Hajóhíd

Ocsen__s_P__terBence__2_.jpg

 

Ocsenás Péter Bence

Anya megint alszik

  

Unatkozunk. Az ajtó előtt járkálunk, leguggolunk, próbálunk belesni a kulcslyukon, de sötét van a szobában, nem látunk semmit, csak a hideget érezzük. Anya biztos nyitva hagyta az ablakot. Bezzeg, amikor mi nyitottuk ki, leszidott, nincs gáz, mondta, aztán azt, hogy majd megérted. Mióta földrengések vannak, mindenki ezt mondja nekünk. Egyszer kihallgattuk a szomszédot, amikor telefonált, ő azt mondta, ezek tankok. Nekünk is van tankunk. A konyhában szoktunk vele játszani, zöld meg hosszú meg gyors meg lánctalpas, letérdelünk a padlóra, elképzeljük, hogy a harcmezőn vagyunk, csak ott a szőnyeg, abba mindig beakad a tank, aztán újra kell kezdeni a játékot.

Anya egyik nap kidobta a tankunkat, elég ezekből, mondta, aztán megvártuk, hogy anya elaludjon, kivettük a kukából. Elrejtettük, anya sose találja meg. Mi mindig jobb rejtekhelyet találunk, mint anya. Az okostelefonját is megtaláltuk legutóbb a szobájában. Az osztálytársainknak mind van, csak nekünk nincs, anya azt mondta, kicsik vagyunk meg veszélyes meg függőséget okoz. Miután megtaláltuk, a szobánkba rohantunk, bekapcsoltuk, ahogy mozgattuk az ujjainkat, úgy mozgott a képernyő, rányomtunk az egyik piros ikonra. Videók voltak benne. Emberek könnyes szemmel azt mondták, nem hiszik el, hogy megint megtörtént, összetették a kezüket, imádkoztak, a végén dühösen azt mondták, elég.

Felállunk, kopogni akarunk, de nem merünk, anya akkor megint leszid minket, ma korán lefeküdt, biztos elfáradt. Mostanában sokat mászkál, minden reggel, mielőtt felkel a Nap, felöltözik, sálat, kabátot, sapkát vesz, aztán konyhakést a zsebébe, kisiet az ajtón, aztán pár perc múlva jön vissza szatyorral a kezében. A szatyron piros kereszt. Akkor jön a reggeli, tej és víz és kenyér és kolbász. Nem finomak, régen jobb volt.

Szomjasak vagyunk. Kimegyünk a folyosóra, sötét van, nem látunk semmit, a gyertyát keressük, anya azt mondta, csak gyertyával szabad világítani, a lámpát ne használjuk. Egyszer fel akartuk kapcsolni, de nem is működött. Nem tudjuk hol van a gyertya, megállunk, előrelépünk, emlékszünk, hogy itt a fal, elfordulunk, a folyosón vagyunk, a lábunk alatt érezzük a puha szőnyeget. Belerúgunk valami gömbölyűbe, az végiggurul a folyosón, a falnak ütődik. Megtaláltuk a labdánkat. Mi raktuk össze, zokniból meg vattából meg gumiból, a falnak szoktuk dobálni, aztán a labda visszapattan, aztán elképzeljük, hogy focikapusok vagyunk, aztán a levegőben úszva vetődünk a labdáért, ha elkapjuk, egy pont az A csapatnak, ha nem kapjuk el, egy pont a B csapatnak. Mindig ezt játsszuk. A földrengések óta sokat unatkozunk.

Megtaláljuk a mosdót. Balra lesz a csap, megnyitjuk, nem jön víz. Oda-vissza mozgatjuk a csapot. Semmi. Várunk. Hátha megindul.

A távolban dörgés. Akkor nyolc óra. Mostanában mindig nyolckor dörög az ég, néha a házakba is belecsap a villám, anya nem enged ki minket, de a teraszról láttuk, hogy az utcák tele vannak kövekkel meg cseréppel meg fával meg műanyaggal, meg egyszer láttunk valami bugyuta bábut a földön, olyat, ami a pláza kirakatában szokott lenni, az arca megvolt olvadva, nem volt rajta haj. Nagyon hülyén nézett ki.

Visszamegyünk az ajtóhoz. Fúj bent a szél, anya biztos mélyen alszik, ha a hidegre sem kel fel. Akkor meglepjük! Mi hozunk vizet kintről! És amikor anya végre felkel, meglát minket, megdicsér, megölel, és cirógatja a hajunkat.

A bejárati ajtóhoz rohanunk, felvesszük a cipőnket meg a pulcsinkat meg a sálunkat, kinyitjuk az ajtót. Nyikorog. Úgy érezzük magunkat, mint valami kémfilmben. Régen, amikor még működött a tévé, mindig ezt néztük. Öltönyös férfi settenkedett az utcákon, házakba lépett be, házakból jött ki, és közben mindig nyomást éreztünk a hasunkban. Bármikor lebukhat, bármikor elkaphatják. De sosem kapták el.

Csendes a lépcsőház, lassan lépkedünk lefelé, közben a falat fogjuk a kezünkkel, hideg van, megint látszik a leheletünk. Amikor még volt iskola, a tanárnéni azt mondta, hogy az a lelkünk, ki akar szabadulni a testünkből, ezért csukjuk be a szánkat a hidegben, mert ha nem, akkor kiszökik, és egyedül maradunk lélek nélkül. A tanárnéni azt mondta, az unalmas lenne.

Leérünk a földszintre, kinyitjuk az ajtót. Kilépünk az utcára. A Hold megvilágítja a járdát, fellépünk rá, sétálunk, az út közepén kabát meg sapka meg cipő, lehet, fekszik alatta valaki, de ki akarna a földön aludni ilyen hidegben, biztos néhány vicces gyerek rárakta pár kőre, hogy átverjék a járókelőket. Találunk egy biciklit, ki van lyukadva a kereke, meg egy bőröndöt és táskát és kesztyűt, otthonra jó lenne, de nem vihetjük el, anya azt mondta, lopni bűn, a bűnös mindig megbűnhődik a világon, mert a világ jó, és végül mindig az igazság győz.

Amikor kihallgattuk a szomszédot telefonálás közben, azt mondta, hogy a főtéren szoktak vizet osztani, ha korán megy az ember, még kaphat. A főtér felé megyünk, valaki a földön fekszik, mellette vörös festék a falon, biztos alszik, odalépünk, anya azt mondta, nem szabad idegeneket megszólítani, de hátha ő tud valamit. Sapka van a fején, elég büdös, lehet, hogy hajléktalan, az osztálytársaink azt mondták, sokan élnek az utcákon, mert nincsen apukájuk meg anyukájuk. Szia, mondjuk, lehajtjuk a fejünket, nem szabad így köszönni egy felnőttnek, felelésnél szoktuk magunkat ilyen kínosan érezni. Mindenki minket néz, a tanárnő pedig vár, tudja, hogy nem tanultunk, de mégis vár, nem szól, csak vár és vár, ez a bácsi is csak vár, belerúgunk egy kőbe, hiába csapunk zajt, nem mozdul. Odébb megyünk.

A távolban dörgés. Az égre nézünk, nem látjuk a villámot, égett szagot érzünk, mint amikor odaégetjük a pogácsát a sütőben. Lépteket hallunk. Megijedünk, nem merünk megmozdulni, el akarunk futni, de nem csinálunk semmit, lecsukjuk a szemünket, ha mi nem látunk, talán az sem lát, aki jön. Egyre hangosabbak a lépések, aztán megállnak, érezzük, hogy valaki minket néz, kattanást hallunk. Lassan fordulj meg, mondja egy felnőtthang, a felnőtteknek mindig engedelmeskedni kell, anya is megmondta. Lassan megfordulunk. Szakállas férfi áll előttünk. Kezében puska, ránk fogja, hátrébb lépünk. Mit akarsz, kérdezi. Durva hangja van, könnyezni kezdünk, nem akarunk itt lenni, nem akarjuk ezt, nem akarjuk, hogy a szakállas ilyen hangosan beszéljen velünk, otthon akarunk lenni, anya mellett, az ágyban, a melegben, lehajtjuk a fejünket. Vizet, suttogjuk. Nincs víz. Többé nem jön a teherautó. Sírni kezdünk, halkan szipogunk, a szakállas leengedi a puskát. Leveszi a táskáját a hátáról, belenyúl, műanyag flakont vesz elő, a lábunk elé dobja. Vedd! Menj haza, ne gyere ki többet! Lehajolunk, felvesszük a flakont, bocsánat, mondjuk, amikor legutóbb feleltünk, nem tudtunk semmit, azt mondtuk, bocsánat, a tanárnéni megdicsért, azt mondta, legalább becsületesek vagyunk. A szakállas nem dicsér meg. Elfordulunk, megtöröljük a szemünket, futunk, nem nézünk senkire és semmire, se a fal mellett fekvő hajléktalanra, sem az út közepén heverő kabátra.

Hazaérünk. Az ajtó elé szaladunk, lihegünk, levesszük a kabátot, várjuk, hogy lenyugodjon a szívünk. Az ajtó mögül semmi hang. A vizet a kezünkbe vesszük. Benyitunk.

Halkan nyikorog az ajtó. A holdfény bevilágít a szobába. Az ablak csukva, repedés van az üvegen meg lyuk, azon jön be a hideg. Anya a földön fekszik, arca fehér. Csendben állunk, nem merünk megszólalni. Miért fekszik a földön? Talán játék. Mint a csendkirály. Igen! Aki utoljára megszólal, az nyer! Ez is olyan, csak itt a mozgás tilos, ezt játszotta a hajléktalan a falnál és anya is. Jól csinálja, de most jövünk mi! Majd mi megmutatjuk! Aztán anya látja, hogy hoztunk vizet, aztán elmosolyodik, aztán megölel, aztán cirógatja a hajunkat.

Lefekszünk anya mellé.

 

Ocsenás Péter Bence Budapesten született 2001-ben, jelenleg Agárdon él.


 

Főoldal

2023. április 11.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Szabó T. Anna: Alkalmi és rögtönzött versekFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György versei
Grecsó Krisztián: Apám üzentBanner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: Eltűnők
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png