Szekrényes Miklós
Az üzenet
Az évszak nem számít, mintha nem is lenne, egy biztos, nem nyár. Péntek van, búval vert péntek délután. Elviselhetetlen hét volt ez is, mint mindegyik, amelyikben egymásba nyílnak az otthontalanul berendezett evilági poklok. Kilépnek a suli kapuján, mind a négyen a vadonatúj plázába tartanak. Nincs megbeszélve semmi, úgyis találkoznak. A kirakatokat nézegetik. Egyenrangú csábításnak érzik a márkauralt személyiséget és a fogyasztás determinált elutasítását. Másuk alig van, hát gyűlölik a vágyaikat. Ha elunják magukat, kotornak a zsebükből egy hambira valót, esetleg jóindulatú kényszerrel lelejmolnak egy lúzert, aztán azzal szórakoznak, hogy - kihasználva a tömeg pulzálását - a mozgólépcsőn ráállnak bárkire, aki világos felsőt visel, és pillanatnyi egyensúlyvesztést mímelve hátulról belekenik ketchupos kezüket, aztán spuri. A pláza labirintusában mindenkinél jobban ismerik a menekülő-útvonalakat.
Olykor szótlanul elmennek egymás mellett, máskor együtt röhögnek a kínosan öltözött, túlpacsulizott plázafiúkon. Nem tudnak, és nem is akarnak kötődni senkihez. Ez köti össze őket az értelem nélküli világ mulatságos káoszában kerengve: egyenrangúak magányukban. Senki nem int, mikor az idő elközeleg, senki nem oszt észt, sem utasításokat. Közöttük nincsen hierarchia. Egyszer csak elindulnak a buszpályaudvar felé, nem tudja egyikük sem, miért pont akkor, amikor, nincsenek beidegződéseik, szokatlan szokásaik rabjai egyedül. Ideges autósok dudálnak rájuk, mert szándékos lassúsággal vonszolják magukat a zebrán. A környék tele hajléktalanokkal és félnótásokkal. Az utóbbiakat áhítattal csodálják kiszámíthatatlan eredetiségük miatt, az előbbiek kiszámítható bűzét és átlátszó koldulási módszereit mélyen megvetik. A sárga buszra várva fogják a pozíciót, bárhol nyílik az ajtó, ők az elsők a fedélzeten. Mindig a hátsó ablak alatti ülésekre telepszenek. Koszlott zsákjaikból alufóliába szikkadt szenyókat szerválnak elő, és szó nélkül cserélgetik őket, mint az ittapirosban a csaló poharakat. Ha mégoly ritkán is nyernek, szeretik a szerencse szeszélyeit: tíz megálló elég megrágni a várva várt meglepetést. Bonyolult ökölpacsi-koreográfiával búcsúznak, bár tudják, hogy csak piáért és cigiért ugranak haza.
Túlságosan ismerős szagok, fények és helyzetek csapnak az arcukba otthon. Vackukra szórják a zsákjuk tartalmát, majd jövök, dünnyögik kifelé menet, bár régóta érzik, hogy ez szerencsére senkit nem érdekel.
Az udvari rejtekükön feltöltik a hátijukat vacak házi pálinkával és csempészett cigivel. Ki kell tartaniuk hajnalig.
A focipálya kék korlátjánál gyülekeznek, nézik kicsit az értelmetlen fontoskodásnak tűnő edzést, jót vigyorognak a bénázásokon és a hisztiken. Megvárják, amíg az edző lelkesítő performansza fokozatosan átvált provokatív önsajnálatba, s akkor elindulnak, mint valami jelre, a szélső házak közti résen a birkalegelő felé.
Mire a csatorna partjára érnek, körbekeríti őket a sötét. Az egyikük a földre pokrócot terít. Kipakolják kincseiket. Alig beszélnek, módszerük az önkínzó módszeresség. Úgy jár ellentétes körben az üveg és a bláz, mint a joint. Gyorsan beüt a rossz cucc, jön a faluszéli kábulat. Egymás szavába vágva sztorizgatnak, viccek, filmek és számítógépes játékok részletei, a suli minden kínja, az otthon otthontalansága: a hét összes szánalmas jelenete megelevenedik izgatott magánszámaikban. Kevés a kapcsolódási pont a narratívák között, egyedül a mindenkit lekicsinylő, fensőbbséges előadásmód provokál belőlük közös röhögő rohamokat. Kocsonyásodik, szétfolyóvá válik a beszédük, a test lassan megadja magát. Kidőlnek mind. Órákig vergődnek nyugtalan álmaik peremén. Körülöttük cigicsikk-kupacok; üres pálinkásüvegekről verődik vissza az univerzum éjszakai üzenete.
Hajnalodik, mire felriadnak, s öntudatlan, mintha a fény elől menekülnének, megindulnak nyugatnak. Senki nem várja őket, nem sietnek, képesek sem lennének rá. Átvonszolják magukat a házak közti résen. Megállnak a focipálya korlátja mellett, búcsúzóul elszívnának még egy cigit. A zsebükbe túrnak, s az egyikük komoran közli, nincs meg a vadiúj Nokiája. Felforgatják az összes hátizsákot, kirázzák a koszos pokrócot, átkutatják a zsebeiket. Minden hiába. Kell egy terv. Felhívják az elveszett telefont. Nem veszi fel senki, de hosszan kicsöng. Összeraknak egy történetet. Nem lehet máshol a Nokia, csak a birkalegelőn. Próbálják pontosan követni friss nyomaikat. A földet pásztázza fáradt tekintetük, távolról korán kelő gombázóknak tűnnek. Elérik éjszakai táborhelyüket. A csikkhalmok közt heverő pálinkásüvegek nem közvetítenek már önnön létükön kívül semmi mást. Új terv kell. Szétszélednek. Folyamatosan hívják ugyanazt a számot, s közben fülelnek. Bekóborolják az egész rétet, mire a tulajdonosnak eszébe jut, hogy ne zavarják a közös meditációban, rezgőn hagyta a telefont. Isten látja csak, ahogy térdre ereszkednek, s négykézláb araszolva hallgatnak végig minden fűcsomót, egészen addig nem adják fel a reményt, míg a Nokia le nem merül.
Ekkor a birkák is megérkeznek. Talán új játékot találnak a csatorna partján, amit az orrukkal addig bökdösnek, amíg az a vízbe nem pottyan.
A négy srác újra elindul hazafelé.
Azon az úton kacskaringóznak most is. Hiába várják a zizzenő hangot, hiába pásztáz egyre újabb tereket tekintetük, talán sohasem veszik észre, hogy egy ismeretlen számról szívükben ott a nem fogadott üzenet.
Szekrényes Miklós Gyöngyösön született 1965-ben, jelenleg Békéscsabán él.
