Török Ábel
szárnyaid suhogása
vérpiros hajnalon változtatta madárrá az ezüsttorkú khloét a faun, de nem azért, hogy az égbe repítse. kalitkát font neki búzakalászból és vékony dióágakból, hajlékonyak vagytok, mint khloé dereka, suttogta a sötétben, és szurokkal kente be az illesztéseket, fekete, mint a szeme, csillagok égnek az íriszén. elővette mocskos fészke mögül legszebb aranykupáját, megmosta forrásvízben, és bort töltött belé, ősz derekán főzte, és belecsorgatta minden szerelmét és szomorúságát, hogy elrabolhassa vele az esthajnalszép khloét.
az ajtóhoz ólálkodott a simaléptű faun, és a küszöbre helyezte a bort, nyeld le a vérem, sziszegte, szívemből facsartam, hogy soha ne száradjon ki zengő ezüsttorkod. khloé pedig hajnalban kinyitotta az ajtót, és a piros égboltról a piros borra nézett, és a kezébe vette a kupát, és belekortyolt, bugyogott az ital rózsaszínű nyelvén, gyöngyözött a szája sarkában, és a faun a bokrok közül nézte, milyen szép ebben a feszes hajnalruhában, és a szépségétől majdnem kettérepedt a mellkasa. és ahogy khloé visszatette a kupát a küszöbre, megrogyott a lába, és megrogyott a bája, bizonytalan léptekkel indult el az udvaron, és a faun elmosolyodott, most már örökké engem vidítasz majd fázós-magányos napjaimon.
khloé elbotlott a fűben, kifordult a bokája, és befordultak a lábujjai, reszketett a melle és a csípője, és felkiáltott fájdalmában, de kiáltás helyett énekhang jött ki a torkán, zengő ezüsttorkán, és az énekben a faun meghallotta saját szomorúságát. khloé bőrén fehér tollak sarjadtak, az orra sárga csőrré keményedett, a mellkasára piros hajnalruha tapadt, aprócska lett, mint a faun ökle, és segélykiáltásaiból szívszorító ének fonódott.
a faun akkor előlépett a bokrok közül, és közelebb ment hozzá, khloé rémülten nézte a fűtaposó-nagy patákat és a szőrös-vastag combot, és a faun leguggolt mellé, és húsos szája vigyorba csavarodott, hazaviszlek magammal, madárlelkű khloé, véred lett a vérem, fészked lesz a fészkem. és khloé riadtan figyelte, ahogy a bütykök-körmök felnyalábolják, egyetlen érintéseddel körbetapogattad a testem, kalitkából kalitkába emelsz. a faun csókot nyomott khloé keskeny homlokára, nyálas és borszagú csók volt, de meglepően gyengéd, sosem törnélek össze, lehelte a faun a fülébe durván-kedvesen, te leszel országom legszebb palotája. azzal berakta khloét a búzakalász-rácsok közé, és megindult a bokrokon át az erdő mélyére, ahol az odva sötétlett, messziről érezni lehetett a szagát, magányos alkonyoktól, könnyektől és önző szeretettől bűzlött. göcsörtös fenyő gyökerei között nyílt a szája, mint bégető birkáé, a gyökerek között részeg asszonyok feküdtek, csúnyábbak és elesettebbek az esthajnal-szép khloénál. a faun letette a kalitkát a küszöbre, és elrugdosta őket a fa alól, eredjetek haza, temessétek el a fiaitokat!
bevitte khloét a fészkébe, belül jóval tágasabb volt, a bolygó gyomrában és beleiben vert tanyát: százárnyékú terembe értek, a padlóján törött amforák és édes borpocsolyák, a hátsó falból szűk járatok tekeregtek a mélybe, lépcsőn sétálok innen az alvilágba. a faun felakasztotta a kalitkát a legvastagabb gerendára, és khloé körbeforgatta íves madárfejét, és megnézte új otthonát. alatta széles kőasztal állt, nehéz és mozdíthatatlan, mint a kitartók és az ostobák szerelme, az asztalon váza, a vázában egy egész fürt khloé szőke hajából, a faun éjjelente szedte össze a párnájáról és a takarója ráncai közül és calais fényes válláról, amíg ők ölelkezve aludtak. az asztal mellett nádból font szék állt, hajlékony és szellős, mint a bátrak ölelése. a karfáján khloé inge lógott, mosás után veszítette el, azt hitte, elragadta a szél a szárítókötélről. a sziklafalakat gyökerek hálózták, és a faun mindenféle csecsebecséket rejtett közéjük: khloé kopott cipőjét, üvegbe zárt nevetését – mozgott és remegett az üveg az örökös visszhangtól –, hajkeféjét és zsebkendőbe gyűjtött könnyeit. és akármerre fordult az ezüsttorkú khloé, mindenütt önmagát látta, a faun őbenne lakott, őbenne ébredt és merült részeg álomba, őbenne élte rekedtes-bús életét, és khloé apró madárszeme megtelt könnyekkel, mert arra gondolt, soha senki nem fog így szeretni engem ezen a világon. és könnyein keresztül nézte a faunt, aki leült, ránézett, majd a kezébe temette bozontos arcát, hidd el, ha tehettem volna mást, sosem zárlak kalitkába, nézni is csak félve nézlek téged, khloé. és felé fordult, és beszélni kezdett, tördelte az ujját, és törölgette a szemét, egy nap az erdőszélen jártam, ott mostad a ruháidat, kipirosodott az arcod, és izzadság csöppent a homlokodról, és összetapadt a hajad, és akkor fájdalom gömbölyödött a szívem mellé, azóta nevelgetem, azóta etetem és gondozom, és a testemből és a lelkemből adok neki enni, mert másból nem lehet, és egyre csak növekszik, már nagyobb a szívemnél is, nagyobb nálam is, odúvá nőtte ki magát, itt hánykolódom benne éjféltől a sírig, régebben verekedtünk, megpróbáltam magam alá kényszeríteni, de a gyermek mindig erősebb lesz az apjánál, így ő fordított maga alá, keményen és szigorúan, és sírtam és azóta is sírok, mert nélküled fölfalja a szívemet, khloé. azzal a faun felkapott a padlóról egy amforát, és a szájához nyomta húsos ajkát, ilyen csók szokott jutni nekem ahelyett, hogy téged csókolnálak. és egész nap és egész este ivott, gurult a torkán a sűrű bor, és khloé csak nézte szomorúan, ahogy álomba nyakalja magát.
másnap a faun gyümölcsöstálat helyezett az asztalra zsíros szőlőszemekkel, és egyenként khloé kalitkájába dugta a szemeket. egyél, aranyos kis khloém, ettől majd meglágyul a hangod. és khloé megevett egy fél szőlőszemet, és mézes bort ivott hozzá, ezt kapta a fauntól víz helyett. énekelj nekem, kérte a faun, táncolni akarok. khloé megrázta a fejét, nem énekelek, hiszen elraboltál. itt nem te vagy a rab, morgott a faun, de nem erőltette, kiment az odúból birkákat fésülni. khloé egyedül maradt, csendben töltötte a napot, nézte szomorú tükörképét a szobában, bárcsak újra én lennék kint, és te bent, gondolta magában. a faun este tért csak vissza, ferde vigyorral az arcán, a butykosában alig lötyögött már valami. énekelj nekem, khloé, kérte rekedten, táncolni akarok! khloé azonban ismét megrázta a fejét, nem énekelek, mert kalitkába zártál. a faun erre eldobta a butykosát, és körbemutatott, ez sokkal szűkebb, sokkal kényelmetlenebb kalitka, mint a tiéd, úgyhogy énekelj, hogy ép szívvel kibírjam. de khloé megint csak a fejét ingatta.
a faun odalépett hozzá, a szemébe nézett, és könyörgő ráncokba sűrűsödött arccal kérlelni kezdte, csak egy kicsikét énekelj nekem, úgy viszket a patám, úgy táncolnék már, pörögnék és forognék, jól fogunk mulatni. és amikor látta, hogy khloé hajthatatlan, benyúlt a rácsok között, és megszorongatta a nyakát, énekelj nekem, mert soha senki nem szeretett téged úgy, mint én. és khloé fuldokolva beleegyezett, és riadtan dalolni kezdett, ezüsttorkából ezüsthangok szöktek fel, az az altatódal, amelyet calaisnak énekelt téli éjszakákon. és a faun lehunyta a szemét, és sután táncolni kezdett, patája ügyetlenül kopogott a kövön, csípője úgy ringott, mint tobozok a szélben. csak ropta és ropta, ivott és kurjongatott, és az égbe kiabálta, mennyire szereti khloét, aztán egyszer csak a kőasztalra dőlt, és elszállt belőle az éberség.
így töltöttek egy egész évszakot szomorkás vidámságban, khloé és a faun. a faun mindennap mesélt neki arról, milyen sokáig nyomta a mellét a gömbölyödő fájdalom, és mindennap megkérte khloét, hogy énekeljen neki. khloé pedig egy idő után magától is dalolt, mert megszánta a faunt, és megszerette ügyetlen-bús szívét. a faun pedig táncolt és botladozott, és minden este csípős borszagban aludt el.
egy nap a faun leült khloé elé, és azt kérdezte tőle: ha visszaváltoztatlak emberré, feleségül jössz hozzám? khloé szíve akkor nagyot dobbant, mert nem hitte, hogy valaha visszaváltozhat. a feleséged leszek, felelte, attól kezdve a halál sem választhat el bennünket egymástól. megszerettél a hosszú hónapok alatt, kérdezte a faun. megszerettelek, felelte khloé. jobban, mint calaist, asszonyok pásztorát? jobban, mint calaist, felelte khloé, a te szíved fehérebb az övénél. akkor a faun nagyot ugrott örömében, és kinyitotta a kalitka ajtaját. kérges-piszkos tenyerébe fogta az ezüsttorkú khloét, olyan óvatossággal, mintha magát fogta volna, és letette az asztalra, az aranykupa mellé, amelybe édes bort töltött. ősz derekán főzte, és belecsorgatta minden rajongását, hogy érte is rajongjon khloé.
a madár pedig belemártotta kemény csőrét a kupába, és magába nyelte a faun sűrű vérét. bugyogott az ital rózsaszínű nyelvén, gyöngyözött a tollán, és khloé újra khloé lett, sima hátú, éjfélszemű, esthajnal-szép asszony. és ahogy felállt a kőasztalon, és kinyújtotta sima combját és vékony gerincét, meglátta a faunt, aki megdermedt a gyönyörűségtől, és nagyot reccsent a mellkasa a szerelemtől, és khloé magához vonta és megcsókolta, ezt azért kapod tőlem, mert soha senki nem szeretett úgy, ahogy te epedsz utánam. és úgy ölelte, úgy bújt hozzá, úgy túrt a szőrébe, mintha sosem ölelt volna férfit a világon.
vérpiros hajnalon tért vissza khloé calaishoz, aki az ajtóban várta. merre jártál, kérdezte az asszonyok pásztora, széltében-hosszában bejártam érted a tengert, attól féltem, meghaltál. khloé erre is csak rázta a fejét, és azt mondta, ajándékot hoztam neked. és a kezébe adta a búzakalászból és dióágakból font kalitkát, rút kismadár üldögélt benne, szőlőlevél-zöld, óborvörös csőrű, és úgy nézett calaisra, mintha éppen most törte volna össze mindkét szárnyát. nyomorult madár ez, nézett rá calais, minek hoztad ide?
és khloé elmosolyodott, és azt felelte, hogy énekeljen nekünk szerelmes estéken.
(Török Ábel 1999-ben született Cegléden, jelenleg Párizsban él.
