Ex libris

 

aranysz__ju_janos.jpg
Aranyszájú Szent János

 

Nagy-Laczkó Balázs

 

Egy asztalnál szeptemberben a szentekkel

 

Ilyenkor, szeptember táján vette kezdetét számomra az a hosszú, egészen a következő júniusig tartó időszak, amikor nagyapám minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, megkérdezte tőlem, hogy megy az iskola? Hogy aztán rögtön rá is vághassa mosolyogva, hát éppen az a baj, hogy nem megy az sehova, ott van, ahol volt eddig is, hogy a fene enné meg…

Szeptemberrel előkerülnek a jól eldugott iskolatáskák, melyek súlya nyomán remélhetőleg nem egyedül görnyedést tanul a kisdiák. A táskába nemcsak könyv, füzet, toll, ceruza, radír, vonalzó és egyéb, minden mérnöki szükségletet kielégítő túlélőkészlet kerül egymással rendkívül szoros kapcsolatba, de szerencsés esetben inni- és ennivaló is lapul két vaskos kötet között. A testi és szellemi táplálék talán soha sehol máshol nem alkot olyan egységes konglomerátumot, mint egy iskolatáska gyomrában, leszámítva azt a helyzetet, amikor a kalendáris szokások és a népi hiedelmek kerülnek terítékre. Nézzük csak, milyen fogásokkal is kezdik a tanévet nem pusztán az iskolába bandukoló kis, de a valamivel fentebb csücsülő, egészen nagy szentek.

Szeptember elseje a középkorban rendkívül népszerű remete szent, Egyed napja, akit a legenda szerint legkevésbé sem hétköznapi lakto-ovo vegetáriánus életvitele során Provance-i barlangjában kizárólagosan szarvastehéntej diétán élt. Talán ez a szokatlan életmód is szerepet játszik abban, hogy Egyed nem csupán a koldusok, nyomorékok és leprások, de még a szoptató anyák védőszentje is. A felvidéki Németprónán (Nitrianske Pravno, Deutschproben) a szent napján szántottak-vetettek, mert a helyi német mondás szerint „Aegidi Khoen, Get nie vuloen – Egyed napi rozs, nem lesz soha rossz!” Máshol azt tartják, hogy ha ezen a napon az ég megzörren, akkor a jövő év tele lesz bőséggel. A sertést se volna sértés éppen Egyed napján hízásra fogni, a régiek állítása szerint az ezen napon elkezdett hizlalás jár a legjobb kövéredési eredményekkel, úgyhogy csak óvatosan a nagy iskolakezdési kakaós csiga habzsolásokkal, ha egyáltalán léteznek még ilyenek! Egyed egyedi középkori hazai népszerűségét sokan sokféleképpen próbálták már megindokolni, még az is meglehet, hogy a szent legendájának igen fontos, szarvasos epizódjának a magyarok csodaszarvas történetével való távoli rokonsága játszhatott ebben szerepet.

Szeptember tizedike a tolentinói Szent Miklós napja, aki a Mikulásként is ismert Miklóshoz hasonlóan igen jótékony szent, kinek kenyere (Szent Miklós kenyere) a betegeknek szánt étek. Már a 18. századi források is csak a „régieket” idézve említik, hogy szokás volt hajdan hazánkban a méretesebb kenyereket is Szent Miklós kenyerének nevezni.

Szeptember 13. a sokszor maróan gúnyos képes beszédeiről ismert ókori szent, Aranyszájú János napja – de van, ahol egészen szó szerint értik az ő aranyszájúságát: egy, a teremtés keresztény történetét sajátosan újraértelmező bolgár népmese szerint közvetlen az ember teremtése után a szenteknek határoznia kellett a fogantatás mikéntjéről, hogy s mint legyen ezután az embernek utóda, gyermeke a Földön. A szentek, kiváló szentek lévén, természetesen a lehető legszentebb döntést hozták: legjobb lesz, ha a gyermek úgy lesz, hogy a férfi és a nő mindössze csak egymásra néznek, és ennyi, már meg is történt a teherbe esés. Örömükben, milyen jól is határoztak erről az egészről, mindjárt asztalhoz is ültek. A felszolgálásról János gondoskodott. A fogásokat a szentek meglehetősen ízetlennek találták, kérték Jánost, hintse meg egy kis sóval az ételt. János erre csippentett a sóból és sózást mímelt – mímelte, mert valójában nem sózott. Nem is lett ám ízletesebb az étel. Mit volt mit tenni, újra kérték – János ismét úgy tett mintha sózna, de ezúttal se tette. A szentek ezen nagyon felháborodtak és számon kérték Jánost, mégis miért teszi ezt? János pedig azt mondta, hogy ha a puszta nézésetektől nem lesz fűszeresebb az étel, hogy várhatjátok, hogy a fogantatás anélkül, hogy valamit hozzáadnánk, végbe menjen? A szentek, elismerve János bölcsességét, bearanyozták a száját. Valahogy nekem erről a meséről mindig a szerelmes szakács és az ő elsózási készségei jutnak az eszembe.

Másnap, szeptember tizennegyedikén ünnepeljük Notburga napját, bár elég valószínűnek tartom, hogy felénk ezt azért nem olyan sokan teszik. Az elsősorban németek lakta vidékeken a 14. század óta szentként tisztelt, majd a 19. században szentté is avatott tiroli szolgálólány történetét mi mással is lehetne összefüggésbe hozni, mint az alpesi legelők tejével: a legenda szerint Notburga gyakran hordott titkon urától tejet a szegényeknek – egy nap az ura fülöncsípte a szolgálólányt, ám tejes kancsóiban nem tejet, hanem lúgot talált. Szerencsére se ő, se a bocik nem itták meg és még csak szappan-sajt se készült belőle. E szép kép megértéséhez érdemes felidéznünk, hogy a lúg nemcsak maró, de tisztítószer is, márpedig igencsak rászorul a léleknagymosásra, aki a szegényektől sajnálja a tejet…

Szeptember huszadika nem másé, mint a Traianus római császár hűséges katonájából lett szent, Euszták napja – legendáját, ha más nem, a Hubertus reklámokból mindenki ismeri: a pogány, de irgalmas Euszták egy nap seregétől elszakadva egy szarvast vett üldözőbe, kinek szarvai között megjelent a kereszt a katona előtt, majd egy hang szólt hozzá, hogy térjen meg. Hiába, ez a szeptember már csak ilyen szarvas-szentes időszak.

Az Euszták nem kifejezetten gyakori név hazánkban, gondolhatnánk, így az olvasó legalább annyira távolinak érezheti magától szegényt, mint a kedves Notburgát, de aki így vélekedik, az igencsak nagy tévedésben él! Elhinnék, ha azt mondanám, hogy egy igazán magyarosnak gondolt fűszer viseli a nevét? De hát a Stephanusból is István lett valahogy, ahogy az Eusztákból is előbb Lestár, majd Lestyán. Az orvosi lestyán (Levisticum officinale) a zellerfélék családjába tartozó évelő fűszer- és gyógynövényünk, mely többek között olyan mulatságos neveken is ismert, hogy lecsihan, leustyan, levescsík, levestikom, levestököm, löböstök vagy lóstya. Mint a nevek egynémelyike is jól mutatja, elsősorban leveseink ma már őshonosnak tekinthető, kivadulva is termő, ázsiai eredetű ízesítője.

Másnap, szeptember huszonegyedikén tartjuk Máté evangélista és apostol ünnepét. A szegedi nép – írja Bálint Sándor – „tapasztalata szerint a búzát legjobb Máté hetében elvetni… Mohács sokácai Máté napján szakajtóban, kosárban búzát szoktak a barátok templomában szenteltetni, majd a vetőmag közé vegyítik… Vásárosdombó gazdái ezen a napon régebben nem szántottak, mert úgy vélték, hogy az ilyen földet különösen fölveri a gaz. Éppen ezért Gazos Máté néven tartották számon. A hiedelem hajdani teljesebb kultusz maradványa… A tilalomra utal a göcseji hiedelem is: Szent Máté hetének pelvahét a neve. Aki ilyenkor vet, majd polyvás gabonát arat.

 


Főoldal

2021. szeptember 02.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA