Lovász Andrea:
„Kakaót igyunk és csókolózzunk”
(Magashegyi Underground: Anglia)
Mint egy mesében – úgy indul a történet is: a király férjhez adná a lányát. A folytatás is mesebeli, bár később csak motívumaiban és szereplőiben: a királykisasszony (nagyon zavaró következetlenség, hogy egyszer így, kis kezdőbetűvel, névelővel, másszor pedig tulajdonnévként, Királykisasszonyként szerepel, akár az összes többi szereplő – a szövegritmus meg is sínyli) segítségére siető kérőket (sárkány híján) Nagy Sárga Dinó (aki görög Kórus, Mediátor, Vátesz és Kinyilatkoztató egy személyben) sorban megcsonkítja („karjának kampec”). Így (házon belül) Bolond oldja meg a vészhelyzeteket, és végül ő veszi feleségül a királykisasszonyt, „összeházasodnak. Nagy bulit csapnak. Később két gyerekük születik: Holvolt és Holnemvolt.”
Az első történetben, a Keresőben tehát minden úgy zajlik, ahogy mesei recept szerint kell: a szerepkörök ugyan módosulnak kissé (a lovagok sorban legyőzetnek, és a király sem gördít akadályt a rangon aluli kérő elé), de a királylány hagyományosan csak sikítozik, hogy valaki segítsen már rajta – és a körülötte levő férfiak meg is oldják a gondjait: Bolond elkapja az egeret az ágya alatt, megjavítja az internet-kapcsolatot, telefonon ételt rendel, bekapcsolja a lemezjátszót és a melegvizes kazánt. Igen, a bonyodalom valójában tényleg az, hogy a királylány egy műszaki analfabéta – sóhajtozik is eleget Bolond, míg javítgat. Az ismétlések és fokozások példaszerűek: a csonkolt lovagok szipognak és bömbölnek, a királykisasszony elpirul és „repes a boldogságtól” – az ismétlődések száma is jelzi, hogy valahol a mesei világ határterületein járunk. Ez már szimulákrum-világ, itt még csak némi gyermeki bájjal, a további két részben sok keseredő felnőtt inverzióval (averzióval?): a lovagoknak vicces nevük van (Pápaszem, Csillagokháborúja, Petárda, Nagykard és Mosószóda Lovag), tömve a szöveg műszaki kütyükkel, „HAM-HAM”, „NYAM-NYAM”, viccesen tépi la a karokat és zabálja meg Nagy Sárga Dinó, „CUPP! CUPP! CUPP!”, cuppanak a puszik.
A Vesztőben megjelenik Csajszi (nekem inkább Nőci, már csak a gyerek-felnőtt, gyermekien naiv vs szofisztikáltan számító súlypontozás miatt is – lásd a későbbiekben), s vele együtt a felnőtt, mesén túli szituációs séma alakítja tovább a történetet: Bolond enged a mindenféle rábeszélésnek, a csábító, átható, vágyakozó pillantásoknak, és otthagyja a családját. Aztán persze visszamenne – ha a királylány engedné. És ez már megint a mesék rendje, etikája: a hős hibás döntése nem vonható vissza, a tévedés, szabályszegés következménye mindig súlyos. Az, hogy a királykisasszonynak „összetört a szíve”, itt azt jelenti, de facto is összetört, nincs meg, (amint a 3. részben kiderül) „csak sötét üresség van a helyén, és a közepén egy icike-picike szívdarabka”. A mesei- és gyermeki világlátás azonosságát előfeltételezve az egyszerűsítés poétikai elvként is megállja a helyét, így az ellenérv, miszerint a valóságban azért nem ilyen egyszerű egy válás, máris irrelevánssá lesz. Szegény naiv királykisasszony, akiről itt az is kiderül, hogy „szép ruhája van, hosszú fekete haja, nagy zöld szeme és ragyogó mosolya”, „hangos zenét hallgat, és fára mászik”, „szokott viccelődni” és puszikat osztogat a családtagjainak és a bőre nem parfüm-, hanem „palacsintaszagú”, ő jó. Pontosabban ő a jó a mesében. Kiskirálylány, kislány. Ellenpontja a cigiző, piperéző, lábkörmét is festegető (később kiderül, hipószagú) Nőci, igazi felnőtt – és gonosz. Bolond is az, mert bántotta a királylányt. A királylányoknak pedig boldognak kell lenni: így újraíródik a mese.
A Nyerő ismét az alapszituációból indít és visszatér a meséhez: „Királykisasszony egy nagy kastélyban él. Van két gyereke, Holvolt és Holnemvolt, de nincsen férje.” A királykisasszony szalad az apukájához segítségért, a király üstöllést ki is hirdeti, hogy a lánya szívet keres. De a jelentkező férfiak szívei közül egyik sem illik a királykisasszonyhoz. Aztán Nagy Sárga Dinó megint közbelép (némi konyhabölcsesség a szerelem megtalálásáról séta közben), és íme, találkoznak is egy óriással, aki elvált, összetört szíve van (és két gyereke). Aztán persze a királykisasszony saját szívének utolsó darabjától az óriás szíve „kifényesedik és mindenütt szívek szálldosnak.” Így! Igaz ugyan, hogy a királykisasszony egy rubint szívecskét (követ, no) kap az összetört élő, igazi helyett, de hát ezzel is boldog: szerelmesek. A két család egyesül, kibővítik a kastélyt, happy end. (Az, hogy a kőszíven kívül nemcsak méretbeli, de faji összeférhetetlenség esete is fennáll, csupán cinikus felnőtt okoskodás – omnia vincit amor!)
A Szívszerelem fantasztikus könyv. Pörgő ritmusú gyerektörténet és keserű tanmese, együtt hozza a meseien/gyermekien egyszerű és a felnőtt, csupakusza szituációkat, kérdéseket és válaszlehetőségeket. Emellett (gyerekeknek szánt) képeskönyv és képes regény is egyben, melyben a legapróbb részletek is széles (felnőtt) értelmezői mezőt nyitnak – pl. a királykisasszony ipodján szóló alternatív zene fontos adalék lehet a királykisasszony jellemrajzához, vagy az óriás ruhacímkéin felbukkanó zenekarokból rendben leolvasható viselőjének érzelmi változása (Bon Iver, AC/DC, Cramps). Hálával gondoljunk a fordító Szabó T. Annára (a Magashegyi Underground jelzéséért külön is), és – amint a királykisasszony is hallgatja – most „dugjuk be valami újba az ujjunk”.
(Eef Rombaut & Emma Thyssen: Szívszerelem. Kereső – Vesztő – Nyerő, ford. Szabó T. Anna, Csimota, 2013, 124 oldal, 3490 Ft)
