Pethő Anita
Magány és rajongás között
Noha az elmúlt hónapokban megjelent újságcikkek és Nyáry Krisztián új könyve körül kialakult (vagy éppen marketingfogásként mesterségesen keltett) kisebb botrány miatt akár másra is számíthattak volna, végeredményben egy szolid és korrekt irodalomtörténeti áttekintésnek lehettek tanúi mindazok, akik A magyar kultúra napján a Műcsarnokba látogattak.
A koncepció egyértelmű volt, Kölcsey Ferenc életművét olyan ritkábban emlegetett alkotásokon keresztül áttekinteni, melyek mintegy ellenpontozzák „a Himnusz szerzője” képet, s amelyeket gondolatviláguk, vagy éppen a korban szokatlan formaviláguk, szóképeik alapján sokkal közelebb érezhetnek magukhoz a mai olvasók, mint az irodalomtörténeti vagy a nemzeti emlékezet szempontjából fontosnak tartott alkotásokat. Az áttekintést nagyrészt Nyáry Krisztián vállalta magára, ezt egészítette ki reflexióival Kemény István, illetve a művek felolvasásáért is felelő Székhelyi József.
A beszélgetés vázát Kölcsey Ferenc halála előtt öt évvel Szemere Pálnak írott leveléből felolvasott részletek adták. Kölcsey ebben születésétől kezdve elmeséli egész életét, beszél elvégzett iskoláiról, de a Szemerével és családjával együtt, valamint a világtól teljes elzárkózásban töltött időszakokról egyaránt. Mint ahogy Nyáry Krisztián megfogalmazta, Kölcsey élete a magány és a rajongás kettősségének jegyében telt. Amennyire zárkózott egyéniség volt már kamaszkorától kezdve, olyannyira szüksége volt mindig valakire, aki iránt rajonghasson. Ilyen volt a mesterének választott Kazinczy Ferenc, vagy éppen jó barátja, Szemere Pál. Ugyanakkor életének lelkes és magába forduló korszakainak váltakozásai akár egy mániás depressziós, bipoláris zavarral küzdő egyénre is vallhatnak.
Sok szó esett Kölcsey legtermékenyebb korszakáról, amikor is a „pesti triásszal” (Szemere Pál, Horváth István, Vitkovics Mihály) barátságot kötve éppen felfelé ívelő korszakában járt. Az ekkor született versek közül az Andalgások Nyáry szerint Babits Mihály hangját előlegezik meg, A jegyváltóban pedig a Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének szövegéhez hasonló sorok találhatók. Részleteiben vagy teljes terjedelmében hallhattunk még többek között a Minden órám, vagy éppen az Elfojtódás című műveket is, melyek viszont már a magány versei, utóbbiban a beszélgetés résztvevői Ady Endre költészetére jellemző vonásokat is felfedezni véltek.
Székhelyi József, Nyáry Krisztián, Kemény István
Kemény István mindezek kapcsán arról beszélt, hogy a 18. század és költészete sokkal közelebb áll a mai emberhez, s csak Napóleon bukása után változott meg valami a világlátásban. Kölcsey szövegein több művészeti korszak hatása is érződik, a költő egyfajta válaszvidéken élt, és talán ezért is írt keveset. Nyáry szerint az is bizonyítani látszik a Kemény által mondottakat, hogy a különféle tematikus válogatásokból (magyar klasszicizmus, magyar szentimentalizmus, magyar romantika, stb.) nem hiányozhatnak Kölcsey szövegei, hiszen ezek a hatások, melyeket ma különválasztunk, őt egyszerre érték.
Kölcsey Ferenc hosszú, nyolc évig tartó világtól elzárkózásáról Nyáry Krisztián megemlítette, hogy a költő eltűnése még barátait is aggasztotta, akik egymástól kérdezgették levelekben, mi történhetett vele. Kölcsey ez idő alatt csupán tizenkét verset írt, de életműve tekintetében a legjelentősebbeket, köztük a Himnuszt is. Ebből a korszakból azonban elsőként egy olyan szövegről esett szó, az 1821-ben írt Talányokról, melynek darabjai szintén megdöbbentően mainak hatnak (l. „tükör vagyok, de nem szobám falán”), miközben, éppen a látszólag találós játék-forma, illetve az elképzelhetően alkalomra írott jellegük miatt soha nem kerültek a figyelem középpontjába. A beszélgetés résztvevői megegyeztek abban, hogy érződik a szövegeken a formai kötöttségek alóli felszabadulás.
Az áttekintésből még annak kuriózumokat megmutatni törekvése ellenére sem maradhatott ki a Himnusz. Szó esett azokról a tudatos alkotói döntésekről és egyéb gesztusokról (hol jelent meg, milyen a szerző maga általi válogatásába került bele, vagy éppenséggel nem; egyáltalán, hogy említette-e valaha barátainak leveleiben, stb.), melyek alapján feltételezhető, Kölcsey Ferenc messze nem tartotta olyan fontosnak ezt a művét, amennyire azzá vált az utókor szemében.
A beszélgetés résztvevői vázlatosan végigvették ennek a fontossá válásnak a stációit, a megzenésítéstől kedve (kiemelve, hogy Erkel Ferenc műve eredetileg tempósabb volt ahhoz képest, ahogy mi szoktuk meg annak éneklését), egészen az 1989-es alkotmányba foglalásáig. Szó esett arról, hogy már 1902-ben felmerült, hogy ez legyen a nemzeti himnusz, de akkor a képviselők leszavazták, mondván ellentétben az osztrák Gott erhalte-val, nem elég lelkesítő. Igazán komorrá a darab az első világháborút követő időszakban vált, igaz, ekkor már szándékoltan. Ekkortól használjuk a Dohnányi Ernő-féle átiratot. A résztvevők említést tettek még arról is, hogy mivel Kölcsey művét „tényleg a nép választotta”, fontossá válásának folyamata a 20. század folyamán nem valamely hatalom erőszakos beavatkozásának eredménye.
Sajnos az idő rövidsége folytán Kölcsey későbbi versei közül már csak a Zrínyi második énekéről esett szó, melyhez képest, mint ahogyan azt Nyáry is említette, a Himnusz optimista műnek tűnik. Nyáry úgy fogalmazott, hogy az azóta íródott hazafias versek csak lábjegyzetei a Zrínyi második énekének. Bár kifejezetten érdekes lett volna e témában véleménye hosszabb kifejtését meghallgatni, Kemény István csupán egy megfontolt „így is lehet nézni” válasszal reagált Nyáry felvetésére.
Noha kissé elhúzódott a beszélgetés, s a végére láthatóan lankadt az összegyűlt mintegy 60-70 érdeklődő figyelme, annyiban mindenképp érdekesnek bizonyult a program, hogy minden szenzációhajhász, bulváros jellegtől mentesen, elsősorban a költő műveire koncentrálva képes volt olyan érdekességekkel szolgálni, melynek révén odahaza talán többen is újra levették a polcról (vagy megkeresték interneten) Kölcsey-köteteiket.
