Aknai Péter
Lift
Toljuk a szekrényt a liftbe. Laci tolja, én húzom. Gurtni nincs. Nem akarózik menni. Szeretném, ha fordított lenne a szereposztás, és én tolnám Lacit a szekrénnyel együtt befelé, a lift gyomrába.
Laci a költöztető; ő erőből dolgozik. Nyugdíjas uránbányász, hajdanán fúrómester a bakonyai IV-es aknán. Ő nyomni tud: nekiveselkedik, tol, az izzadtságfolt egyre terebélyesebb hónaljnál, csak úgy dől a szag a póló résein. Hátrálok a szűkületbe – ez a szerep mindig a soványak kiváltsága. Ahogy araszolok, úgy lesz egyre szűkebb és sötétebb. Elkezdek szorongani. Lacit ez kicsit sem zavarja, ő kilométer mélyen a felszín alatt csinálta ezt negyven fokban, évtizedekig. Hátrálok a végsőkig, addig a pontig, ahonnan még vissza tudok evickélni a lift falához lapulva. Amikor a szekrény kitakarja a lámpát, elkezdek kiabálni: „Állj!”
A mesterterv a következőképpen alakult: én húzom, Józsi tolja. Anya a liftajtót fogja, és drukkol. A szekrény a hevenyészett mérések szerint befér, és én is elférek majd a kapcsolótáblához közel, a liftajtó és a szekrény fala közti résben. A mi liftünkben nincs automatika, hogy majd megnyomom a gombot kívülről, bezáródik az ajtó, és a szekrény egyedül megy felfelé, ahol már várja a költöztető brigád. Valakinek a fülkében kell maradni. Nyomni kell a gombot.
Ám ritkán adódik úgy, hogy minden az elképzelések szerint alakul. Mindig történik valami váratlan. Most is: nem férek el a liftfülkében a szekrénnyel. Az ajtót nem lehet behúzni akkor sem, ha teljesen rásimulok a szekrény falára. Hely ezen kívül csak a szekrény és a liftfülke teteje közti negyven centi magas üregben lenne – ez szóba sem jöhet. Belegondolni is szörnyű: mintha egy videokazetta lennék, amit elnyel a magnó gyomra.
Anyával próbálkozunk, beküldjük: ő apró, filigrán, lapjával egész könnyen befér. Rápréselődik a szekrény falára, be tudom húzni az ajtót is. Anya nyújtózik, eléri a kapcsolótáblát, és megnyomja a gombot.
A lift zakatolva elindul.
Rohanok a lépcsőn a tizedikre, hogy én legyek az, aki ajtót nyit majd. Mire felérek, Anya már kikecmergett a liftből. „Jó napot madám, remélem nem tetszett elhunyni útban felfelé!” – köszöntöm zihálva.
Nevetünk.
*
Az Art deco ruhásszekrényt nagyapám vette a múlt század harmincas éveiben. Nagyapa akkor a falu jegyzője. Szolgálati lakásunk van a községházán, nyaralónk a Duna parton, római vakáció, pápai audiencia Őszentsége XI. Piusnál Vatikánban, a II. világháború előestéjén. Mindez történik egy Duna-menti kis faluban, ahová még a villany sincs bevezetve.
A szekrény családi örökségünk. Ennyi maradt a régi házból. Meg a hozzá tartozó tükrös fésülködőasztal, két éjjeliszekrény néhány doboz fényképpel. A bútordarab, mint minden egyéni karakterjegyet felmutató tárgy nevet is kapott: Nelson admirális.
Kora és méretei miatt a család szenteknek kijáró tisztelettel emlegette a kétajtós monstrumot, ami úgy uralkodik a szülői ház bútorai felett, mint a derék admirális szobra a londoni Trafalgar Square oszlopfőjének tetején. Nelson és maroknyi udvartartása nem mutattak jól a panelban. A szekrény eleganciája eleve nem érvényesülhetett. Nem volt távlat, megfogta a fényt, és a tömör fa sötét erezete csak kedvező fényviszonyok esetén rajzolódott ki. Remekbe szabott virág-intarziáira nem volt rálátás. A szekrény huszonhárom évet töltött nálunk. Az utolsót egymagában a csupasz falak között.
Anya halála után már nehezen mentünk vissza. De muszáj volt: a lakást hirdettük, érkeztek az érdeklődők, akiket körbe kellett vezetni. Ez a feladat rám hárult. Amíg nem volt vevő a lakásra, addig nem is volt sürgős. Valójában nem is akartunk megválni tőle, szerettük volna, ha a családban marad, de a szóba jöhető lehetséges tulajdonosi körből mindenki helyhiánnyal küszködött. Ám ahogy felbukkant a komoly érdeklődő, egyszerre vált halaszthatatlanná az ügy: a szekrénynek helyet kellett találni. Amikor egy kedves ismerős felajánlotta, hogy a hétvégi házában szívesen megőrzi Nelsont, kaptunk az alkalmon. Csak a szállítást kellett megoldanunk.
Az alattunk lakó szomszédokkal Anya jó kapcsolatot ápolt. Zoli, a vőlegény gyakran járt fel hozzá iszogatni. Otthon, a túlvezérelt menyasszonyával nem gyakorolhatta ezt a műfajt. Anyával viszont lehetett inni, dohányozni és jókat beszélgetni is. Zoli annyira hálás volt a társaságért, hogy ottlétük során sok használt, de működő holmit adott Anyának: mosógépet, melegszendvicssütőt, zsebrádiót.
Miután Anya meghalt, Zolit is felhívtuk telefonon. Lesújtotta a halálhír, de arra a kérdésre, hogy mire van szüksége azokból a dolgokból, amit ő odaajándékozott oda, késznek tűnő válasszal állt elő. Hogy semmit, viszont Anya – állítása szerint – Zoli feleségének ígérte a tükrös fésülködőasztalt, cserébe a holmikért. Ennek a valóságtartalmát persze nem lehetett ellenőrizni, de nem is akartuk. Történhetett így a dolog. Tulajdonképpen még örültünk is, hogy olyan helyre kerül a bútordarab, ahol megbecsülik új tulajdonosai.
Egyedül maradtam Nelson admirálissal.
*
Utoljára költözöm. A szobák üresek. A falak piszkosfehérek. Nelsont egy rongyszőnyegre állítva kivonszolom a lépcsőházba. Az ablakon beáradó fény, elnyomja a neonvilágítást. A szekrény lakkozásán megcsillan a nap, a mélybarna felület erezete szépen kirajzolódik.
A fuvarost várom. Csöngetnek. Kinézek – az utolsó kinézés a konyhaablakon. A furgon fentről két négyzet: a nagy sárga a plató ponyvája, a kis fehér az autó fülkéje. Lemegyek. A fuvaros biccent, és sietve közli, ő csak vezetni tud, rakodni nem: gerincsérve van.
Tudom, segítség nélkül ez nem fog menni. Laci, az egykori beugró költöztető régen elköltözött, talán már nem is él. Az uránbányászok korán halnak. A feleségem hívom, Cincit, hátha tud valakit gyorsan szerezni. Javaslatára a nagynénjét hívom. Gabi erős. Sokszor kisegített már szorult helyzetemben, legyen szó vízvezeték-szerelésről, fal-bontásról vagy költözésről. Összeszokott csapat vagyunk. Gabi özvegy. Tudja milyen az ilyen.
Vonszoljuk a hatalmas szekrényt. Én megyek hátul. Tudom mi lesz a vége, de még elhitetem magammal, hogy két évtizeddel ezelőtt valamit rosszul csináltunk: nem toltuk be annyira a szekrényt, amennyire lehetett volna, a lábakat nem ugrattuk fel a küszöbre. Találunk majd tíz centit, és most be fogok férni lapjával, annak ellenére, hogy húsz év nagyjából húsz kilóval többet is jelent az esetemben. Megnőtt a kerületem. A Gabi kerülete meg eleve nagyobb, mint az enyém. Mellben kiváltképp erős. Ő biztosan nem tudja behúzni a liftajtót.
Tuszkoljuk Nelson admirálist a liftbe. Gabi tolja, én húzom. Gurtni nincs. Nem akarózik befelé menni. Most nem vagyok képes hátrálni a liftfülke összekaristolt hátsó faláig. Nem várom meg, amíg a szekrény teljesen kitakarja a lámpát, korán elkezdek ordítani: „Állj!”
Az utolsó reménysugaram az új, digitális kapcsolótábla: ennyit változott a lift az elmúlt negyvenöt éveben. Abban bízom, hogy a digitalizáció programozhatóvá tette a liftünket, és ha megnyomom a gombot, aztán behúzom az ajtót, akkor majd el fog indulni. De nem. A digit kijelző csak külcsín, kozmetika, a belbecs a régi. A lift nem indul. Belülről kell nyomni a gombot.
Tudom, mi következik. Tudom, ki következik.
A szélesre tárt liftajtónál felnézek a sötét üregre, az alkarnyi magas résre, a szekrény és a liftfülke teteje között. Oda beférek. Feszít a mellkasom. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy bent ragadok a liftben két emelet között, bepréselődve a rókalyukba. There are no ateists in a foxholes. Motyogok egy Miatyánkot. Gabi hoz egy sámlit. Nagy levegőt veszek. Megfogom a szekrény peremét. Felrugaszkodok.
Fejjel előre hatolok az üregben. Nem leszek barlangász. Gyorsan magam után húzom a lábam, nehogy levágja a lift, ha netalántán elindulna. Nem szokott amúgy, de ilyenek jutnak az eszembe. Az üregben hasra fordulok, lapulok a szekrény tetején felhúzott lábakkal, mint egy béka. A kezem hosszú; nem látom, csak érzem a kapcsolótáblát. Gabi behúzza a harmonikaajtót. Elkérem a fényképes dobozt. Bátorság. Voltam én már az Empire State Building tetején is. Nagyon sokáig mentünk felfelé. De ez az út most hosszabb lesz – lefelé. Megnyomom a gombot.
A fejem felfeszítem. Látni szeretném azt a keveset, ami út közben vár rám, de gyorsan görcsbe áll a nyakizmom. Megadom magam: leengedem a fejem a szekrény deszkájára. Felül nincs lakkozva. Érzem Nelsont, a régi házat, a nagymama szobájának az illatát. Anyáét. A levendulával kevert plébániaszagot. A katolicizmus évezredes mozdulatlansága árad a szekrény deszkáiból. Ezt érzem a lisszaboni bérház nyikorgó falépcsőin, a Vatikán dísztermeiben, Róma kültelki katakombáiban és Dinnyés plébános géderlaki parókiáján. Laudetur Iesus Christus! Mindörökké, fiam.
Örülök az ingernek. Tudom, ilyenkor a figyelemelterelés a legjobb taktika. Anyának vajon eszébe jutott ez a katolikus izé valaha? Volt ő is Vatikánban. A Jóistennel való kapcsolata meglehetősen ingatagnak bizonyult. Nem volt ő istentagadó, csak a megromlott viszony nem tette lehetővé az újrakezdést. És Anya konok: nem békült ki soha már. Elsuhan egy tábla: nyolcadik emelet.
Az öreg lift motorszíve a mellkasomban zakatol. Az emeletek között fény-csíkok szabdalják a fekete szüneteket. Mintha én lennék a diafilm a vetítőben, a mozigépész és a film főszereplője is egyben. Videokazetta a magnó üregében. Jónás a cethal gyomrában. Ettől a gondolattól csak a bezártság-érzésem erősödik. Ötödik emelet. Túl vagyok a felén.
Számolni az emeleteket lassú művelet, nem köti le bennem eléggé az elszabadulni készülő szorongást. Az emeleten lakók neveit sorolom. Az őslakókét, fentről lefelé. Ez jó, emeletenként négy családnév! Bischof, Fábián, Burán, Zacommer. Angster, Végh, Urbán, Maik. Hajnik, Sárközi, Domján, Fónay. Ahogy haladok lefelé, már csak szórványosan jutnak eszembe a nevek: Bükkösdi, Rugási, Gyimesi, Pilaszanovich, Pum, Baritz. Keő... Keő bácsi meghalt vagy harminc éve. Legalább hatan laktak azóta abban a lakásban. Miért éppen ő jut eszembe? Alig emlékszem rá.
Elfogynak a plusz emeletek. A lift csuklik, lassul, kattan. Földszint: megállás, végállomás. A sofőr ajtót nyit. A cet szája kitárul. Megnyílik a rés, látom a fényt. Kúszok kifelé. Mintha szülőcsatornában lennék, menekülök az élhetetlen üregemből, hogy gyorsabban elérjek a neonfényes sávig. Még jó, hogy nem vagyok farfekvéses: nyomom magam lábbal is. A kezemmel evezek. Menekülés közben megfeledkezem a fényképes dobozról, leverem.
Nyitott liftajtónál lógok a szekrényről fejjel lefelé. A fekete-fehér fotók beborítják a kövezetet. Látom Anyáék esküvőjét, a Duna-parti nyaralót. Unokatestvéreket pöttyös labdával, ismeretlen rokongyereket rolleren. Hajók a tengeren. Családi meggyszedés. Mamuska halászlét kóstol. Apa képet fest Chagall modorában a diófa alatt. Látom magamat foghíjasan olvasást imitálni első osztályban. Jelmezbálban cowboyként. Még egy maszkabál, de ott bolondgomba vagyok. Napközis frizurával egy Rókus utcai születésnapon Uzunov Zsoró barátommal. Kati a macska farkát húzza. Óvodában telefonnal. Férfiak cigivel a szájban Trabantot mustrálnak. Pisilés a sóderhegyről. Anya kompon a túlpart felé mutat.
Rámászok a sérves sofőr hátára, az panaszkodik: neki nem szabad tíz kilónál többet emelni! Erre azt találom mondani, hogy engem nem kell emelni. Csak tartson meg kicsit.
Lent vagyok. Bokáig állok a fekete-fehér képekben. Empire State Building, aha. Oda hányan mennek fel-le naponta? No de így, ahogy én az imént, vajon hányan utaztak valaha? Gabi leér, rágyújt, nagyot szív az elektromos cigiből. Mellben most nagyon erős. A sofőr indulna, sürget. Besegítene fotókat szedegetni. Nem engedem. Már nem sietős.
Aknai Péter 1973-ban született Pécsett, jelenleg is ott él.
