Dorozsmai-Szabó Eszter
Átlépés
Berreg a hűtő, unottan lógatom a lábam. Ma reggel két kakaót iszom. Megtehetem. Nem rohanok sehová. Online oktatás, már hányingert kapok mindenféle képernyőtől. Az óra is idegesítően kattog, a mosogatógépről nem is beszélek. Valóban nem beszélek. Nem emlékszem, mikor hagyta el értelmes szó a számat, a gépek viszont egyre hangosabbak körülöttem. A szobafogságom előtt néha meglátogattak a barátaim. Akkor még szerettem egyedül lenni, most viszont idegesít ez a hangos csend, ami körülvesz, és a laptopom követelőző villogása. Felállok, és lecsapom a biztosítékot. Nosztalgiázni akarok, előveszem az általános sulis olvasmányaimat. Sokáig válogatok, majd egy klasszikuson akad meg a szemem, szinte kívülről tudom, de jólesnek az ismerős szavak. Hangosan olvasok, hogy túlharsogjam a fejemben kattogó órát és a hörgő kávéfőzőt, majd ráeszmélek, hogy teljesen néma a ház. Halkabban olvasok tovább: „Délután háromkor közgyűlés. Elnök választás a grundon. Kihirdetni.” Izgulok, ki lesz az elnök, nem mintha nem tudnám. A betűk rohanni kezdenek. A lapok automatikusan pörögnek, akár a spáros forgóajtók. A szemem zsibbad, nem tudom letenni a könyvet. Fel akarom kapcsolni a villanyt, de rájövök, hogy hiába, inkább elhúzom a függönyt. Sárga sugarak húzzák alá a mondatokat. A betűk homályosabbak, összemosódnak, majd lassan szerteszaladnak, mint a hangyák a parkettán. Kapkodom a fejem, és ettől szédülni kezdek.
„Einstand” - kiáltja valaki mögülem. „Weisz pityeregni kezd a falnál” - Hallom, ahogy sír.
Tovább olvasok, rettentően dühös vagyok a vörösingesekre, egy kanál vízben meg tudnám fojtani valamennyit. Továbbmegyek, nekiütközöm Csónakosnak, aki hangosan felröhög: „Késtél, papuskám!” - a tátott számba berepül egy légy. A padlóra köpöm. Tovább olvasok most már magamban. Egy kicsit elálmosodtam. Látom magam előtt a farakásokat. Felmászom az egyik tetejére, és magam elé képzelem Áts Ferit, nem félek, ez nem a valóság, később viszont arra eszmélek, hogy egy fekete tollal a következőket írom egy fecnire csupa nagybetűvel: „ITT VOLTAK A PÁL UTCAI FIÚK!” Apró darabokra tépem a papírost. Némán olvasok, a rágóm furcsa ízűvé válik, egyre keményebb és íztelen, akár a gitt. Izzadni kezdek, a mellkasomon és a hátamon folyik a víz, teljesen átázott a pólóm. Pokrócba burkolózom, becsukom a könyvet. Nehezen lélegzem. A fejemben még mindig kattogó óra ritmusára sípol a tüdőm. Mire újra kinyitom a könyvet, az már nem is regény, hanem valami naplóféle, amiben különböző feljegyzések vannak. Ekkor megakad a tekintetem a nevemen, amit csupa kisbetűvel írt le valaki, mellette pedig az áll, hogy áruló.
Felkapcsolom a biztosítékot. Kigyullad a lámpám, berreg a hűtő, nyög a kávéfőző. Leragad a szemem. Félálomban hangosan szavalni kezdek:
„Én vagyok. És ne kutassák, hogy ki lopta el a Pál utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni! Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb…”
Jéghideg a talpam, ráz a hideg, nem érzem a testem, a saját monológomra alszom el. Megszűnik végre az órakattogás. Reggelre múlik a láz, de a kezemben ott szorongatom az ellopott zászlót.
(Dorozsmai Eszter 1979-ben született Veszprémben, jelenleg is ott él.)
