Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 T__nd__kl__.jpg

 

 

Timár Krisztina

Hatalom és felelősség egy magyar

népmesékre alapozó fantasyben

 

 

Rusvai Mónika fantasyje olyan világgal szembesíti az olvasót, amelyben az emberi világ elszakad az istenekétől, a hős megváltás helyett romlást hozhat a világra, a misztériumjátékok pedig időnként rosszul végződnek. Jóval erősebb hangsúlyt kap a hatalommal járó felelősség, mint maga a hatalom, a kimondott szavak hatása könnyen kicsúszhat a kimondójuk irányítása alól, következményeik kiszámíthatatlanok. Mint az életben.

Ahhoz, hogy a regényvilág működhessen, nagyon alaposan ki kellett dolgozni a hátteret. Nemcsak a szokásokat, a mítoszokat, vagy éppen a sajátos állatvilágot; annál mélyebbre kellett menni. Rusvai Mónika nem tekintette evidensnek (és a mienkhez teljesen hasonlónak) az emberek gondolkodásának alapjait, hanem azokat is külön megalkotta. Ezekből az alapokból következik aztán mindaz, amit a szereplők mondanak (köszönnek, áldanak, káromkodnak) és cselekszenek (például babonából kígyómintát meszelnek a kerítésre). Vagyis amiből a kultúrájuk felépül.

Ennek a gondolkodásmódnak jó néhány eleme a magyar népmesékből és hiedelemvilágból való. Részemről különösen annak örültem, hogy az egyik főszereplő megkapta a garabonciás figurájának néhány vonását; de a névadást is (Alkony, Éjfél, Hajnal) szívesen üdvözöltem. Még jobban örültem volna, ha többet láthatok belőlük. Engem kicsit zavart, hogy a legtöbb szereplő keltás-szlávos nevet kapott. Igaz, van ok az utóbbiak jelenlétére is. A regényvilágban ugyanis az előkelőknek két nevük van, egy hétköznapi és egy szent (csillagnyelvi), a kettőt pedig el kell különíteni valahogy. Mindezeket a kulturális jellegzetességeket természetesen nem zúdítják egyben az olvasó fejére.

Mivel az a szereplő, akinek a nézőpontjából látjuk az eseményeket, beleszületett ebbe a világba, magától értetődő természetességgel használja minden beszédfordulatát, és ismeri fel jellegzetességeit (pl. azt, hogy aki palaszürke ruhában van, az gyászol, vagy hogy mire valók az Őrség katonái). Az olvasó így eleinte magára van hagyva – mintha egy sose hallott nyelvjárást próbálna megérteni, amely csak nagy vonalakban hasonlít a sajátjára –, de aztán hamar kiismeri magát a jelentések között. A cselekmény pedig közben – hol lassabban, hol gyorsabban, mindenképp folyamatosan – halad előre. A szereplők utaznak, a rejtélyekre fény derül, a furcsaságok szépen a helyükre illeszkednek. Túlságosan szépen is. De tudomásul vettem, hogy a műfaji követelmények nem teszik lehetővé, hogy a kezdeti anomáliák végig érvényben maradjanak.

A nézőpontszereplő (Erthol, a lovászfiú) tulajdonképpen mellékszereplő a történetben. Mint klasszikus átlagember-figura, szándékán kívül keveredik az egész közösség sorsát irányító folyamatokba. Ő csak a nevelőapján akar segíteni, és visszaszerezni az örökségét. Aztán egyszer csak olyan felelősség zúdul a nyakába, amely messze túlmegy egy átlagemberén.

Nem a politikán van a hangsúly. Udvari intrikák és hatalmi machinációk nincsenek. Az ellenség nem emberi, a fenyegetés pedig állandó és mindenütt jelenlevő. Szó szerint igaz, hogy ha felemel az ember egy követ, gyilkos erőket szabadíthat el. Nem lehet róla kényelmesen megfeledkezni, hogy inkább a szomszédot utálhassa, és üthesse fejbe az ember. Utálható és fejbe üthető szomszéd jószerével nincs is, más államokról például egyáltalán nem esik szó. Valószínűleg ebből következik, hogy szokatlan módon ebben a regényben nincs olyan, hogy hatalomvágy. A hatalommal járó feladatok annyira veszélyesek és hálátlanok, hogy az a boldog, aki kibújhat alóluk, és egyáltalán nem biztos, hogy köztiszteletnek fog örvendeni, aki vállalja a felelősséget.

Jó érzés számomra, hogy van fantasy, amelyik erre a jelenségre is felhívja a figyelmet. Viszonylag ritkán találkozom vele irodalmi alkotásokban, pedig nagyon is létezik. Számomra pontosan ezért különösen rokonszenves és emberi a sánta herceg alakja. Testi hibája eleve eltávolítja a hősi eszményképtől, és állandóan emlékezteti arra, hogy a földi világból való. Meg se próbál kapcsolatot létesíteni a túlvilággal. Gyógyító és családapa, aki mélyen rangon alul nősült, és ez ellen a világon senkinek nincs kifogása. Uralkodáshoz pedig semmi kedve.

Érdemes odafigyelni a kimondott szó szerepére a regényben. Ha valamiért, akkor ezért komoly felelősséggel tartoznak a szereplők. Először is fontos szerepe van a történetben a színjátszásnak. Állandóan fel-felbukkan egy vándorszínész-csapat, akik felidézik a világ mítoszait, egyúttal azonban át is alakítják őket, azaz úgy mesélnek, ahogy nem szokás. Kevéssé szalonképes mítoszvariációkat használnak, amelyekkel felhívják a nézőik figyelmét arra, hogy nemcsak a vezetőnek, hanem a közösségnek is van felelőssége, még ha ez nem is mentség az elhibázott döntésekre. Másodszor még fontosabb a szerepük az áldásoknak és az átkoknak, különösen főrangúak esetében, különösen akkor, ha a közösség érdekében próbálják használni őket. Amikor valaki kapcsolatba akar lépni a túlvilággal, akkor egyáltalán nem biztos, hogy választ is kap – létezik ugyan istenvilág, de nehéz, ha nem lehetetlen kapcsolatot teremteni vele, és még csak az sem egyértelmű, hogy ez kinek a hibája –, ellenben nagyon könnyen lehet, hogy a jó szándék súlyos átkot eredményez. Az ember szavainak hatása kicsúszhat az irányítása alól, és adott esetben saját magát találhatja el, vagy éppen azt, akit a legjobban szeret. Ugyanakkor az is szerepet kap a regényben, hogy a nyelv nem állandó, kőbe vésett rendszer, hanem igencsak képlékeny holmi, állandó kölcsönhatásban a használói gondolkodásával. Ahogyan a kimondott szó hathat a nyelv használójára, úgy a hatás meg is fordítható.

Az átkok szerepe és a szavak jelentésének megváltoztatása annyira érdekes eleme a regénynek, hogy én még kevesellettem is. Jó néven vettem volna, ha Rusvai Mónika még többet foglalkozik vele, és még jobban kibontja. Más szempontból viszont semmi kifogásom nincs az ellen, ahogyan a nyelvet használja: hogy nagyon figyel a nyelvi megformáltságra. Itt nincs se stílushiba, se öncélú díszítés, se túlírás.

Azoknak az olvasóknak ajánlom a Tündöklőt, akik jó néven veszik, ha egy fantasy nem arra használja a tapasztalati világ elemeinek megváltoztatását, hogy elrugaszkodjon tőle, és egy másik világba menekítse az olvasóit, hanem éppen ellenkezőleg, arra, hogy a mi világunk problémáit tükrözze. Jelen van benne a kaland, a fordulat, a feszültség, de elgondolkodtatja az olvasót azon is, hogy vajon csakugyan azzal a végkifejlettel járnának-e legjobban a szereplők, amelyikre a legjobban vágynak.

 

Rusvai Mónika: Tündöklő, GABO, Budapest, 2019., 424 oldal, 3490 Ft

(Timár Krisztina portréját Tóth Vanda készítette.)


 

Főoldal

2020. szeptember 06.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Lajtos Nóra: kórtermekGaraczi László: Cioran-dalokAczél Géza: (szino)líraFalcsik Mari versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA