Nagy Eszter
Vérgizi esete Esterházyval
Már nem is tudom, hol kezdődött pontosan, talán az első, hordozható színes tévénél, vagy talán a kétkazettás, felvevős music centernél, de tény, hogy nálunk hamar nevet kapnak a dolgok. Ha nem is minden kenyérpirító, de a fontosabbak azonnal elneveződnek.
Különösen az autók. Volt már Dezdemónánk, utaztunk Nünükével, Valterral, Vérgizivel (persze, hogy Trabi volt), az én első járgányom, egy kis gázosra átszerelt ezüstszínű Suzuki Zsuzsmók neven futott. Nagyon rendes kisautó volt, sosem rakoncátlankodott, bár egyszer rám hozta a frászt, amikor egy reggel oldalsó ablak nélkül találtam az utcán. A szervízben a morcos bácsi azzal kezdte, hogy hogy hívják. Mondtam, Zsuzsmók. Hümmentett, körbejárta az autót, majd kinyitotta az ablaktalan kocsiajtót, és szó nélkül föltekerte az eltűnt üveget.
‒ Néha ezt csinálják, fűzte hozzá (Kik? Mit? Miért?), és mielőtt otthagyott, még visszafordult, majd udvariasan megkérdezte az én nevemet is...
Nagy Eszter
Várfalvy Emőke Négy Kerék Autóklinikája akár ez a szerviz is lehetne, lévén, hogy az autók neve megelőzi a tulajdonosaikét. Nem úgy a szerelők, akik hárman osztoznak a „Zolik” néven, amit a hozzáértő körökben legendás tisztelet övez, mivel elhivatottságuk és hozzáértésük minden problémára talál megoldást. Na jó, a Zolik azért kisebb egységekben is fellelhetők: Lezo (Lengyel Zoli), Hozi (Horváth Zoli) és Nemzoli (mert Cseh Gabi), érdemes őket ebben a formában is megjegyezni. A csapathoz tartozik még Misa, aki az ügyfeleket és a papírmunkát intézi. Ők négyen a Négy Kerék Autóklinika, akik mindennap felkészülten várják, hogy aznap milyen eset gördül be a műhely udvarára.
Az első két kötet egymáshoz lazán kapcsolódó történeteiben az autók és tulajdonosaik sorra érkeznek segítségért. Az egyes esetek hasonlóan vannak elbeszélve: megismerjük az autó „személyét” és tulajdonosát, bekukkantunk egy átlagos napjukba, amikor megtörténik a baj, Zolik megvizsgálják a helyzetet, helyrehozzák a hibát, és a boldog tulaj újra használatba veszi a gépjárművet. Bátran kijelenthetem, hogy nem a fordulatos cselekményszövés volt az, ami megragadott a kötetekben. Sőt, az első kötet végére kifejezetten hiányérzetem volt a kaptafa események, valamint a keretek és a fő karakterek elnagyolt, hézagos bemutatása miatt. A kötet végére még mindig az volt az érzésem, hogy csak lógnak egymás mellett az fejezetek, semmi szükség őket címadó szervizbe helyezni, anélkül is megállnák a helyüket. Szerencsére ez az esetlegesség a második kötet végére össze tud állni egy árnyaltabb, komplexebb világgá, amiben a 3-4 éves célközönség is otthonosan tud mozogni.
Kétségtelen, hogy már az első könyvben ott vannak a legfontosabb elemek, amik lerakják ennek a bájos világnak az alapjait. Kezdjük talán azzal az alapvetéssel, hogy az autó‒sofőr szimbiózis az valójában autó‒sofőr‒szerelő „trimbiózis”. Misa és a Zolik nemcsak az autókat ismerik ki rögtön a lelkük mélyéig, hanem azok tulajdonosait is, így a kötelező javításokon túllépve gondoskodnak a valódi problémák megoldásáról. Azontúl, hogy minden járgány típusának megfelelő egyedi személyiség, tulajdonosaik kissé karikaturisztikus jelleme tovább erősíti antropomorf mivoltukat. Nem véletlen, hogy a szövegben a „tulajdonos” helyett „gazda” szerepel, ezzel is hangsúlyozva a birtokviszony relativitását. A történetekben finoman elmosódik, hogy ki tulajdonol kit: a gazda, aki megszelídítette, és felelősséget érez a járművéért, vagy a jármű, aki hűségesen teljesíti gazdája kéréseit, de ezért cserébe igényt támaszt a gondoskodásra, törődésre, és ha úgy adódik, a Zolik szakértelmére.
Ebben a kissé megcsavart mesevilágban ember és eszköze megbonthatatlan lelki egységet alkot, miközben olvasóként vidáman kacarászhatunk az ismerős bénázásokon. Saját, visszafogott lelkesedéssel autózó gyerekeink különösen élvezték, hogy a számukra kevésbé követhető mindennapos közlekedési helyzetek hirtelen egy teljesen értelmezhető, befogadható és igencsak vicces magyarázatot kaptak. Ehhez az élményhez sokat hozzáadtak Orosz Annabella jellegzetes illusztrációi, ahol a képzelet vidám hömpölygésébe mindig becsusszan a valóság egy-egy ismerősen realisztikus darabkája.
A közlekedés és az ábrázolt mindennapok valósága között van egy kis időeltolódás ‒ a nyolcvanas évek javára. Mivel az esetek túlnyomó részében ma már veteránnak számító járművek a szereplők, felnőttként folyton ugráltam az időben. Ez a veszély a kisebbeket, feltételezem, nem érinti, sőt számukra talán még hitelesebb a különleges, kuriózumnak számító típusok megelevenedése. Bár, megfigyeléseim szerint a beszélő autók a gyerekek fejében ma már a navigációs rendszerekkel kapcsolódnak össze. A második kötetben felbukkanó egy-két modernebb típus valamelyest helyére billenti az öreg autók okozta időutazást.
Mire a két kötetnek a végére értünk, egy lendülettel folytattam a sort tovább a családi legenda, Vérgizi, a fekete szemüveges égszínkék Trabant és Nagyapám kalandjaival a kertek alatt. Ezek a kocsihoz mellékelt használati útmutató szellemében zajlottak: „A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.” (Tudom, tudom, Nagyapám nem Esterházyt olvasott.)
(Várfalvy Emőke: Négy Kerék Autóklinika I‒II., ill. Orosz Annabella, Cerkabella Kiadó, 2019, 2020.)
