Hajóhíd

 

Boda___bel_portr__.jpg

Boda Ábel

Operettrománc

 

Ausztriai útjaim során a múlt hetinél személyesebbről nem tudok beszámolni, bármennyire nézegetem is emlékeim könyvtárának katalógusát. Utam, mely a festői Duna menti Bécsbe vezetett, nem várt fordulatokat hozott addigi életembe. Kiküldetésem hétköznapinak volt mondható a szakmában: meg kellett győzzek egy színésznőt, hogy vállaljon el egy főszerepet az egyik fővárosi színházban. Sem a telefonhívásokra, sem pedig a levelek tömkelegére nem reagált, így a társulat igazgatója – mivel ragaszkodott a művésznőhöz – engem kért meg, hogy utazzak ki hozzá, és személyesen beszéljem rá egy Nagymező utcai fellépésre. Fiffy Apfelgräbenről nem sokat hallottam, csupán annyit, hogy az édesanyja magyar, de ő már kint született, s élete addigi részét a Theater an der Wienben töltötte. De szó szerint: mint azt később megtudtam, születési anyakönyvi kivonatában szintén ez a cím áll. Hiába, van, aki színpadra született, az ő esetében sem volt ez másképp. Olvasni hatéves korában, a Bál a Savoyban olvasópróbáján tanult meg, mely Ábrahám-darabban csupán egy kis statisztaszerepet kapott. A mai napig neheztel a rendezőre, amiért nem ő játszhatta Daisy Parker szubrett szerepét Ernyey Béla oldalán. Írni viszont csak tizenhét éves korában sikerült megtanulnia, amikor hozzáfogott élete első operettjének megírásához.

A repülőgépen – útban Bécs felé – egy jól szituált öregúr ült mellettem, aki a Wiener Zeitung kultúrrovatát lapozgatta. Gondoltam, felvilágosítást kérek tőle a Theater an der Wien általam még nemigen ismert művésznőjéről. Amint a joviális aggastyán meghallotta Fiffyke nevét, elfehéredett, majd mielőtt kiugrott volna a repülőgépből, utánam kiáltotta: Unerträglich!

Volt bennem némi optimizmus, mivel a fejünk feletti felhők résein kezdett beszivárogni a tavaszi napfény. Akkor még nem tudtam, hogy milyen csalóka hónap lesz ez az április. Beültem egy taxiba, majd mondtam a színház címét. A sofőr furcsállotta a hallottakat, egyszer csak a homlokán elsimultak a ráncok, és megszólalt:

– Végre! Jön valaki, aki rendet csinál.

Lehet, hogy akkor kellett volna visszafordulnom, kalandvágyból mégsem tettem. Ahogy befordultunk a színház utcájába, meglepő látvány fogadott bennünket. A teátrum előtt óriási tömeg gyűlt össze, az ottlévők közül sokan zokogtak, mások szitkozódtak, vagy a kezükben lévő virágcsokrokkal csapkodták a márványlépcsőt. Próbáltam némi információmorzsát összegyűjteni, de nem voltak abban a lelkiállapotban, hogy válaszolni tudjanak. Beléptem a művészbejárón, s a fortélyos félelem igazgatása közben kerestem a megfelelő öltözőt. A nyomasztó csöndet egy-egy felkiáltás törte meg: Warum!? - némi ajtócsapkodással tarkítva. Élt bennem a kétely, hogy nem biztos, hogy a legjobb utat választottam, de kíváncsiságom erősebbnek bizonyult aggályaimnál, ezért inkább mentem tovább, míg egy rosszul megvilágított folyosó első ajtaján megláttam Fiffy Apfelgräben nevét.

Minden bátorságomat összeszedve bekopogtam.

– Bitte.

Ahogy beléptem, láttam Fiffyt a sminktükör előtt, amint egyik kezével az arcát púderozta, a másikban pedig egy dedikált fényképet tartott – melyek stószban állva hevertek az asztalán – arra az esetre, ha egy rajongó nyitott volna be hozzá. Miután bemutatkoztam neki, úgy vettem észre, hogy nemigen érti, amit mondok, vagy csupán nem akar tudomást venni arról, hogy beszélek hozzá. Mondókám végeztével felállt a helyéről, és tört magyarsággal visszakérdezett.

– Mit mondott?

Akkor tudtam szemügyre venni először életnagyságban. Egy alacsony, nagyjából másfél méter magas, világos bőrű, Kölnischwasserral nyakon öntött, szőke szubrett állt előttem. Próbáltam neki elmagyarázni németül, hogy milyen céllal érkeztem hozzá, de a második mondat után félbeszakított.

– Ez mind nagyon szép. Meghívhat ebédre, most úgyis van egy órácskám a délutáni próba előtt.

Rábólintottam – mindent azért, hogy az igazgatóm akarata teljesüljék. Hogy elkerüljük a csodálók ostromgyűrűjét, Apfelgräben kisnagysád javaslatára a jegypénztár irányában távoztunk. A pénztáros elmondta a Művésznőnek, hogy az egyik jelenetet még egyszer részpróbázni szeretné vele a rendező, ezért érjen vissza korábban. Legnagyobb megdöbbenésemre Fiffy elkezdett zokogni, de úgy, hogy soha ilyen szomorúságot nem vettem észre senki arcán korábban. Megdöbbentem, pedig láttam én már karón varjút, de ilyet? Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehetett az oka a kitörésének, de abban biztos voltam, hogy valami más is lappang a háttérben, máskülönben nem reagálna így. A jegypénztáros fiú a közjáték hatására revideálta a nézetét, és írásbeli ígéretet tett, hogy személyesen győzi meg a rendezőt arról, hogy nincs szükség több részpróbára. Fiffy csak sírt, egészen addig a pillanatig amíg ki nem léptünk az ajtón. Mintha elzárták volna a könnyek áradatát, felém fordult, és megkérdezte:

– Nem folyt el a szemfestékem?

Ingattam a fejem, ami teljes döbbenetemnek volt betudható, nem pedig a feltett kérdésre adott válasznak. Ahogy sétáltunk a Millöckergassen, állandóan vissza kellett fordulnunk, mivel nem minden járókelő ismerte fel a hölgyet. Egy hangulatos kisvendéglő teraszán foglaltunk helyet. Én jobb szerettem volna beülni, de Fiffyke nyolc perc húsz másodpercig tartó tajtékos érvelése meggyőzött, hogy inkább kint üljünk asztalhoz, ott úgyis többen látják. Autentikusan bécsi szeletet kértem krumplisalátával, ő erre csak legyintett, majd ugyanezt megismételte a pincérnek. A tavaszi nap kellemesen kezdte simogatni a hátunkat, úgy éreztem magam ebben az idilli képben elnyúlva és Fräulein Apfelgräben társaságát élvezve, mintha a békeidők monarchiájába utaztam volna vissza. Már amennyire lehetett élvezni a művésznő társaságát, ugyanis valahányszor hozzászóltam, vagy kérdést intéztem felé, válaszadáskor nem engem, hanem a környezetet fürkészte, van-e valaki, aki észreveszi filigrán alkatát, aranyszőke fürtjeit, bájos mosolyát, rózsaszínre rúzsozott ajkait. Néztem, és nem értettem, miért rajonganak ezért a lányért annyian esztelenül és reménytelenül.

Kihozták az ebédünket, melyhez Fiffy nem kezdett egyből hozzá. Kérdeztem, hogy mi az oka étvágytalanságának, mire ő csak annyit mondott:

– Semmi, majd otthon megeszem.

Kávét ivott, de szigorúan áfonyatejjel, melyről eleddig azt sem tudtam, hogy létezik. Maníros és kissé blazírt stílusában egy valami nekem is tetszett: a nevetése. Egy óra elteltével arra jöttem rá, hogy jól áll neki. Bár mindegy volt, miről kérdeztem, mert ő folyamatosan csak egy bizonyos Axelt emlegetett. A negyvenkettedik Axinál már érdekelt, hogy kit tisztelhetek az úrban.

– Mein Verlobter.

Nem láttam gyűrűt a kezén, ezért kissé szemtelenül tovább faggattam.

– Ezek szerint megkérte a kezed?

– Még nem. De nagyon erősen fontolgatja.

– És ő is a színházi szakmában dolgozik?

Nevetett, majd folytatta.

– Nein. Geschäftspartner in Rejkjavík.

– És milyen gyakran jön Bécsbe?

Értetlenkedtem.

– Félévente.

Ezen a mondaton kicsit meglepődtem. Félévente látja a vőlegényét? Agonizálásom pillanatában lépett elénk a fizetőpincér, aki rögtönzött szerenádot adott Fräulein Apfelgräbennak a vendéglő házizenekara által kísérve. A szívhez szóló nóta után rózsaeső, konfettizápor – a vendégek részéről – tíz perces álló vastaps, végül pedig a tűzijáték következett volna, ha Fiffy nem kezd el toporzékolni, mielőtt kirohan a kerthelyiségből. (Persze futtában azért egy-két autogramot kiosztott a szomszédos asztaloknál ülő pároknak.) Leforrázva ültem ott, mintha én tehettem volna mindenről – legalábbis így éreztem. A kikosarazott csálinger összeomolva szedte le az asztalunkat, majd, mint egy csatát vesztett hódító, visszakullogott a konyhára.

Ahogy elindultam a színház felé, azon tűnődtem, hogy mi lehet az oka Fiffy szűnni nem akaró népszerűségnek. Végül is egy szeszélyes, kiszámíthatatlan nőszemély, akinek nem lehet megfelelni. Egy Axel nevű férfi után vágyakozik, aki lehet, hogy nem is létezik, csupán álmaiban. A teátrumba visszatérve az ügyelő figyelmeztetett, hogy halkan üljek be a nézőtérre, mert Fiffy elkezdte a próbát, és nem szereti, ha megzavarják, amikor a színpadon gyakorol. „Nem szereti” van olyan, amit ez a lány szeret? – kérdeztem magamtól, választ persze nem várva. Feltűnés nélkül beültem a negyedik sor közepére, hogy lássak valamit az előadásából. A Csardasfürstin próbája folyt, ahol Stazi kontesz szerepét alakította, és épp a Bóni gróffal való közös duettet próbálták. Néztem, ahogy énekli a Te rongyos élet című dal ráeső részét, és tovább morfondíroztam azon, hogyan képes ez a bakfis ennyire magába bolondítani Bécs városának jelentős részét? Hallgattam a csilingelő énekét, néztem a játékát, éreztem, hogy Kálmán Imre nem írhatta volna másra ezt a szerepet, csakis rá. Színpadi jelenléte oly természetes, mint a levegővétel, könnyedén, légiesen mozog, mint egy pillangó, annyira tökéletes a megjelenése, a karakterformálása, a teljes lénye, mintha Sztanyiszlavszkíj róla írta volna A színész munkája című könyvét. Persze kiegészíthette volna a mester annyival, hogy A tehetséges színész munkája vagy A mesterszínész munkája. Fiffy Apfelgräben maga volt a tündöklő csoda, az eszményiség, a magával ragadó báj. Ahogy végigpörgettem a fejemben az elmúlt száz év operettirodalmának szereplőit, jeles színészeit Marika Rökktől Honthy Hannáig, nem találtam hozzá foghatót. Mindenképpen gratulálni akartam neki, tudván persze, hogy ilyet próbán nem szokás. Felpattantam a helyemről, s bár még tartott a jelenet, elrohantam a szemközti virágüzletbe. Nem akartam rárontani egy csokor virággal, de gondoltam, kedves gesztus lehet, ha meglepem vele közelgő születésnapja alkalmából, ami csak hét hónap múlva lesz. A névnapja viszont négy hete volt, kis késéssel, de pótlom a köszöntést.

Berontottam a virágboltba, és elkiáltottam magam:

– Ein Blumenstrauß! Sofort!

– Für Fräulein Apfelgräben?  – kérdezett vissza az eladó, sajnálkozó tekintettel az arcán.

Hevesen bólogattam, majd az első bankjegyet, amely a kezem ügyébe akadt, lecsaptam az asztalra, és alig vártam, hogy végre visszamehessek a színházba. Virággal a kezemben loholtam be a művészbejárón, egészen az öltözőjéig. Kifújtam magam, és minden önbizalmamat összeszedve kettőt kopogtam, de nem érkezett válasz. Annyira nem bántam, hogy nem nyitott rögtön ajtót, volt néhány másodpercem végiggondolni, mit fogok mondani. Talán jó lenne, ha tisztáznám, hogy ez csupán egy gesztus, semmi személyes. Nem akartam, hogy félreértse, csupán elismerés az aznapi próbáján elért teljesítményéért, vagy inkább ez eddigi munkásságáért. Aztán eszembe jutott, ahogy jobban megnéztem a kezemben lévő csokrot, hogy nagyobbat kellett volna vennem. Nem volt már időm, mert éreztem a virágillat semmihez sem fogható gyönyörét, amely a művésznő ruhájáról áradt felém. Sosem volt lámpalázam, de akkor életemben először belém nyilallt. Mit mondjak?

Fiffyke játszi könnyedséggel suhant el mellettem, majd az orrom előtt – mielőtt hozzá szólhattam volna – befordult az öltözőjébe. Nem tudtam felocsúdni a látottak varázsából, mert bódító parfümje még pár másodpercig rabul ejtett és lebéklyózott. Miután magamhoz tértem, újra bekopogtam.

– Ki az? - kérdezte kissé naivan. Tudhatta, hogy csak én lehetek, hisz előttem osont be. De mit számít, még ez az álnaivitás is jól állt neki.

– Küss die Hand, drága Fiffy. Engedd meg…

Ekkor kikapta a kezemből a csokrot, és odatette a többi rajongói levél és ajándék mellé.

– Drága vagy. Köszönöm, hogy benéztél.

Majd nyújtotta a kezét, hogy csókoljam meg. Megtettem, majd azon kaptam magam, hogy a színház egyik folyosóján bolyongok, céltalanul és kiégve. Összeszedtem minden lelkierőmet, s bár akkor még nem tudtam, hogy milyen indokkal, de visszafordultam. Bekopogtam, és választ nem várva benyitottam. Fiffyke a sminktükröt bámulta, és önmagát csodálta benne. Észrevette, hogy ott állok az ajtóban, majd hirtelen elkezdett zokogni.

– Miért teszed ezt velem!?

Ezután még mondott pár mondatot, de azt a sírás okozta felindulás miatt nem értettem. Elszégyellve magamat kiléptem a folyósóra, és nem tudtam mire vélni tettemet, hogy lehettem vele ilyen tapintatlan. Hiszen ott van neki Axel, és mi az a távolság a mai világban; Izland nem a világ vége, nincs messze Bécstől, szinte a szomszéd falu. Jobbnak láttam, ha megyek, és felhívom anyaszínházam igazgatóját, hogy nem tudtam végrehajtani a feladatot. Menet közben összefutottam a főügyelővel, aki rám nézett, majd a fejét csóválva továbbment. Úgy vettem észre, hogy nem először látott már ilyen arcot. Az igazgatóm nem vette fel a telefont, ezért úgy döntöttem, hogy hazaindulok.  A jegypénztárnál beálltam a NACHRICHT AN FIFFY feliratú tábla alatti sor végére: akartam neki búcsúzóul írni pár sort, elvégre annyi szép pillanatot éltünk meg együtt.

Ahogy kifordultam a főbejáratnál, láttam, hogy egy szabadtéri színpadot ácsoltak a Theater an der Wien előtti téren. Meg is kérdeztem az egyik építőt, hogy mit adnak elő. Kissé zaklatottan közölte, hogy egy bécsi, kortárs színházrajongó Ich liebe Fräulein  Apfelgräben című négyfelvonásos operettjét. Mi mást, tettem fel a kérdést magamnak, majd elindultam a reptér irányába.

Sem akkor, sem azóta nem tudtam megfejteni vonzerejének titkát. Egy azonban egészen biztos, hogy nem megy ki a fejemből. Nem tudom, hogy valaha el lehet-e felejteni azt a hisztis, blazírt, kiszámíthatatlan, de mégis olyan édes, aranyos, tündéri megjelenését, nevetését, személyiségét, amely annyira elbűvölő... Csak tudnám, hogy miért?

 

Boda Ábel 1999-ben született Keszthelyen. Most Budapesten él.


 

 Főoldal

2024. július 14.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Balássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros útKiss László: A Fried-szoba
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png