Szepesi Dóra
Az eperfa nyolcadik gyökere
Majoros Sándor regényének bemutatóját a Magyar Írószövetségben rendezték meg, február13-án, csütörtökön. A szerzővel Bíró Gergely, a Magyar Napló Kiadó szerkesztője beszélgetett.
Régóta vártuk már a regényt! A szerző elmondása szerint kellett a távolság időben-térben hogy meg tudja írni a jellegzetesen bácskai történetet, amely a családregényen túlmutatva az egész kelet-közép-európai olvasóközönség számára ismerős élményeket hordoz. A Déry-, József Attila-, Márai-díjas vajdasági szerző 1991 óta él Budapesten, több könyve, novellája megírásával párhuzamosan ez a műve gyerekkorától érlelődött benne.
A cselekmény 1938-tól kezdődően mintegy 30 évet ölel fel. Bevezetésképpen Bíró Gergely a kötet éléről, a családi legendárium elejéből olvasta fel azt a részt, amely a nagyapa, Majoros Ignác korai halálának rejtélyes történetét meséli el. Ahogyan a kérdező fogalmazott, a művet beindító mozzanat „határkő” a család életében. Majoros Sándor szerint ez a baleset vagy inkább merénylet, tragédia volt a családjuk legfontosabb történése, és ez vezetett ahhoz a szerteágazó folyamathoz, mint amilyennek megpróbálta regényében ábrázolni. A haláleset különös metafizikai állapotot váltott ki, szégyellni, rejtegetnivaló esemény lett, éppen azért, mert soha nem derült ki, mi volt a történések hátterében. Ez a dolog – teljesen függetlenül az írástechnikáktól – magánjellegű, de a regény megközelítésében érdekes, hogy egész kis kora óta foglalkoztatta. Nem értette, hogy van egy szellem nagyapja, akiről nem szabad beszélni, nyugtalanította, hogy relikviáival együtt az emléke is a padlásra lett száműzve. Gyerekként és felnőtt fejjel is megpróbálta a maga eszközeivel megfejteni, mi lehet ennek a magyarázata.
Bár korábbi novelláiban, különféle írásaiban megközelítette ezt a misztikumot, és az írás eszközeivel valamiféle választ próbált adni, kezdettől fogva érezte, hogy ez bizony regénytéma. Mégpedig nagyon furcsa regény, aminek érdekes kapcsolódásai vannak egyéb irodalmi művekhez, konkrétan a Mikszáth Kálmán-féle A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényhez. Ugyanis Kamjonkai Szemző Dénes, akivel a nagyapa a zombori Nagykanális hídjánál életét vesztette, annak a Kamjonkai Szemző Gyulának volt az unokaöccse, aki az irodalomban Noszty Feriként ismert. A szerző édesanyjáék pedig szomszédok voltak azzal az Ungár famíliával, ahonnét Tóth Mari irodalmi alakja származott. Mindig úgy érezte, hogy a családjukat beárnyékoló furcsa rejtély valami módon folytatása Mikszáth regényének, de évtizedeknek kellett eltelnie, hogy egyáltalán meg merje közelíteni a témát, és úgy próbálja megírni, hogy ne egy egyszerű családi beszámoló legyen, hanem autonóm regény. Igazi kihívásnak élte meg, ezért várt vele relatíve elég sokat, mert érezte, hogy valahogy meg kéne emelni, hiszen több minden van benne, mint egy családtörténet. A regény kerete a nagymama nyomozása, amit egész életében folytatott a férje halála körülményeinek kiderítése érdekében. A végén aztán kiderül, hogy milyen sikerrel és hova jutott el… Kezdetben arra gondolt, vidám, gyerekszemmel elbeszélt kis történet kerekedik belőle, mókás lesz és csupa kacagás, aztán kiderült, hogy ott van a háttérben a történelem, azok az események, amelyek a szülőket nyomasztották, meghatározták az életüket és valahogy, árnyékként az ő nagyon boldog gyerekkorára is rávetültek. Rögtön beleütközött a legelején abba a fura időszakba, ami 1938-ban volt Jugoszláviában, két évvel a Marseille-i merénylet után, amikor Sándor királyt megölték, bizonyított tény, hogy Magyarországnak köze volt ehhez. Beleütközött tehát a történelem hatalmas monolitjába, amelyet nem lehetett lerombolni, megkerülni, meg kellett mászni. Foglalkoznia kellett a külső eseményekkel, ami a családjukat nem annyira érintette ugyan, valamilyen módon mégis sodródtak vele. Mindenféle elfogultság nélkül foglalkoznia kellett a délvidékkel, a helyszínekkel, nem akarta volna sugallni, hogy milyen szomorú, nehéz időszakot éltek át, erről fogalma sem volt, a szüleinek se, mert ők is csak az életüket élték, és próbáltak boldogulni. Ez megadta a regény alaphangját. A felhőtlen, vidám mesélés folyamata mögött azonban ott lopakodott a világháború, az azutáni újjáépítés és a szocializmusnak az egyik legmarkánsabb időszaka.
Majoros Sándor
A Magyar Naplóban 2009-ben megjelent életműinterjúban is téma volt, hogy az író áttelepülése után felértékelődött benne az otthagyott bácskai világ, prózaíróként mégis más utakat keresett. Majoros válaszában elmondta, hogy nem akart elszakadni attól a világtól, nem is lehet, de akkoriban a polgárháborút írta, az az időszak foglalkoztatta, amikor válság válságot ért, különös figurák bukkantak föl, akik megpróbálták a hamis illúziókat a maguk hasznára fordítani. A körülötte lévő valóságra csapott le, félig-meddig ösztönösen, ezekből írta a novelláit. Nem akart azonban a jugoszláv polgárháború írója lenni, – nem is volt ott, nem élte át, éppen a háború elől jött el – , aztán nem mintha elfogyott volna a muníció, rendkívül sok történetet nem írt meg, de úgy érezte, ennek véget kell szakítani. Bár mindenki érdeklődött iránta, új hang volt, tetszett, hogy frissek a novellái, idővel rájött, hogy ezzel a fura egyedi családi történettel kellene valamit kezdeni. A regény megszületésének egyik oka, hogy nagyobb lélegzetű prózában másképpen lehet ábrázolni a novellákban felbukkanó világot. Tartozott is a regénnyel azoknak az embereknek, annak a világnak, akik szerepelnek a könyvben, akikből építkezett, annyi mindent köszönhet nekik, hiszen, ahogy fogalmazott: az ő kincseikkel fényeskedik az irodalomban.
Bíró Gergely felolvas a regényből
Vajon mivel záródhat a nagyjából 30 évet felölelő regény? Az írótól megtudtuk, egyáltalán nem véletlen, hogy a záró epizód éppen 1969, mert az a holdutazás éve. Kerek egésznek, egy ciklusnak tekinthető a 38-68-ig tartó időszak, ami után jött a kijózanodás a globális politikában. A 68-as diáklázadások az utolsó olyan kísérlet, amikor radikális forradalmi módon próbálták befolyásolni a világ rendjét a fiatalok. Azóta gyakorlatilag vége van a világnak. Elérkezett a globalizáció, úgy tűnik, a világ végéig fog tartani. A regénynek is ott a vége. A nagyapa halálától 68-ig a világ nem változott olyan sokat, mint attól a pillanattól kezdve, amikor rádöbbentünk, most már a Holdra is fölment az ember, lezárult ez a ciklus, valami más kezdődött, egész más karakterekkel. A régiek meg is haltak egyrészt, az a világ, amit ők képviseltek, velük együtt elmúlt. Károly bácsi is meghalt, az egyik fontos szereplő, a doni harcok egyik túlélője, folyamatosan visszatérő megszólaló. Ő képviseli azt a fajta bölcsességet, amit a közösség hangja visz be a társadalmi életbe.
Itt következett egy felolvasás, a címadó eperfáról szóló epizód, amelyben Károly bácsi kulcsszereplő. Így kezdődik: „Apám leszerelése egybeesett annak az eperfának a kitermelésével, amelybe 45 tavaszán belevágott a villám.” Ezen a részleten felhőtlenül derült a közönség: a regénynek a szeretetteljes iróniájából kaptunk ízelítőt, egy kicsit megismertük a közeget, amelyben a főhős felnőtt. Majoros Sándor nem akarta elhallgatni, hogy ez a találó regénycím egy nagyon kedves segítője, Kánai Magdolna szellemi terméke, aki alaposan elolvasta a kéziratot és kihámozta belőle ezt a címet. Ő pedig rögtön megérezte, hogy az elevenjébe trafált bele, (éppúgy, mint Károly bácsi a nyolcadik gyökérrel), mert sűrítménye, metaforája ennek a hihetetlen küszködésnek, a túlélés makacsságának, amit ez a népcsoport, ez a család, ez a falu végrehajtott. (A munkacím „Árnyékok világa” volt.) „Az eperfa nyolcadik gyökere” éppen annyira misztikus, megfoghatatlan, nem lehet vele mit kezdeni, mint ezzel a villámcsapás nyomán, szinte mesébe illően kialakult különös rontással. A nyolcadik gyökér a sors, ami rátelepszik az emberek vállára és próbálják elszakítani, megszabadulni tőle, lerázni a terhét. A felolvasott rész számára is azért kedves, mert ilyennek szánta a regényt. Ám nem lehetett végig tartani ezt az iróniát.
A közönség egy része
A beszélgetés vége felé szó került még egy titokzatos szelencéről is, ami a nyomozás bizonyítékaként a család birtokába került, – mi több, állítólag Mikszáth Tóth Marijának púderes dobozkájáról van szó… Azt is izgalmasnak találta Bíró Gergely, hogy egy különös szellemvilág működik a könyvben, amely szervezőerővé emelkedve megemeli a családregényt. A szerző az egyidejűség elvével játszva belebújik nagyapja egójába és a személyes ihletettség síkján próbálja átélni azokat az élményeket, amik vele történtek. Ez a metafizika, kvantummechanika néha úgy sült el, hogy a család bizonyos korszakokban kikerült a történelem vonulatából és a kozmikus nihilbe húzódva élte meg az adott korszakot. Mesélte, neki már akkor is föltűnt, – és ezzel játszott a regényben –, hogy bizonyos korszakokra teljesen eltűnhetnek emberek, csoportok, személyek, gondolatok, szándékok, kivonulhatnak a normális történésekből.
Dedikálás
Még valamit meg kell említeni: a bemutató hangulatát emelte az estet keretező, elején, végén felcsendülő zene. Bornemissza Ádám gitárjátéka szinte a regényidő korszakainak festett hátteret, a melódiák között volt Beatles, Rolling Stones, Elvis, régi blues, meg egy jazz standard is.
Bornemissza Ádám gitározik
Majoros Sándor: Az eperfa nyolcadik gyökere. Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2013.
