Szabados Attila
Szerintük nem álmodtam
i. m. Joe
Aztán megbeszéltük, ki üljön az ablak mellé. Fenya és én, akik még sose repültünk, csalódottak voltunk: az ablak akkora sem volt, mint otthon a vécé fölött. Felszálláskor zúgott a fejem, és mintha egy fémlapot toltak volna át a homloküregemen, hasogatott. Végül Fenya ült az ablak mellé, de nekünk is engedte, hogy áthajoljunk és fotókat készítsünk a repülő szárnyáról, meg a földről.
A pilóta kapitányként mutatkozott be, és számokat mondott a magasságról, sebességről, a kinti hőmérsékletről. Szóval nincs meleg, mondta Fenya, és a fél vécéablak nagyságú üveglap elé könyökölt. Agrármezők közt szálltunk le, körben minden zöld volt, és már fentről is láttuk, ahogy a repülőtér betontéglalapja, mint valami csúnya felvarróka egy hátizsákon, megszakítja a táj anyagát. Vártuk a buszt, hogy a csomagkidobó szalagig vigyen, gyalog tilos volt átkelni a leszállópályán.
Nem jött a bőröndöm. Elsőként dobta ki Fenyáét, aztán jött Zola metálszürke gurulósa, ami olyan volt, mintha egy sci-fi kellékdarabja lenne. Mint egy űrkapszula, amiben szerves anyagokat szállítanak. Pánikolni kezdtem, nyávogva húzgáltam a számat. Akkor elmegyünk ruhát venni, mégse osztozhatok végig Zolával. Egy kék inges reptéri dolgozót kezdtem faggatni, mikor a már percek óta üres szalagon megjelent az utazóm. Felül, oldalt is megnyomva, mint egy horpadt konzerv. Nyilván legalul volt, mondta Fenya.
Egy másik busszal elmentünk a belvárosig. Zola pofozni kezdte a jegyautomatát, amiért csak teljesárú jegyet adott. A szállásig villamos, ami szinte végig két magas fal közt vitt minket, és az éles hangról sem a sínek csikorgása jutott eszembe, hanem hogy épp most szorítja össze a beton a szerelvényeket.
A megállótól néhányszáz métert kellett sétálni. Egy nő a kanális mellett üres babakocsit rázogatott az árok felé, olyan mozdulatokkal, mintha egy furikból akarná kilökni a benne lévő fahasábokat.
Csengettünk. Giordano a fényképe alapján napbarnított, fekete hajú, harmincas férfinek tűnt. Megdöbbenésünket szótlansággal fejeztük ki, amikor a szottyadt arcú, őszülő vendéglátónk kinyitotta a kaput. Egyedül Zola válaszolt egyszavas mondatokkal Giordano kérdéseire, aki először nem a lakrészünket, hanem saját fabódéját mutatta meg, ami a kaputól jobbra volt, és ahol ő maga lakott – mint egy tóparti halászviskó.
Zolával a franciaágyon osztoztunk, Fenya a gyerekeknek fenntartott kiságyon. Épp csak a lábujjai lógtak le róla. A délután pakolással telt. Elmentünk egy sarki kisboltba, ahol dinnyét, barackot, szőlőt vettünk, és a gyümölcsvacsora közben hazatelefonáltunk. Költséghatékonyak vagyunk, mondtam az otthoniaknak.
Másnap Fenya és Zola reggeli közben számolt be arról, hogy éjjel a fürdőszoba padlóján találtak rám, amint a szappanosdobozt szorongatom. Azt mondták, kitartóan be akartam kötözni Zola fejét az elsősegélydobozban található kötszerrel, ami persze nem volt sehol. Nehezen kísértek vissza a szobába – szerintük, ha az ember alva jár, nehezebbek, darabosabbak lesznek a mozdulatok. Mentél is volna, meg nem is, mondták, és egyszerre nyitottuk ki a harmadik mézes ostyaszeletet, amit vendéglátónk reggelire ingyen biztosított.
Aznap a Colosseumot néztük meg. A metróig vezető úton megint láttuk a babakocsis nőt, a folyóba rázogatta a semmit. Fenya és Zola egy helyi bárban akarták tölteni az estét. A cigiautomata nem fogadta el az igazolványainkat, egy szemeteszsákot cipelő lányt kértünk meg, hogy adja kölcsön az iratait. Az olasz cigaretta se nem drága, se nem olcsó.
Végül kötélnek álltam. A bár tetején hatalmas, neonos szivárvány. Fenyáék gint ittak, én narancslevet. Mikor azt mondtam, félek, hogy belekevernek valamit, összenéztek. Hirtelen olyan lett az arcuk, mint az enyém a tükörben, közvetlenül ébredés után, ha a vonások még nem csúsztak nappali helyzetükbe.
Két óra múlva meggyőztem őket az éhségemmel. Vacsorára olívás kenyér, tintahal, tészta. Nem maradhattunk sokáig, másnapra a teljes Vatikánt terveztük megnézni.
Akkor éjjel nem voltak álmaim, legalábbis ezt mondták. Nem azt, hogy nem jártam alva, hanem hogy nem álmodtam. Egyszer riadtak fel, mikor azt kiáltottam háromszor, hogy: nem kell, nem kell, nem kell. De visszaaludtam. Ezek szerint mégis álmodtam, gondoltam, de nem kezdtem vitatkozni. Mézes ostya helyett kétnapos dinnyét szopogattam. Út közben kerestem a babakocsis nőt, de nem volt sehol.
A vatikáni múzeum eltelített. Sokáig kerestem a megcsömörlött szót, amit anyám annyiszor használ. A kijáratnál mondtam ki ujjongva: megcsömörlöttem.
Délre már az Angyalvárban voltunk. Hogy milyen finom kávét fogunk inni, mondta Fenya, és nem győzött levegőt venni. Leültünk egy lugas alá. Fenyával végül arra jutottunk, hogy ezért kár volt pénzt kiadni. Zola szerint rosszul ittuk. Elmagyarázta, hogy ajkainkat úgy kell megformálni, hogy a résen csak egy fogpiszkáló tudjon beférni. Így amikor szürcsöljük a kávét, akkor az egész szájüregünkben szétspriccel, jobban érezzük az aromáit. Néztem Fenya püffedt, eres kezét, lüktetett a melegben.
Bolyongtunk, legalább hűvös volt. Lefelé mentünk, mikor elhaladt mellettünk a babakocsis, két, a tegnapi bárban látott kopasz férfival az oldalán. Mosolyogtunk, végig egymást néztük.
Vacsorára megint gyümölcs. Így beszéltük meg, ez fér bele.
Az utolsó napon Santa Severába mentünk. Nem vittünk táskát, sem iratokat, a tengerpartra minek. A vonatállomáson egy nő lépett oda hozzánk, hogy segít, kérdezzünk nyugodtan. Megmutatta a vágányt, kezelte a jegyautomatát. Mikor elköszöntünk, borravalót kért. Néztünk egymásra, teljesen ledöbbentünk, végül egy-egy eurót vettünk elő. A nő fanyalogva nézte a három érmét.
Farkaséhesen szálltunk le a vonatról, megkerestük a legközelebbi éttermet. Ez az ebéd be volt tervezve, nyugtatta magát Zola. Aztán kimentünk a tengerhez. Sosem láttam a tengert, tényleg sós volt. A hullámtörők félkörben osztották fel a partszakaszt.
Késő délután volt, esni kezdett. Az állomástól megtett út sokkal hosszabbnak tűnt visszafelé. Szakadt az eső, fürdőruhában, törölközővel futottunk végig a parton. A pénztár zárva volt. Egy árkád falához állva öltöztünk át. A peronra velünk egykorú fiatalok jöttek, de egyikük sem beszélt angolul. Nem tudtunk jegyet venni, a vonat pedig tíz perc múlva érkezett. A büntetést megértettük, és kétségbeesésünkben regisztráltunk az olasz vasút weboldalára. Bankkártyáink nem voltak nálunk. Telefonáltunk az otthoniaknak. Egyedül Fenya apja vette fel. Könyörgött neki, hogy egy percen belül utaljon tízezer forintot, különben itt ragadunk a tengerparton.
Utolsó esténkre minden pénzt összespóroltuk. Mire visszaértünk a szállásra, Rómát is elérte a vihar. Metróval indultunk vacsorázni a Colosseum mellé. Az étterem egy pincehelyiségben volt, az utcáról nyílt. Csattogott a cipőnk a víztől. A pincér törölközőt hozott, aztán felvette a rendelést. Fenya a padlóra csavarta hajából a vizet. Záráshoz készülődtek, mire elhatároztuk, a desszertet nem hagyjuk ki. Ha már itt vagyunk, mondta Zola. Ha már nem ragadtunk a tenger mellett, gondoltam.
Szabados Attila 1999-ben született Debrecenben. Jelenleg Budapesten él.
(A szerző portréját Gondos Mária Magdolna készítette.)
