Szepesi Dóra
Hetvenéves a „nemzetközi költész”
Isten éltesse Király Lászlót!
Születésnapja alkalmából köszöntötték Király László erdélyi költőt, írót november 18-án az Írószövetség Klubjában. Az ünnepi esten, amelyet az Orpheusz Kiadó, a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia rendezett, a költő Készülődés Pazsgába című legújabb kötetét is bemutatták.
A közönség soraiból fotózva
Erős Kinga kiadóvezető, a Magyar Írószövetség titkára nyitotta meg az ünneplést, majd Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke köszöntötte a jelenlevőket. Bevezetőjében elmondta, hogy lelki, költői rokonságot érez Király Lászlóval, követendő példa számára az a letisztult versbeszéd, amellyel megszólít bennünket. Egyszerre mai és egyszerre időkön átívelő, személyes és közösségi ez a költészet, úgy újít, hogy közben nem szakad el a gyökerektől. Fontos vonása, hogy felelősnek érzi magát a saját és fiai nemzedékéért is, akik egy bizarr félmúlt romjaiból kénytelenek új hazát építeni. A második Forrás-nemzedék egyik legeredetibb hangú költője és prózaírója, egy olyan korszakban őrizte meg a becsületét és költői tisztaságát, amelyben hemzsegtek a besúgók, amelyben a diktatórikus hatalom kényszer-parkolópályára állított vagy épp önfeladásba, rosszabb esetben öngyilkosságba hajszolt tehetségeket. Gerincességén túl a hivatásába vetett hit volt az, amely segítette állni a méltatlan és orv csapásokat. Idézett az Amikor pipacsok voltatok 82-es kötetének Pablo Neruda című verséből:
„Ha az ember költővé lesz, és félelmek, riadalmak,
hihetetlenül nagy bizakodások közepette meg mer szólalni
egy nyelven – népet választ magának.
Népet választ, de nem azáltal, hogy fennen hirdeti: népet választottam.
Övé a nép, melynek szemevillanását, kezemozdulását,
teremtő s megőrző létét érzi s érti s próbálja elmondani.
Himnusszá válik így a hagymához s a karosszékhez írt
költemény is. És elvadult fegyveresek bámulják a
kikezdhetetlen himnuszokat, gyanakvó vigyorral
tehetetlenül.”
Ebből az idézetből megérthetjük, hogy a költő nem a romantikus vátesz szerep küldetéstudatáról beszél, hanem egy jóval mélyebben, személyesebb rétegben gyökerező hitvallásról, amelynek ereje előtt a mindenkori hatalom agresszorai értetlenül állnak. Igaz ez még napjainkban is – tette hozzá Szentmártoni János –, amikor a daliából lassan csak a dal marad, ő maga hadifogolynak se jó, s amikor a forradalmárok múlt századi kiszuperált tankönyvekben élnek csupán. Ezek az idézetek már az új kötetből valók, amelyben a Király Lászlóra jellemző irónia, fekete humor, szemantikai csúsztatások szintén megjelennek. Ezeket egy megszenvedett élet tapasztalata hitelesíti, és mindig humánum hatja át. Az ifjúkor iránti nosztalgiáját egy megbocsátó, aranyjánosi derű világítja át, mint például a legfrissebb verseskötetében lévő Régimódi című versben: „Akkoriban nem voltak még/ fölfújható költők. / Vért izzadva patkolták / szárnyas lovaik a / legelszántabb dilettánsok is.” Köszöntőjét személyes szavakkal zárta Szentmártoni János: „Taníts még minket sokáig erre a derűre, hogy ebben a zűrzavaros és olcsó korban, amelyben élünk, legyen hitünk tisztának megmaradni, verset írni, és verset olvasni. Isten éltessen sokáig!”
Szentmártoni János
Mezey Katalin, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője, mint generációjának tagja köszöntötte az ünnepeltet, hiszen ugyanabban az esztendőben születtek. Ugyanazok az elképzelések, szándékok vezették őket, amikor az 1960-as évek közepén, végén megjelentek az úgynevezett magyar irodalom színpadán. Mindannyian azt szerették volna, hogyha nem választja el a magyar irodalom sok országba szétszakadt szólamait egymástól a különböző politikai és ideológiai elképzelések mentén létrehozott szakadékvilág. Szerették volna azt képzelni, hogy éppen az ő nemzedékük hivatott arra, hogy ezeket áthidalva egységes generációként indulhassanak el egy nehéz örökséggel birkózó irodalmi jelenben. Alig pár esztendővel az 1956-os forradalom leverése után, mint minden fiatalság, ők is abban a hitben éltek, hogy szárnyaik elég erősek lesznek ahhoz, hogy a történelmi helyzet fölé tudjanak emelkedni, és megtalálják a hasonló gondolkodású, indíttatású társakat, akikkel újra megalkothatja önmagát egyetemes szinten a magyar irodalom jelene, és a sokfelé szétágazó nemzedékeinek sora. Nem kellett hozzá 10 év, hogy ezeket az illúziókat eltemethessék, – fűzte tovább a gondolatot Mezey Katalin –, de sosem annyira, hogy ne őrizték volna magukban egészen a mai időkig. Várták, hogy valamikor mégiscsak lehetőség nyílik arra, amit indulásukkor nem volt módjuk megvalósítani. Idén, hogy Király László költői életművét Arany János-díjjal ismerték el, és ünnepelhetik ennek az életműnek egy új állomását, az új kötetet, olyan lépést tettek meg, amely az ifjúkori ábrándok felé visszavezet – vélekedett. Másrészt úgy érzi, remény ébred arra, hogy lesz néhány békés éve a magyar irodalomnak, amelyben összeforrhatnak a mesterségesen létrehozott elválasztó akadályok. Azt reméli, hogy az életművek és nemzedékek kinyílnak egymás felé, és az irodalmi gondolkodásmódban valami jóvátehető még abból, ami az elmúlt évtizedekben annyira hiányzott. Ennek jegyében érzi ezt a születésnapot a saját és generációjuk ünnepének.
A fiatal nemzedék nevében Karácsonyi Zsolt, a Helikon című folyóirat főszerkesztője méltatta a költő életművét. Számára azért is fontos volt ez az este, mert Király László egykori szerkesztői asztalát örökölte meg, ami nagy megtiszteltetés. Ezután elődje költészetéről szólt: mintha egy tájról, egy könyv szépívű gerincéről vagy éppenséggel egy mesterhez illően kifaragott gerendáról akarna beszélni… Mert szép, jó, vagy egyszerűen csak jólesik a tekintetnek végigfutni rajta. Ennél többet mondani már jóval nehezebb, mert verseit olvasva azt látja, hogy minden rendjén van a világban, ami nem jelenti azt, hogy minden jó és szép, vagy tökéletes – nem erről tudósítanak a versei, nem mondják ki, de a versek hátterében mégis ott rejtőzik az a világ, amit szépnek, jónak és netalán tökéletesnek nevezhetnénk, ha volna rá szavunk.
Karácsonyi Zsolt
Nyomtatásban ötven évvel ezelőtt közölt először verset. Az első vers, az első verseskötet, a Vadásztánc megjelenésétől a megelevenített múlt és a jelen történéseinek eggyé formálása által hoz létre saját versvilágot. Ez önálló, zárt, mégis élő építménynek tekinthető, olyan építmény, amelyben jól megférnek a prózakötetek vagy az esszékötetek, ezenkívül műfordító, és négy évtizedes folyóirat szerkesztői életpálya is áll mögötte. De ennek a félévszázada formálódó épületnek Karácsonyi Zsolt számára legfontosabb tartóoszlopai a versek. Költészete egy sajátos erdélyi otthonságérzés kifejeződése, aminek vannak kitapintható előzményei a magyar- és a világirodalomban, maga is szívesen utal régi mesterekre, a mágikus realizmus áll hozzá a legközelebb: akár egyetlen mondat, szó is képes új világokat létrehozni. Függetlenül attól, hogy miről ír, mindig az olvasókról is szól. Király László bölcs derűvel tekint a világra. Nem célja, hogy leleplezze és pőrén megmutassa, inkább a felmutatás gesztusa áll közel hozzá, a vigasság és komolyság, mert a legkomolyabb és legkomorabb mondataiban is felragyog valami, szeme sarkában meghúzódó, bajusz peremén megbúvó vidámság, van valami sajátosan költői nehézkedési erő, ami éppen lírai okokból, minél súlyosabb ügyekről esik szó, annál jobb eséllyel indul felfelé. Annak az öröktől régi, mindenkor új nemzedéknek a tagja, ahová mindazok tartoznak, akik úgy költők, hogy már a vers megírásának pillanata előtt is azok. – fűzte hozzá a fiatal pályatárs.
Az ünnepség a Készülődés Pazsgába című friss verseskötet bemutatójával folytatódott. A költővel való kötetlenebb beszélgetés előtt Szakolczay Lajos irodalomtörténész Bűvölet s bűvölő című írásából olvasott fel részleteket, amely teljes terjedelmében meg fog jelenni a Magyar Naplóban. Arról elmélkedik ebben, hogy a verseskötet címével már föladta a leckét. Készülődés? Hová is, Pazsgába… Ugyanis nem a pokolba, nem a mennyországba kívánkozik, hanem egy sosem hallott helységbe, amelyik talán nincs is a térképen. Mégis létezik! Ez a név egy világvégi kis komi falut takar a nagy orosz pusztaságban, ahol – mint az a költővel való beszélgetésből kiderült, valamikor megfordult Király László, – rögtön értjük a hótiszta terepre való vágyódás összes indítékát. A kötetcím különben az egyik vers címe, nagyon jól választott az alkotó, hiszen talányos, figyelemfelkeltő.
Szakolczay Lajos
A beszélgetés során sok érdekes dolgot tudtunk még meg. Például azt is, honnan ered a „nemzetközi költész” epitheton ornans, amivel olyan előszeretettel jellemzik őt. Ez a jelző Király László nagyapjának a temetésén hangzott el, amikor a halottat a házból kikísérő szomszéd fölsorolta, hogy kik búcsúznak az elhunyttól. Az egész családot felsorolta életkor szerint, és amikor hozzá ért, elmondta, hogy búcsúzik tőle az unokája, itt elakadt egy kissé, mert nem tudta, ezen kívül milyen jelzőt aggasson rá, és akkor azt mondta, hogy „nemzetközi költész”. Akkor fogadta meg, hogy megpróbál valami olyasmit tenni, aminek alapján kiderül, hogy valóban „nemzetközi költész”. Szó esett az 1968-ban megjelent Lászlóffy Aladár szerkesztette antológiáról is, amit fiatal kolozsvári költők műveiből válogatott, és a kötet címe Király László benne lévő versének a címe lett: Vitorlaének. Mesélt kolozsvári egyetemista éveiről, például arról, hogy az Utunk folyóirat irodalmi körének előadásai mennyire népszerűek voltak, egyszer csak gyanúsan sok lett a közönség! Bemutattak egy teljesen ismeretlen Bolyai darabot is, amiből kisebb botrány lett, mert kiderült, hogy senki sem engedélyezte. Ők voltak a Forrás második nemzedéke. Az avantgarde-hoz kötődő első, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár-nemzedéktől kicsit jobban visszatekintettek az erdélyi valóságra. Királyék nemzedéke, legalábbis a szűk baráti kör, csodálta az előttük járókat, mert velük indult a Forrás-sorozat, ami az erdélyi magyar irodalomban példátlan vállalkozás volt, és felvillantotta a lehetőségét, hogy ebbe a sorozatba be lehet, és érdemes bekerülni. A sok bezárt és vaspántozott bejárat után nyitást, nyitott kapukat jelentett számukra az előző nemzedék.
Természetesen a kötet verseiből is elhangzott jó néhány: Lázár Balázs színművész értő versmondásával emelte az est fényét. Faragó Laura énekművész lélekmelengető előadásában pedig hallhattunk néhány erdélyi, magyar népdalt. Aki ott volt az esten és hallotta a költőt, a verseit, bizonyára örömmel nyitja ki a kötetet, hogy a saját csendjében is belemélyedjen az ünnepelt műveibe, akinek még hosszú, eredményes, alkotó életet kívánunk!
Lázár Balázs
