíra, válságpróza, válságdráma, A kritika válsága. Két kulcsfogalom nevezhető meg, a válság és a kritika. Elek Tibor könyve is négy nagyobb egységből áll. Minthogy a kötet alapvetően esszéket tartalmaz, az írásoknak a csoportosítása egy kicsit másképp alakul. A megszólalás pozíciója is más-más, nem mindegy, milyen szerepből szólal meg az irodalomtörténész, a kritikus, vagy az emlékbeszédet mondó, ezért az írások elég markánsan elkülönülnek egymástól, másféle attitűddel vizsgálják tárgyukat, írnak irodalom, nemzet és nemzeti közösség viszonyáról. A szerkesztő itt is megnevezte a kulcsfogalmakat: irodalom, az irodalomról való gondolkodás és a nemzet, a nemzeti közösségről való gondolkodás. Amikor további kapcsolatokat keresett a szerzők művei között, Vilcsek kötetében felfedezett egy Elek Tiborra vonatkozó részletet. Ebben tőle idéz a kritikának hármas funkciójáról. Az első, hogy a mű és az olvasó közötti kapcsolat létrejöttében közreműködjön, a második az író szempontjából fontos, mert neki ma is éppúgy szüksége van az olvasói visszajelzésekre, mint korábban és a kritikus is egy olvasó, aki a maga személyes olvasói élményét megpróbálja szakszerűen megfogalmazni. A harmadik szerinte már csak egy jámbor óhaj megfogalmazása lehet, melynek keretében egy „majdan létrejövő, a jelen irodalmát is magába foglaló, magyar nemzeti irodalmi kánon norma- és értékrendszerének megalapozását, előkészítését is az aktuális kritika végzi el, még ha az igazi értékkiválasztás az irodalom hatástörténet során utólag valósul is meg.”

Elek Tibornak ez a tizedik kötete. A jubileumot egy olyan művel szerette volna megünnepelni, amely, az elmúlt két évben született új szövegek mellett, válogatás a korábbi kilenc anyagából. Írásai jó része irodalmi, közéleti esszé, tanulmány, kritika, amelyekből egy sajátos szerkezetű, sajátos üzenetet hordozó kötetet állított össze. Elek Tibor korábbi tanulmánykötetei kortárs írókkal készített beszélgetéseket is tartalmaztak, így a Vilcsek Béla által Szegedy-Maszák Mihály, Kulcsár Szabó Ernő, Papp Endre s mások kötetei mellett tárgyalt Árnyékban és fényben című is, a végére pedig többnyire került egy vele készült beszélgetés is. Jelen kötetébe a kolozsvári Helikonnak készült interjú került be, Az irodalmi alkotások nem egymás ellen íródnak című, amelyben Xantus Boróka többek között azt kérdezi, miért ritka a negatív kritika manapság. A válasz egyszerű: a kritikus is elsősorban olvasó, és többnyire olyan könyveket keres, amelyeket érdeklődéssel és örömmel olvas, ebből következően ritka az úgynevezett negatív kritika. Ha véletlenül csalódik egy szerzőben, megírja a véleményét, de általában megfelelő módon fogalmaz, tisztában van az alkotók érzékenységével. Vincze Ferenc (itt most kritikusként) tovább szőtte a gondolatot és azt tudakolta a szerzőtől, hogy mint a Bárka folyóirat főszerkesztője hogyan vélekedik a folyóirat értékítéletet mondó, közvetítő szerepéről, mivel már a kritika megjelenése is rangot jelent. Számára ugyanis folyamatosan kérdés, nem kellene-e a negatív kritikát erősíteni a mai könyvmegjelenési dömpingben? Beszélgetőpartnere az előzőekben kifejtett véleményéhez hozzátette, az orientálás, az értékfelmutatás illetve a nem értékre rámutatás is feladata a kritikának, a kritikusnak, de ezeket nem sorolja a negatív kritika fogalmába.

A kötetben szereplő írások korábban születtek, de 2014-ben is valamiféle aktualitásuk van. Ehhez kapcsolódóan személyes élményét osztotta meg Vincze Ferenc. Öt évvel ezelőtt rendezték meg az Írószövetségben a Határtalan irodalom című konferenciát, amelynek témája többek között az volt, hogy van-e határon túli irodalom vagy nincs. Elek Tibor a kötetben is olvasható Lírai kötelékben és magánutakon Erdélyben című előadásában elmondta, „van-e értelme bármilyen határon túli irodalomról önállóan, a magyar irodalom egészétől elkülönítetten beszélni, legalábbis nekünk itt, Magyarországon. Sőt, állítom inkább határozottan, hogy nincs, és javaslom is, hogy ez legyen az utolsó ilyen típusú tanácskozás.”- olvasta fel a szerző az ide vonatkozó részt.  Vincze Ferenc már akkor is egyetértett vele és éppen utána következett a konferencián, s egy hasonló erőteljes mondattal foglalt állást. Úgy tapasztalni viszont, hogy ez továbbra is kérdés, ebből a szempontból maradtunk 2009-ben. Olyannyira, hogy idén tavasszal volt az MMA Vigadójában egy tanácskozás az erdélyi irodalomról, ahol Elek Tibort is felkérték előadónak, és kénytelen volt magát idézni, de véleményét továbbra sem sikerül elfogadtatni az irodalmi közvéleménnyel. Valószínűleg érveivel nem ért mindenki egyet. Többször találkozott Erdélyben élő alkotókkal is, akik különböző okok miatt igyekeznek hangsúlyozni a maguk különbözőségét, különállását és az erdélyi irodalom külön létezését, miközben más helyzetben meg épp azt mondják, amit ő. Sokszor egy szerkesztőségen belül sincs egyetértés. Szerinte elég egyértelmű a képlet, amelyet konkrét példával világított meg. Ha valaki például Markó Béláról ír monográfiát, nem vizsgálhatja a 70-es évekbeli tevékenységét úgy, hogy közben nem teremt kapcsolatot a magyar irodalom egészével, mint ahogy az újabb, az ironikus magyarságversei, haikui is több ponton szinkronban vannak a magyar lírában egyébként is általánosságban érvényes tendenciákkal. Ez régebben is így volt, csak a határok merevebbek voltak. Vincze Ferenc szerint a határon túli problematika voltaképpen egy kicsit lenyomata annak is, hogy milyen nemzet- vagy közösségképpel dolgozunk. A 20. században az irodalomtörténet-írásra rányomta bélyegét a kelet-közép-európai lét különböző politikai viszonyrendszere. Ebben az értelemben nemcsak egy irodalomtörténeti jelenségről beszélünk már, hanem egy sokkal nagyobb képzetről, a nemzet, a nemzeti közösség képzetéről, s ez eltolja a szociológia, a politikum felé a kérdéseket. Elek Tibor írásaiban vissza is jön ennek a kérdésnek egy-egy árnyalata, nem feltétlenül a határon túliság okán, hanem a nemzet vagy az irodalmi kánonok felől. A kötetben több írása foglalkozik ezzel az évtizedeken átnyúló problematikával. Leegyszerűsítve így szemléltette: régebben az irodalom – mint általában a művészetek –, előtte járt a politikának, abban a tekintetben, hogy elég határozottan képviselték a kulturális nemzet fogalmát, az irodalmon keresztül, amikor az úgynevezett határon túli magyar irodalommal kezdtek foglalkozni. Görömbei András, Pomogáts Béla, Bertha Zoltán, Szakolczay Lajos és sokan mások, már egy nemzetben gondolkoztak. Elkezdtek tudatosan monográfiákban, tanulmánykötetekben foglalkozni a határon túli magyar nemzetrészek irodalmával, ez azt sugallta mindenki számára, azért teszik, mert azok az alkotók, művek ugyanahhoz a nemzeti irodalomhoz tartoznak, mint a határon belüliek. A politikában még beszélni sem lehetett erről ilyen módon. Most mintha megfordult volna a helyzet, mintha a politika előrébb járna ebben a tekintetben. A 2010-ben elfogadott, a nemzeti összetartozásról szóló törvényt és az Alaptörvényt idézi is Elek A nemzet közössége című esszéjében, amelyet a kötet egyik legfontosabb írásának tart. A hatalmon lévő politikai elit határozottan letette a garast az úgynevezett kulturális nemzet fogalma mellett, és felelősséget vállal a határon túli magyarokért. Helyesli ő is, hogy megfogalmazzák az összetartozást, eközben az irodalomban viszont továbbra is a különböző határon túli irodalmakról beszélünk. Ez egy furcsa, sajátos helyzet. Ezután utalt a Darabokra szaggattatott magyar irodalom című, tíz évvel ezelőtti esszéjére, amelyben sorra vette, miért nem beszélhetünk egységes magyar irodalomról, amiről korábban a mesterei is beszéltek, és ami helyett szeretné bevezetni, azóta is, az egy magyar irodalom fogalmát. Úgy véli, az egységes megtévesztő, merthogy nem egységes a magyar irodalom, nem is volt talán soha, az utóbbi évtizedekben különösen megosztott ideológiai, esztétikai, politikai, földrajzi szempontból is. Számtalan szempontból megosztottá, széttagolttá és széttartó irányúvá vált a magyar irodalom –  ahogy Csoóri Sándor fogalmazott egyik esszéjében: mint a mennyezetről lehullott csillár széthullott darabjai... Ugyanakkor összeköti a nyelv egysége, összetartja a kulturális, történelmi hagyományrendszer, de ez bőven elég is ahhoz, hogy minden magyarral összetartozónak érezzük magunkat, és egy magyar irodalomban gondolkodjunk.

Ezen a ponton felmerült egy érdekes szempont: azok a mesterek – például Görömbei András, Bertha Zoltán, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos – , akik különböző monográfiákban, tanulmánykötetekben a 70-es évektől kezdődően, a határon túli irodalomról elkezdenek beszélni, szükségszerűen használják a megkülönböztető jelzőket („romániai magyar irodalom”, „csehszlovákiai magyar irodalom” stb.) Visszatekintve, amellett, hogy a szövegek elkezdtek foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, rögzítettek egy beszédmódot, fogalmi hálót. Ezeket is át kéne valahogy alakítani, javasolja Vincze Ferenc, s ezzel Elek is egyetértett.

Az írások aktualitása kapcsán pedig elmondta, hogy 10-20 évvel ezelőtti szövegei, amelyekkel valakikre vagy valamilyen jelenségekre célzott, most is érvényesek, de most már nem biztos, hogy ugyanazokra vonatkozik. A kötetben a legrégebbi írás 30 évvel ezelőtt, Tolerancia címmel jelent meg a debreceni Egyetemi Életben, harmadéves egyetemista korában. Az akkori hatalommal szembeni másként gondolkodó nézetek létjogosultságáért érvelt benne. Sokan felkapták rá a fejüket, tanárai gratuláltak neki, a megyei pártlap pedig kihozta, hogy jön ő ahhoz, hogy toleranciát igényel. A 90-es évek elején, a Gyulai Hírlap főszerkesztőjeként, ezt az írását átírta, az akkori viszonyokhoz igazította, de a magja megmaradt. Ma újraolvasva, még mindig érvényesnek érzi a 30 évvel ezelőtti szöveget. Az írásokat a különböző beszédhelyzetek is rendszerezik, de a mai érvényességükre példa a Bibó-hiány című 10 évvel ezelőtti szoboravatójának üzenetértéke, aktualitása is.

Végezetül fontosnak tartotta hangsúlyozni Elek Tibor, hogy a könyv második fejezetébe műelemző esszék, tanulmányok és íróportrék sorozata is került.

A bemutató végén természetesen nem maradt el a dedikálás. A kiadó munkatársai pedig friss dióval kínálták az egybegyűlteket.

Főoldal