Szász Anna Tünde
„Addig nézte, amíg meg nem látta benne magát”
Február huszonötödikén, kedd este hat órakor a Hadik Kávéház páholyában mutatták be Szilasi László legújabb kötetét. A harmadik hídról Darvasi Ferenc beszélgetett a szerzővel.
2002-ben Szeged Alsóvárosba költöztek, ott találkozott Lőrinc Sándorral, kezdte a mesélést Szilasi László. Az ő figurája volt az egyik ihletadó, az évek során lassan vesztett el családot, munkát, stabil hátteret, hajléktalanként pedig egyszerűen hihetetlenül szívósan ragaszkodott, ragaszkodik az élethez. A másik modell, akinek élettörténetéből a szerző építkezett, egy Kanadából visszatért volt osztálytárs, akiről kevesen tudhatták csak, hogy hajléktalan volt. A kötet készülését jelentős kutatómunka kísérte. Szilasi már a 2010-es A szentek hárfája című regény megjelenésekor dolgozott az új szövegen, szakirodalmakat olvasott a témáról, a segítőkkel műhelybe járt, Szegeden minden intézményben megfordult, ahol hajléktalanokkal foglalkoznak.
2013-ig tartott a munka, ha erről az oldalról nézzük, négy évbe tellett, míg elkészült a kötettel, más nézőpontból pedig nyolc hét alatt készen volt a szöveggel: ennyi idő alatt ugyanis megszületett a szöveg fő íve, a fennmaradó időben pedig ezt kellett bővíteni, alakítani. Az első regény megírásakor „daloltam, mint a madár”, mondta Szilasi, azonban itt ez nem működött így: minden mondat külön küzdelem volt, teljesen elölről kellett kezdeni mindent, mint Michelangelo, akinek a Sixtusi-kápolna freskójának festése során fogalma sem volt, hogyan kell vakolatra festeni, s minden egyes alkalommal újra bele kellett tanulnia ebbe a folyamatba.
Darvasi rámutatott, a regénynek sokféle aspektusa lehet, sokféleképpen be lehetne skatulyázni a jól ismert valami-regény mintájára, lehetne generációs regénynek hívni, sokan fogják valószínűleg hajléktalan-regényként definiálni, azonban a kötet mégsem akar az lenni. Szilasi elmondta, ő nem ért a hajléktalansághoz, nem úgy ír erről a közegről, mint ahogy a magyar irodalomban egyébként megszokott (hiszen Móricz óta divat az, hogy ha meglátnak egy szegény, nincstelen embert, akkor megtörnek bele). Hozzá inkább Tömörkény felfogása áll közelebb, aki nem sajnálta ezt az embert, hanem „odament hozzá, és addig nézte, amíg meg nem látta benne magát”.
A borítón először egy hatalmas patkány szerepelt, azonban Szilasinak sikerült levetetnie, szerinte egyáltalán nem lehet összeegyeztetni azt az állatot ezzel az életmóddal. A hajléktalanok nem tragizálják élethelyzetüket, ez az életnek egy módja, s ő azt szerette volna megragadni, hogy mi történik az emberi lénnyel a hajléktalanság alatt.
A regény két nézőpontot vonultat fel, Nosztávszkyét és Foghornét. Az ő nézőpontjuk lehet hiteles a szerző szerint, hiszen egyikük hajdani kanadai emigráns, a Németországból hazatért nyomozó, másikuk az itthon maradt utcazenész. Szükség volt egyre, amelyik attól az embertől közelít, aki nem hajléktalan, viszont minden nap velük dolgozik, illetve egy másikra, amelyik a hajléktalanságot már meg- és túlélt személy szempontjait érvényesíti, így lehet valamennyire hiteles képet kapni.
Szeged-regényként is felfogható a kötet, ez a város a helyszínünk, a belső borítókon Szeged-térképeket találhat az olvasó, amiken a hajléktalanok jellemző útvonalai vannak jelölve. A kutatómunka folyamán a Szilasi követte a hajléktalanokat, figyelte a mozgásukat, s elmondta, nagyon sok új helyet fedezett fel velük, általuk, jelentősen kitágult a városismerete.
Generációs regényként úgy lehetne tekinteni a kötetre, ha figyelembe vennénk ennek a generációnak a közös tapasztalatát, ami Szilasi szerint röviden a következő: „miért kellett eddig itt vegetálni?”. Az érettségi találkozón tapasztalta megdöbbenve, hogy volt osztálytársainak kétharmada él külföldön, majdnem mindenki elment, igaz, ebből a generációból sokan vissza is jöttek, jönnek később. „Csak nagyon kemény embereknek való ez az ország” mondta, Darvasi is kiemelte, a regény világában is nagyon korlátozott az élettér, a szabadság, végesek a lehetőségek, de a szerzőnek nem volt terve ezt az aspektust megragadni.
Szóba került a névadás kérdése is, hiszen sokak számára hangozhatnak idegenül például a Zsilinszky, Zsarnótzay, Steigerwalder nevek. A névválasztás mikéntje trükkös volt: Szilasi édesanyja érettségi tablójáról kölcsönözte őket, esetleg módosított rajtuk egy keveset, innen jönnek tehát az autentikus nevek.
Végezetül Szilasi elárulta még, nemcsak a borítót változtatta meg, hanem a címet is. Eredetileg Hirám hajói címmel jelent volna meg a kötet az egyik kulcsjelenetét kiemelve, azonban kiadói kérésre illetve elkerülendő a szabadkőművességgel összefüggésbe hozható képzettársítást végül A harmadik híd került a kötet élére. Az est folyamán hallhattunk részleteket is a szövegből, zárásképp pedig Szilasi a borítóképet ihlető jelenetet olvasta fel.
