Hajóhíd

 11903858_984374074916904_100763551_n.jpg

Egry Ádám

Maradj meg embernek

 

Mikor kimondták az ítéletet, nem voltam dühös. A 2067-es alkotmánymódosítás óta én voltam a kilencmilliomodik halálraítélt. Kerek, megjegyezhető szám, legalább ennyi jó van benne.
Sosem kérdőjeleztem meg az intézményesített halálbüntetés bevezetését, hiszen egy igen észszerű intézkedésről beszélünk. Mindig is úgy gondoltam, két legyet ütünk vele egy csapásra. Megállítjuk a népességnövekedést, és visszaszorítjuk a bűnözést. Kicsit azért mégis morbid a tény, hogy aki 5000 dollár feletti értékben lop, azt általában egy hónapon belül kivégzik. Mondjuk rajtam egy megemelt határszám sem segített volna, hiszen egy 1947-es Porschét loptam el. Elég pofátlan érvelésnek tűnhetett volna az, hogy:
- Na de bíró úr, ’47-ben ez a kocsi csak 4000 dollárba került!
Hát nem is fellebbeztem. Azzal maximum a hírekbe lehet bekerülni.
A teremben ott volt a feleségem is, pár szót beszélhettem vele az elszállítás előtt.
Én azt mondtam, hogy szeretem. Ő ennyit válaszolt:
­- Drágám, akármi is lesz, maradj meg embernek!
„Embernek.”  Ez volt az utolsó szava hozzám, mielőtt kivezettek. Hát, többet vártam. Főleg úgy, hogy több lehetőség már nem volt arra, hogy láthassam.


Köztudott, hogy manapság a halálraítéltek az elszállítás után már semmilyen módon sem léphetnek kapcsolatba a külvilággal. Egy kivégzésekre specializálódott intézménybe kerülnek, ahol 3-4 héten belül végre is hajtják rajtuk az ítéletet. Két dolog nem tetszett ebben az egészben. Na, jó, őszintén szólva sokkal több minden nem tetszett, de az ember hamar megszokja az olyan dolgokat, mint hogy borzalmas a koszt, vagy hogy záros határidőn belül elpatkol. Ezek nem is izgattak. Két dolog zavart veszettül: a Névtelenségi Határozat és a napi ruhacsere. Az előbbi egy igazán embertelen intézkedést takart. A rabok, mikor belépnek az intézménybe, kötelesek beleegyezni abba, hogy onnantól kezdve senkinek sem mondják el, hogy hívják őket. Legközelebb akkor ejthetik ki a nevüket, mikor a kivégző-tiszt ellenőrzi, rajta vannak-e az aznapi elhalálozandók listáján. Ez ugyanazon okból fájt a raboknak, mint amiért a legtöbbeknek rosszul esik, ha valaki elfelejti a nevüket. Ilyenkor nem azt érzi az ember, hogy elfelejtették a nevét, hanem azt, hogy őt mint embert felejtették el. A névtilalom bevezetésével tulajdonképpen azt érték el a hatóságok, hogy aki a halálsoron volt, már úgy érezte, átlépte a nemlétezés határát. Lélegzett még ugyan, de már nem létezett.


Persze valahogy itt is hívni kell az előtted állót, ha nemlétezésedben is úriember akarsz maradni. Így terjedtek el a ragadványnevek. Igaz, a fegyőrök általában csak raboknak hívtak bennünket, de néha az is előfordult, hogy ők is megtanultak egy-egy becenevet. Volt itt minden: Köpködős Carl, Dadogó David, Csöndes Charlie, vagy itt van például, ahogy engem hívtak, Flúgos Phil. A legjobb becenév díja a börtönben mégis Jordané kell, hogy legyen. Az ő nevének megértéséhez viszont el kell magyaráznom a már említett napi ruhacserét.
A börtönigazgató ugyanis nagyon paranoiás ember volt, még a börtönigazgatók között is.

Elrendelte, hogy a raboknak minden este be kell szolgáltatniuk ruháikat, amelyeket véletlenszerűen osztanak szét közöttük másnap reggel.
Az igazgató így akarta elkerülni, hogy a rabok ruháikban rejtegessenek olyan eszközöket, amelyek egy esetleges szökésben segítségükre lehetnek. Ha valaki megszökne, annak bizony súlyos következményei lennének az igazgató szemszögéből. Halálra ítélnék, valószínűleg.
Így hát minden-nap új göncben feszítettünk. Volt, hogy ingben, trikóban, pólóban vagy éppen melegítőben.

Akadt viszont egy srác, aki minden nap végére ugyanazt viselte. Becenevét az M. Jordan feliratú kosarasmezről kapta. Régi mez volt, hiszen Michael Jordan már vagy hetven éve visszavonult. Csodálkoztam is, hogy egy ilyen régi ruha mit kereshet a börtönben.

Ha szabadlábon találtam volna rá, biztos ellopom, igazi relikvia. Sokat jelentett ennek a húsz év körüli fiúnak is. Ugyanis minden napja azzal telt, hogy a mez éppen aktuális gazdáját rávegye, hogy adja neki a felsőt. Volt, hogy ez könnyen ment, volt viszont olyan is, hogy három WC-t kellett kitakarítania, mire magára húzhatta az ikonikus mezt. Az egyik nap úgy hozta, hogy én kaptam meg az M. Jordan-t. Nem szemétkedtem, egy válaszért cserébe már oda is adtam a srácnak.
­- Miért ragaszkodsz ennyire ehhez a gönchöz, fiam? – kérdeztem.

­- Miért? Hát, én vagyok Jordan! – felelte és elsétált.
­Ő Jordan! És még én engem hívnak flúgosnak? – gondoltam, és elmosolyodtam.


Sokáig nem is figyeltem, mi van a fiúval. Eljött viszont a nap, mikor Jordan került a mozivászonra. Ó, de most jövök rá, ez a kifejezés némi magyarázatra szorul! A többiekkel „mozizásnak” hívtuk, amikor valakit kivégeztek, ugyanis a többi rabnak joga volt a teremben tartózkodni, mikor egy ítéletet végrehajtottak. Sokan azért vettek részt a mozizáson, mert szimplán elmebetegek voltak, sokan viszont azért, mert ilyenkor végre megtudhatták társaik igazi nevét. Én az utóbbi kategóriába tartoztam, bár ezt nem mindenki hitte el. Viccesnek találtam ugyanis, hogy Baltás Bill eredeti neve Harmadik Donald Edmundson volt. Hangosan felröhögtem, mikor meghallottam. Azóta hívnak Flúgos Philnek. Na, de térjünk vissza Jordanhez. Kíváncsian vártam, vajon, hogy hívják a srácot. Valamiért Tomra tippeltem, olyan tomos feje volt. Nem volt igazam.

Az egyik hátsó padon foglaltam helyet aznap.
A fiút a terembe vezették, és leültették. Az egyik kivégző-tiszt előkészítette a méreginjekciót, a másik Jordanhez fordult, és megkérdezte:
­- Hogy hívják? – hangja közömbös volt.
Előredőltem és hegyeztem a fülem.
­- Jordan – válaszolt a fiú.
­- Ne legyél hülye! – gondoltam magamban. Aki ugyanis feltart egy kivégző-tisztet, az villamosszéket kap, nem tűszúrást.
­- Keresztneve? – érdeklődött a tiszt.
­- Marcus – felelte Jordan.
­- Te jó ég. – suttogtam. – M. Jordan - Nem bírtam ülve. Felálltam, hátha jobban látom.
­- Marcus Jordan, lássuk csak, meg is van. Ég önnel! – mondta a kivégző-tiszt, és beadta a méreginjekciót. Én pedig ott álltam a terem végében, és csak egyre tudtam gondolni:
­ Isten veled, Marcus, sikerült embernek maradnod.

 

Egry Ádám 1996 április 21-én született Budapesten, most Szentendrén él.


Főoldal

2023. január 03.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Balássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros útKiss László: A Fried-szoba
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png