Új rovatot indít a Bárkaonline Hajóhíd címmel. Elsősorban fiatal, rendszeresen még nem publikáló szerzők színvonalas prózaműveit fogjuk közzétenni, hogy az azt megelőző közös munka tapasztalatai által lehetőséget kínáljunk nekik a továbbfejlődésre, a szerkesztés folyamatának megismerésére. Ezáltal bekapcsoljuk őket folyóiratunk műhelymunkájába is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legjobbakat később rendszeresen publikáló szerzőink között tudhassuk.
A rövidprózákat, novellákat, ritkábban elbeszéléseket kéthetente olvashatják az érdeklődők.
Sztaskó Richard
Terhelt gyönyörűség
Ülünk egymással szemben a földön, neki a szőnyeg jutott, nekem meg a parketta, és a fél-lótuszom kényelme sem az igazi, de most arra kell koncentrálnom, hogy amit gondolok, amit a lehunyt szemem mögötti sötétben elképzelek és meglátok, az az ő fejében is ugyanúgy fölvillanjon. Tudom, nehéz, de nemes a cél: ő is ugyanazt érzékelje, amit én. Néhány perce M. olyan liliomra gondolt, amelynek szirmain kabócák kezdtek arpeggióba, nos, ezt kellett volna nekem is látnom, aprócska, izgő-mozgó rovarkákat, de nem láttam és nem is hallottam semmit, csak az járt a fejemben, hogy hamarosan zsibbadni fog mindenem, és odalesz a varázslat, mindaz, amiért nekünk itt és most együtt kell lennünk.
Néhány napja még a függönyöket is behúztuk, hogy tökéletes legyen a sötét, s akkor, a beálló csöndben, a tudatom mélyén hallgatni kezdtem Beethoven 1. zongoraversenyének második tételét, hűen ragaszkodva a kotta jelöléseihez, és abban bíztam, M. is hallani fogja ugyanazt, amit én, erősen koncentráltam, és tudom, ő se másképp – talán még erősebben is, mint én –, de csak nem akart összejönni ez a spirituális kapcsolódás. Pedig abban a pillanatban emelkedettebb zenét el se tudtam volna képzelni, és még a fejem se fájt, ami igen ritka, nincs olyan nap, hogy ne hasogatna azóta, hogy a szüleim ki akarták belőlem nevelni a dadogást.
Ülünk egymással szemben a földön, neki a szőnyeg jutott, nekem meg a parketta, még egy tenyérnyi gyékény sincsen alattam, és a fél-lótuszom kényelme sem az igazi. A lehunyt szemem mögötti sötétben pulzáló formát látok, egy vibráló fénykört, remegő széllel, és ez a táguló hullámzás csak jön felém, aztán visszatáncol, összeszűkül egyetlen feszes ponttá, hogy pillanatnyi megállapodottsága után ismételten nekikezdjen a tágulásnak, jön felém ez a pulzáló forma, szelíd változékonysága megnyugtat, pedig tudom, a világban semmi sem változik, és semmi sem állandó, de nyugodt vagyok, és szeretném, hogy M. is ugyanezt a vibráló fénykört látná lehunyt szemei mögött. Azt hiszem, nagyon nagy szükségünk van valami olyasmire, ami összeköt bennünket, amibe igazán bele tudunk kapaszkodni, és nekünk M-mel (az itt és mostban) csak ez jutott; hogy adjunk egymásnak valamit a mélységesen mély sötétből, ahová alászállni sose kín, csupán terhelt gyönyörűség. És nincs az az ölelés, ami ebben a pillanatban többet adhatna kettőnk különös kísérleténél.
Ülünk egymással szemben, és – mielőtt az italába kortyolna – azt mondja, nincs közünk egymáshoz. Mert az ő meg én, az két külön világ, és ami két külön világ, az ritkán lehet eggyé, és ha ezt hajlandó vagyok elfogadni – mi több: beismerni –, csomó fölösleges harctól kíméljük meg egymást.
Igen, igazad van, hazudom, mert szerintem nincs igaza, de tudom, M. ezt szeretné hallani, és hát szeretem annyira, hogy most, amikor az igazat kellene mondanom, inkább befalsulok, és az érdekeit kezdem nézni a sajátjaim helyett.
Aztán persze elvesztem a fonalat, és újra eszembe jut a múlt heti álom: a konyhában cigarettázom, hajnali kettő lehet, nem tudom, a serpenyőforma órán a mutatók visszafele járnak, és akkor egy pukkanás-szerű, sötétlila hang az egyik fiókos szekrény felől, ott tartom a tálakat meg a tepsziket (M. így mondja), szóval jön ez a furcsa pukkanás, olyasféle, mint amikor a pezsgődugót nem a szabadba lövi ki az ember, hanem az egészet lefojtja valami ronggyal vagy ruhával. De nem igazán izgat a hang, meredten bámulom az órát, és érzem, hogy születésemtől fogva gyűlölöm az összes mutatóját meg a rápingált számait, pedig tudom, szeretettel kellene kibélelnem a szívemet.
Végül valami öntudatlan erő arra kényszerít, hogy az utolsó slukkot követően elnyomjam a cigarettámat, fölálljak, és odasétáljak a fiókos szekrényhez. Kinyitom az ajtót, és akkor – mint valami magatehetetlen és szánalmas labda – a lábam elég gurul Misima Jukió levágott feje, aprócska vértócsát hagyva a fekete-fehér konyhakövemen. Kacagni kezdek, s hangtalan rázkódom Misima békéje láttán: csukott szem, összezárt száj, aztán a homloka köré csavart hacsimaki, rajta – jobbról balra olvasva – az ismerős felirat a piros napkoronggal: 七生報国, hét életen át szolgáld a nemzetet. Érzem a késztetést, hogy lehajoljak és fölvegyem, és bevigyem a nappaliba a dohányzóasztal tetejére a kéthetes tévéújság és a fahéjillatú füstölők mellé, de nem tudok mozdulni, semerre sem, béna vagyok, pont mint azokban az álmokban, amikor rettenetes gyorsasággal el kellene rohannom a rám támadni készülő veszedelem elől. Csak nézem a halott Misima leghalottabb fejét, és tudom, hogy a vértócsát nekem kell majd föltörölnöm, persze örülök, hála Istennek, nem a szőnyeget kente össze, csak a követ, arra meg már amúgy is ráférne egy alaposabb suvickolás.
M. persze újra kezdi (vagy onnan folytatja, ahol abbahagyta?), mi sosem illettünk össze igazán, két külön világ, és egyéb elérhetetlen messzeségek, aztán nem tudom, honnan és hogy, de kibukkan belőlem: gyere, menjünk föl hozzám, és felejtsük el ezt az egészet pár pillanatra, de persze itt fönn nálam minden kezdődik elölről, úgy ahogyan eddig is, a mi hontalan történetünk. Abban maradunk, nincs értelme tovább folytatni, sem a hunyt szemek mögé képzelt látomásokkal való bohóckodást, sem azt, ami kettőnk között van, nevezzük bárhogyan is.
Előbb fölpattan, mint én, és már megy ki a konyhába föltenni egy kávét, olyan halkan mozdul, mint egy macska, olyan nesztelen, hogy arra már hasonlatot sem találok abból az elkoptatott millióból, ami itt savanyodik a fejemben; szóval molyolni kezd odakünn a kávéval, és ha most valamelyik fiókból a lába elé gurulna egy levágott fej, hát lenne sikongatás és jajveszély, de olyan, amilyet még nem hallott-látott ez a boldogságra szomjazó világ.
Maradok ülve a parkettán, a szemeim nyitva, már régen alábbhagyott a pulzálás, és tudom, ha sikerült volna átadnom, az bizonyosság lett volna arról, hogy mégsem vagyunk menthetetlen lelkek, csupán sötét falú akváriumban úszkáló halak, kik folyton elkerülik egymást. A combomban persze tanyát vert a zsibbadás, egyetlen sugárzó ponttá zsugorodott a fájdalom, a parketta cseppet sem ismeri az irgalmat, és ahogyan koccan egymásnak kint a konyhában a kiskanál meg a csészeszél, egészen elszomorodom.
Nem merek fölkelni, de ülve sem maradhatok. Nincs mögöttem Bódhifa, és előttem is csak a könyvespolc, és az el nem olvasott könyvek vádló gerincei. Így lesz életünkből finomra hangolt kóda, csak azt nem tudja egyikünk se, milyen hangnemben írták meg mindezt.
Kérés
Magam mennék, mondta a szomszédasszony, de a kialakult helyzetre való tekintettel ez teljességgel lehetetlen. És tisztában vagyok azzal is, folytatta, hogy ezt a szívességet sehogyan se leszek képes meghálálni, pedig a szándék, higgye el, mindennél erősebb, de egyelőre úgy tűnik, az őszinte és mélyről fakadó köszönömön kívül mást nem tudok fölajánlani. S persze bízom abban is, tette hozzá a szomszédasszony, semmiféle kellemetlenséget nem okozom ezzel az aprócska – bár mások szemében hatalmasnak tűnhető – kéréssel, fiatalember.
Sarkadi erre megköszörülte a torkát, és újra elismételte, amit már korábban is: „Nem tesz semmit. Nem nagy dolog. Szívesen segítek.”
Hosszú hónapokkal később is emlékezett rá, a hangjában nem volt semmi, de hogy mégis határozottabbnak tűnjön, az átvett borítékot kétrét hajtotta, és barátságos biccentés kíséretében nadrágja zsebébe csúsztatta.
Aztán lefelé a lépcsőn, majd a szeméttároló ajtaja mellé helyezett leanderek mellett elhaladva eszébe jutott: „Annak ellenére, hogy a szívem olyan, mint az ökörnyál, jó ember vagyok, jó keresztény – jelentsen bármit is ez a jelzős szerkezet –, ott segítek, ahol csak tudok. A földön fekvőnek van épp elegendő baja, minek tetézni azzal, hogy belérúgunk?”
Öltözködés közben a felesége azt kérte, vigyázzon magára. Mielőtt a durva szövésű maszkot az arcára húzta volna, megnyugtatta V.-t: „Megveszem, ami kell, és jövök. Az embereket elkerülöm, amennyire csak lehetséges, és nem hagyom, hogy leköhögjenek, esetleg rám tüsszentsenek.”
A szomszédasszony bio sárgarépát és kovászos cipót kért, a felesége listáján pedig ásványvíz, vaj, fölvágott, tej és papír zsebkendő szerepelt. A sorok között bóklászva Sarkadi igyekezett célirányosan közlekedni.
„Gyors leszek, nem fogok fölöslegesen bámészkodni.”
Persze önkéntelenül is megállt a borosüvegek előtt, és némi tanakodást követően csendesen megállapíttatott, alig emelkedett az italok ára, amióta kilenc hónapja egy korty alkoholt sem ivott.
„Abba kellett hagynom; nem tudtam, mi a mérték.”
A felesége azonban kijelentette, nem kell teljesen lemondania az alkoholról: könnyű ebéd vagy kiadós vacsora után igenis igyon meg egy üveg sört vagy egy pohár bort, jótékony hatással lesz a szervezetére, nincs szükség arra, hogy holmi tartózkodással megjátssza magát. Hiszen nem a szeszes italok fogyasztásával van probléma, nem azzal van a gond, hogy néha-néha megiszik ezt-azt, hanem a mértéktelen, gödényszerű vedeléssel. Sarkadi tisztában volt helyzetével: nincs megalkuvás, nincsenek kiskapuk. Vagy a teljes föladás, vagy semmi. Könnyedén visszaeshet, annak esélyét pedig a nullával kell egyenlővé tennie. Ezt megerősítvén a bevásárlókocsiba helyeztetett kettő darab dobozos, a kénes gyógyfürdők illatát őrző, alkoholmentes sör.
„Végtére is szabad ember vagyok, de szabadságomnak sajnos súlyos árat szabtak odafönn.”
Aztán – látszólag minden előzmény nélkül – eszébe jutott a közeli park, ahol V.-vel annyit lesték a tulipánokat meg a bánatos Krleža-szobrot, és ahol egyszer egy szeretkező kutyapárra lettek figyelmesek. Volt valami tisztán esetlen abban, ahogyan a kutyák egymásnak estek, persze a boldogságuk nem tartott sokáig, egy hőbörgő hajléktalan rontott rájuk a semmiből, az egyik kezében méretes faág, a másikban vászonzsák, és csak kiabált és csapkodott, mint egy eszelős, hogy neki nyugalomra van szüksége, ezt az üzekedést nem tűrheti. A kutyák persze azonnal szétrebbentek, azaz csak rebbentek volna, mert a kapkodás, a görcs, az izgalom és a rettegés okozta szorítás mindennél erősebbnek bizonyult. Az összetapadt testek küzdelme szánalmasnak tetszett, végül megszabadultak egymástól, ők pedig V.-vel mélyről fakadó bűntudatot éreztek, de abban nem voltak biztosak (sem akkor, sem később), miért és ki helyett is érezték.
„Ezzel már nem lehet mit kezdeni.”
Sarkadi minden porcikájával érezte, hogy csapongó lelkét az új játékszabályokhoz kell igazítania; hiába a park közelsége, nem fognak a feleségével az elkövetkezendő időszakban arrafelé kirándulni, és legnagyobb bánatára ugyanígy búcsút kell intenie a horgászatnak is. Pedig év elején, a nagyobbik orsó csévélése közben, látta is maga előtt a jelenetet, amint nyáron a hosszabbik bot rezgőspiccét karikába húzza egy izgága márna vagy éppen egy termetes keszeg.
(Ekkor még nem sejthette, hogy a horgászatra késő tavasszal igenis sor kerül, de minden halfogásra tett kísérletét balszerencse követi: beszakadó szerelékek, összegubancolódó damilok, s persze a legsúlyosabb: semmi kapás. Mindez úgy fölidegesíti majd, hogy nap végére a szánalmas összeomlás szélére sodródik, de mégse teheti meg, hogy a csalánnal és gazzal fölvert folyóparton elsírja magát, mert ha ez megtörténne, akkor ég és föld között sose mosná le magáról a szégyent.)
Sorban álláskor ismét átfutotta a feleségétől kapott listát. Úgy tűnt, minden megvan, semmi sem hiányzik. Ez valódi megkönnyebbülést jelentett Sarkadi számára, hiszen hányszor kapta meg kétbalkezessége miatt, mennyire alkalmatlan a rábízott feladatok elvégzésére? Talán nem ő volt az, aki évekkel ezelőtt leverte és összetörte a mennyezeti lámpa búráját, mert V. megkérte, törölje le egy nedves ronggyal, és azóta sem pótolta, így csupasz az izzó? És amikor a mosógép szűrőjét kellett volna kicserélni, de hosszú percek után sem tudta, hol keresse a megfelelő szelepet, ezért V.-nek kellett a csempén térdepelve megoldania a problémát? De nem kell ilyen messzire menni, elég csak a beágyazásra gondolni. Egyáltalában nem mindegy, húzta alá többször is a felesége, hogy a takaró melyik oldala néz a mennyezet felé, a virágmintás vagy a sima. Évek hosszú tapasztalatait figyelembe véve, joggal jelenthette ki nemrégiben V. Sarkadinak: „többet ártasz, mint használsz.” Erről persze óhatatlanul is eszébe jutott a régi, elkoptatott közhely: ne tégy másnak olyat, ami fájdalmat okozna, ha veled tennék. Önkéntelenül is elmosolyodott, s hogy pillanatnyi szorongását csillapítsa, a kasszaszalag fölötti polcra pakolt cukorkákra, bonbonokra tévedt a tekintete. Hiába akart ő jót, segítő szándékához árnyékként tapadt ügyefogyottsága. S most itt ez a bevásárlás, pár tételről van szó, csak remélheti, nem fog hibázni. Nem okoz majd csalódást, sem a feleségének, sem a szomszédasszonynak.
„Igen, jócselekedeteim egyszer majd nyomni fognak valamit a latban, lesz valahol tételes elszámolás vagy részletes kimutatás, és milyen ironikus: a pénztártól való távozás után reklamációmnak nem lesz helye.”
Ahogy ezeket pörgette a fejében, egyszer csak a mögötte toporgó, nyugtalan úr a veséjébe könyökölt. Sarkadi ingerülten kapta hátra a fejét, mire a „tettes” sűrű bocsánatkérések közepette hátrébb lépett kettőt, és jóval visszafogottabban pakolta tovább áruit a kasszaszalagra.
„Mi van, baszd meg, sokallod a másfél métert?”
Sarkadi persze tudta, nincs értelme ennek a kérdésnek. Sem ebben, sem másmilyen formában.
Míg a szomszédasszony borítékjával bajlódott – valahogy beleakadt a pulóverének az aljába, ahogyan megpróbálta kihúzni nadrágja hátsó zsebéből –, eszébe jutott: elítélendő, amire éppen készül: készpénzzel fog fizetni, és ez szembemegy minden egészségügyi ajánlással. Hiszen úton-útfélen a kártyás fizetést szorgalmazzák, emlékeztette magát Sarkadi; ebben a vészterhes időben akkor cselekszünk helyesen, ha nem magunkra, hanem másokra gondolunk.
„De én kiszámolt pénzt kaptam, nem tehetek róla.”
Kezébe vette a gyűrött, meglehetősen színét vesztett ezrest, aztán eszébe jutott, nincs miért aggódnia.
„A miénket, az egészségügyi ajánlásokat tiszteletben tartva, kártyával fizetem. Egyetlen érintés, még a PIN-kódot sem kell megadnom.”
De öröme nem tartott sokáig. Ismét elé tolakodott a fölismerés, ami egész úton ott fészkelődött tudatának egy kevésbé hangsúlyos pontján.
„Moshattam volna fogat indulás előtt.”
Gondolatban meg is veregette a vállait, amiért az extramentolos rágógumit elfelejtette a szalagra tenni.
„Jó lesz ezt hazáig szagolnom.”
Hogy megnyugodjék, s figyelmét elterelje a maszkban megrekedt, áporodott szájszagról, gondolatban már a szomszédasszony ajtaja előtt állt. Tudta, I. néni hálálkodni fog, amikor a szatyrot átveszi, és azt mondja majd, nem kellett volna ennyire törnie magát, fiatalember, ő pedig torkát megköszörülvén azt feleli: „Szó sincs itt semmiféle törésről, ez természetes, és ha legközelebb is szüksége lenne bármire – élesztő, olaj, tojás, esetleg egy üveg kékfrankos – szóljon bátran, ne habozzon, azonnal intézkedem. Hiszen szívesen segítek.”
Sztaskó Richard 1987-ben született Budapesten, jelenleg is ott él.
