Papírhajó - Füttyögés és nahátozás


Elt__nt_gyerekek_cs.jpg

 

Nagy Eszter

 

„Mi a fene van a felnőttekkel?”

 

Nemrég egy barátom megkérdezte a Facebook népétől, hogy mi volt a legijesztőbb mese vagy történet a gyerekkorukból. Jöttek is szépen elő egymás után a sötétből Jancsi és Juliska, A vadhattyúk, Piroska és a farkas… sorban meneteltek a posztok, egyre több és újabb jelentkezővel kiegészülve. Megbabonázva vártam, hogy mikor bukkan már föl az, amire várok. De nem jött, pedig már az Egér a Marson is átmasírozott a képernyőn. Halkan bepötyögtem „A patkányfogó. A hamelini patkányfogó.” Az egyetlen történet, aminek rideg borzalma a felnőtté válással sem veszített semmit az erejéből. Aztán kezembe került az eredetileg 13. századi német történet norvég variánsa, és szétröhögtem a fejemet.

Lars Joachim Grimstad első regényének története is gyerekek rejtélyes eltűnése körül forog, de a nyomasztó sejtelmesség helyett frenetikus humorba burkolózik a cselekmény.

Finn Fahrt egy kiskamasz, akinek az elérhető különleges tulajdonságok közül a „megbízható emlékezet” jutott. Meg egy átlagos család, undok fivér, tévéfüggő nagymama és egy taxisofőr apa, akit éppen most választottak meg a norvég polgárok miniszterelnöknek. Választási programjában egyszerűen a taxizás közben végighallgatott panaszáradatokra ígért azonnali megoldásokat, kátyúmentes utakat, több chipszet és kevesebb levegőt a chipszes zacskókba és ha a szükség úgy hozza (mert a szükség nagy úr, mint később kiderül), akkor ingyen klotyópapírt… A Fahrt család első hivatalos látogatója egy diktátor, aki ajándék gyanánt otthagyja a miniszternek saját fiát, Kimmelint. Az erős kezdés a csendes, visszahúzódó Finnt is elgondolkodtatja, de az események még csak most kezdenek beindulni körülötte, hogy aztán olyan elánnal ragadják magukkal a szereplőket és az olvasót, hogy a lábuk nem éri a földet. A rövid fejezetek filmszerű vágásokkal száguldanak a végkifejlet felé, pontosan annyi információt adagolva a cselekmény fogaskerekei és fogas kérdései közé, ami biztosítja az egyre szédítőbb tempót.

Az izgalom forrása az oslói gyerekek nyomtalan eltűnése. Finn újdonsült testvérével és minden lében kanál, öntudatos osztálytársnőjükkel egyre jobban belesodródik a rejtélyes ügybe, hogy a gyerekek aztán, maguk mögött hagyva a felnőttek erőtlen és hamis felderítő kísérleteit, saját kezükbe vegyék annak felgöngyölítését. Fejezetről fejezetre sokasodnak a kérdések és talányos részletek. Tapasztalt és eltökélt krimirajongók valószínűleg hamarabb megtalálták volna az utalásokat, gyorsabban megfejtették volna az elejtett célzásokat, mint jómagam. Bevallom, annyit röhögtem az egész könyvet átszövő, társadalomkritikának beillő fordulatokon, hogy közben a többi felnőtthöz hasonlóan magára hagytam a kérdéseikkel Finnt és barátait. (Biztos vagyok benne, hogy a háttérben meghúzódó közéleti helyzetképek bármikor kiemelt helyet kaphatnának a Hírcsárda oldalán.)

„Mi a fene van a felnőttekkel?” teszi föl a kérdést Finn többször is. Akkora a távolság a gyerekek praktikus racionalitása és a felnőttek világának abszurditása között, hogy szinte minden érintkezésük kudarca fullad, félreértést eredményez. A helyzetkomikum, szórakoztató frissessége és természetes lendülete mellett elgondolkodtatóan világít rá arra a tényre, hogy a felnőttek saját fontosságukra fordított buzgalma mennyire felülírja a másokra, akár saját gyerekeikre való odafigyelést. Szerencsére az író sem teret, sem időt nem hagy sopánkodásra. Görbe tükrében felvillanó képei ismerősek számunkra, de groteszkségükön képtelenség nem röhögni. Mindegy, hogy gyerekfejjel vagy már szülővé válva olvassuk a történetet, ugyanúgy fogunk vinnyogni a szarszagban úszó Nordmarka esetén. És éppen ez a nevetés lehet az, ami közelebb visz minket a kiskamaszok érzékeny, szégyenlős és nehezen megfogható világához.

És nem árt igyekeznünk, mert a magukra maradt hőseink egyre nagyobb slamasztikába keverednek, és saját vihorászásunk szinte pillanatok alatt válik feszült izgalommá és döbbenetté az események fordulata láttán (krimirajongóknak és szemfülesebb olvasóknak esetleg kisebb meglepetésfaktorral). A végkifejlet akciódús jelenetei után fellélegezve remélhetőleg minden olvasónak egyszer s mindenkorra világossá válik, hogy valóban mi a fene van a felnőttekkel.

 (Lars Joachim Grimstad: Eltűnt gyerekek. Fahr miniszterelnök & Fiai, fordította Petrikovics Edit, Kolibri Kiadó, 2017, 372 oldal, 2999 Ft)


Főoldal

2018. február 15.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Hűsítő irodalmi est a Hőforrás bárkájábanNemsokára újra írótábor TokajbanA Bárka tanulmány- és esszépályázata FISZ-tábor Királyréten - Olvasni szabad!
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Acsai Roland verseiSzilágyi András verseiJónás Tamás versei Grecsó Krisztián: Emlékdalok
Prózák
Kötter Tamás: Az 51-es körzetMárton László: Vagy inkább miatta...Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái
Kritikák
Uram, a kezedet kerestemA mittelszolipszizmus erőtereibenHalmai Tamás négy líraolvasmányaSötét jóslat
Esszék, tanulmányok
Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjbanMillenniumi ódák Nagy Gáspár költészetébenEgy vonzó költői alkat
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA