Szepesi Dóra

Zárójelek feloldása – születésnapi Háború és háború

Krasznahorkai László hatvanadik születésnapjára megjelent a Háború és háború első teljes kiadása. A könyvbemutatót január 8-án tartották az Írók Boltjában. A kiadó ezzel, a közönség pedig tapssal köszöntötte kedvenc íróját.

Nemcsak a könyveknek van sorsa, hanem a könyvek megírásának is megvan a története – kezdte bevezetőjét Szegő János. Ennek a regénynek különösen izgalmas visszamenni a forrásvidékére, hiszen maga a regény az idővel való több frontbeli találkozás, az előzményekkel, a következményekkel: hogyan jelenti be magát egy regény és aztán hogyan íródik bele a regény szövete a valóságba. Ígérték, hogy az esten zárójelek nyílnak, történetdarabkák szabadulnak ki. Így volt!

Az először 15 évvel ezelőtt megjelent könyv javított kiadása egyébként tartalmazza Krasznahorkai Megjött Ézsaiás című levelét, mely eredetileg bejelentette ezt a regényt. Az író akkori előzetes üzenete így lesz a regény nyitánya. Az olvasó kap még a könyvhöz egy könyvjelzőként használható papírszeletet is, amelyen egy Budapest–Schaffhausen útvonalajánlót talál, arra vonatkozóan, hogy hogyan érhet el vonattal, repülővel vagy gépkocsival a svájci városba, ahol a regényben kulcsszerepet játszó Hallen für Neue Kunst Múzeum található. Ez a gesztus az útvonaltervezéssel, azt is jelzi, hogy az olvasó is bekapcsolódhat a fikció és a valóság folyamatába, megnézheti a Múzeum falán a főhős kívánságára elhelyezett emléktáblát. (Ugyanis Dr. Korin György vidéki levéltáros, – aki egy rejtélyes kézirat és saját élete értelmére keresi a megoldást – , élete ezen a helyen fejeződik be.)

„Azt ígértük a meghívón, hogy valami teljes történetről lesz szó, amit egyszer már megpróbáltam elmesélni a Műcsarnokban. Aki ott volt, attól elnézést kérek, fölteszem, hogy néhány dolgot meg kell ismételnem. Aki nem volt ott, annak külön köszönet.” – mondta Krasznahorkai László, akinek különös hangulatú, regényes élőbeszédéből ismét ízelítőt kaphatott az, aki ott volt. (És aki nem volt ott?)

Hogy a könyv origóját megtaláljuk, 15 évnél is korábbra kell visszamennünk. A szerző Morcsányi Gézát, a kiadó igazgatóját egy háborús projekttel kereste fel. Elképzelése szerint, a híres Truffaut film, a Fahrenheit 451 mintájára, egy olyanszerű tűzoltóautóval személyesen vinné ki olvasóinak könyvéből mind a 300 példányt – akkor véleménye szerint ennyire lett volna igény. A könyvszakma szerkezete azonban ilyesmit nem tesz lehetővé, (pedig már összebarátkozott a Tűzoltó Múzeum igazgatójával is Kőbányán), ezért a tervet el kellett vetnie, majd lapokban kezdett részleteket publikálni ebből a levélből, a Megjött Ézsaiásból, amelyben a főhős, (Korin) még egy teljesen más lelkiállapotban jelenik meg, hogy megszelídült alakban térjen vissza egy év múlva a regény lapjain, a létezés még nagyobb dimenzióinak megismerése előtt, mielőtt kivonná magát belőle. Ám valami még föllelkesíti, a vég előtt egy műalkotás hatása alá kerül, így elutazik Svájcba, hogy megkeresse Mario Merz igluját a múzeumban, ahol be akarja fejezni az életét.

Az író egyébként megjegyezte főhőséről, hogy a hét év alatt, amíg a könyvet írta, egyáltalán nem érezte fiktív lénynek. Most már meg van győződve róla, hogy nem is az, vagy sikerült beleírnia a valóságba, vagy egyszerűen csak valakire pont illik ez a méret. Mindenesetre létező személy, akinek a lányát nemrégen fedezte föl, és a svájci múzeum évfordulóján együtt terveznek megemlékezést…

Krasznahorkai3

Krasznahorkai László

Érdekes tapasztalata már korábbról, hogy kitalált figurái egyszer csak megkopogtatják a vállát és ráköszönnek. Ilyen Halics a Sátántangóból, aztán jó néhány évvel ezelőtt ugyanez történt egy Futaki nevű emberrel, aki a Viharsarok közepén egyenesen ráköszönt, és hosszan elbeszélgettek, mi is történt vele azóta. Egyébként a Sátántangóban is történt egy kísérlet, amelyben egy regényhős, egy bizonyos Doktor nevezetű, úgy gondolja, hogyha elég erősen koncentrál a valóságra a megfigyeléseivel, változtatni tud annak szerkezetén. Ez nem ment ki a fejéből, különösen, amikor elkezdtek Tarr Bélával a regényből filmet csinálni, jöttek elő ezek az alakok, ami megviselte, de gondolkodóba is ejtette. Ez a kísértés végigkövette az elmúlt éveit. (Például fölmerült az Urgai fogolyban is, amikor Peking külső területén, egy templomban azt hitte, ötszáz lohan szobrát őrzik, majd egy idő után rájött, nem is az ötszáz lohan szobra ül vele szemben, hanem az ötszáz lohan.) Abban az időben úgy érezte, hogy az addig publikált könyvei nem felelnek meg, valami mást várnak tőle, – hogy kik, azt nem tudja –, és nekikezdett a Háború és háborúnak, azzal a céllal, hogyha most sem sikerül átírnia valamit a valóságba, föladja a dolgot.

A regény úgy végződik, hogy Korin éjfélre elvetődik Schaffhausenbe, és azt hiszi, hogy be fogják engedni a múzeumba, ahol a vágyott iglu található. Győzködi az éjjeliőrt, az persze nem enged, de elzavarni se nagyon meri. Végül úgy szabadulnak meg tőle, hogy megígérik neki, hogy az általa egy kis papírra felírt végső üzenetét az adott ország nyelvén és az anyanyelvén – sok pénzért cserébe, mert sok pénz van nála, ezt a regényből megtudhatjuk – belegravírozzák egy táblába és elhelyezik itt, a múzeum falán, köszönetül az iglut alkotó művésznek. Ez a művész, Mario Merz, viszont nem kitalált, hanem létező személy volt. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Mario_Merz) Felesége, Marisa Merz maga is képzőművész, mozgalmukat „arte povera” néven, az ötvenes években indították el Torinóban. Kezdetben (az őzikeszemű, hosszú fátyolhajú, törékeny) Marisa volt a politikai értelemben baloldali csoport élén, az idők során fokozatosan háttérbe szorult, (a tagbaszakadt, szobrász alkatú) Mario került előtérbe, és lett világhírű, akiért kapkodtak a nagy galériák, például a Tate Modern. Botrányos művész hírében állt, őrületbe kergette a munkatársait.

A gravírozott táblát aztán Bukta Imre készítette el, leleplezését Fehér György tévékamerával, mint egy híradós örökítette meg, a résztvevők mind szóltak pár szót Korinhoz fűződő emlékeikről... A táblán Korin utolsó üzenete olvasható, ami körülbelül annyi, hogy neki nem sikerült, ami nem azt jelenti, hogy lehetetlen… A Háború és háború című projekt ekkor már magától ment tovább. Mégpedig a következőképpen: németül 2000-ben jelent meg a regény, a kéziratot tiszteletből odaadták (a nem kitalált) Mario Merznek, aki svájci születése ellenére mindig tagadta, hogy tud németül. Gyorsan elolvasta, majd egy napon föltépte a Hallen für Neue Kunst igazgatójának ajtaját, berontott és ráüvöltött: „Miért nem engedtétek be!?” Az igazgató rég elfelejtette az egész történetet, de lassan rájött, miről is van szó, hogy „ti nem engedtétek be az én művemhez ezt a szerencsétlen embert”. Azt mondta, most már értem, miről beszélsz, de az az ember, az nincs! „Tudom, hogy nincs, de miért nem engedtétek be?” – folytatta a szobrász, és ez így ment nagyon sokáig, egyszerűen nem lehetett megfékezni. Azt mondta, szét fogja törni a múzeumot és az összes igluját azonnal elviszi. Végül az igazgató felesége, Christl nyugtatta meg Mariot, akinek megígérték, hogy elmehet abba a kisvárosba, ahonnan Korin származik és csinálhat egy iglut neki, hogy legalább halálában megnyugodjon szegény. Pár hónappal később leszállt egy gép Zürichből Budapest Ferihegy 2-n. Halálra váltan jelent meg Mario, a feleségével meg a zürichi kiadó képviselőivel. Kiderült, hogy félt Magyarországtól, bizonyos teóriák szerint arra gondolt, hogy itt őt majd a magyar vagy a szovjet kommunisták, mint hajdani olasz kommunistát, aki a mai napig nem adta föl elveit, ki fogják végezni. Ez a hangulat meghatározta magyarországi tartózkodását. Hihetetlen állapotban érkezett meg a társaság Gyulára – ez volt az egyetlen város Magyarországon, amit el tudtak képzelni, mint Korin szülővárosát. Nekiálltak, hogy végigvezessék a kisváros utcáin, hogy kiválasszon egy helyet, ahová el tudná képzelni a szobrát. A javaslatokat egyre dühödtebben utasította el, úgy tűnt, nem lesz semmilyen iglu. Már csak a repülőtéren vette elő a terveit, kiderült, hogy a háttérben dolgozott, rajzolt, térképet nézett. Minden utcanevet felírt, és mondta, hogy „az Erkel tér és a 48-as utca sarkán, emlékszel, ott van egy régi török fürdő, ott, pont abban a sarokban el lehet képzelni, de csak ezt és így…” „Lefagytam – mesélte Krasznahorkai, nem értettem, miről van szó, hisz végig azt mondta, hogy lehetetlen, hogy aki ezt az egészet kitalálta, azt ő saját kezűleg fogja megölni. Ehhez képest kiderült, hogy valahol a háttérben folyamatosan dolgozott, teljesen fel van dobva, és meg fogja csinálni az iglut Korinnak.” Eltelt körülbelül egy félév, és Berlinben, hajnali negyed 5-kor megcsörrent az író telefonja: „Christl vagyok! Laci, azért hívlak, mert valami olyasmi történt, amiről azt gondolom, hogy most azonnal tudnod kell. Mario meghalt egy órával ezelőtt.” Ezzel ez a része a Háború és háború projektnek itt ért véget.

A szerző még egy történetet elmesélt, ami személyes barátjához, Mészöly Miklóshoz kapcsolódik. Mészöly egyre betegebb és betegebb lett – esetében, aki az egyik legokosabb ember volt akkor Magyarországon, ez a betegség, magyarul elbutulás, különösen kegyetlennek tűnt. Fogyatkoztak a látogatók, de Krasznahorkai rendszeresen járt hozzá, és egy ízben szeretete jeléül elvitte neki, amit soha azelőtt nem tett, ennek a regénynek a kéziratát. Alaine, Mészöly hűséges társa, fogadta, és mondta neki, hogy nagyon fog Miklós ennek örülni, de nem valószínű, hogy el fogja olvasni… Mészölynek akkoriban az volt a szokása, hogy csavargatta a rádiót, és ahol magyar hangot hallott, felfigyelt, hallgatta, nem tudták, érti, nem érti. Ezután különös úton-módon úgy adódott, hogy Krasznahorkai egy rádiófelvételen elmesélte ezt a regényét, és a Bartók Rádió egymást követő 5 napon leadta – a szerző abban reménykedett, hogy barátja majd meghallja hangját a rádióban, és így mégiscsak célba ér az ajándék. Később a felvételt a BMC zenei kiadó Háborús architektúra címmel, két zseniális zenész, Gadó Gábor és Dukai Barnabás közreműködésével megjelentette. (Ez a kiadvány még kapható az Írók Boltjában.) A projekt tehát folyamatosan megy tovább. Sok ága-boga van, a legutolsó például az, hogy Gyulán a következő tanévben Korin György szavalóversenyt rendeznek. A diákok közül senkit nem fog érdekelni, ki volt az a Korin György, azt fogják gondolni, biztos valami gyulai! Szóval szépen beíródik a valóságba. És ilyenből van még egy csomó. (Hol itt, hol ott bukkan fel.)

a közönség gyülekezik