Ex Libris

 

Új rovatunkban helyi kötődésű, de országos jelentőségű régészeti, történelemtudományi, néprajzi, helytörténeti és levéltári vonatkozású aktualitásokat mutatunk be meghívott, zömmel helyi, Békés megyei kötődésű szerzők tollából.

 

 

 

Nagy-Laczkó Balázs

 

Kőfejtő

 

 

„Egy nép szokásainak összességére mindig rányomja a bélyegét egy stílus; ezek a szokások rendszereket alkotnak. Meggyőződésem, hogy ezeknek a rendszereknek a száma nem korlátlan, és az emberi társadalmak, éppenúgy, mint az egyének, sohasem egészen maguktól hozzák létre őket – játékaikban, álmaikban vagy fantáziálásaikban –, hanem egy olyan eszmekészletből választott bizonyos kombinációkra szorítkozva, amelyet számba vehetnénk.”

 

(Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok)^[1]

 

 

A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum régészeti gyűjteménye nemrég egy igen méretes és nehéz darabbal, egy úgynevezett megalittal („nagy kővel”) bővült, mely kifejezésről – nem véletlenül – sokaknak az angliai Stonehenge jut eszébe. De erről majd később.

Múltunk súlyos emlékeztetője hosszas fővárosi tanulóévei végeztével tért vissza szülőföldjére, egykori keresztelője közelébe: a sajátos díszítéssel ellátott kő az 1990-es években került elő szántás közben az ország és egyben Békés megye dél-keleti részén található Kevermes nagyközség határában, mely után a kevermesi megalit nevet nyerte el a különböző publikációkban. A születés – vagy újjászületés? – nehézségeit jól mutatja, hogy a követ a megtalálók kézi erővel nem tudták elmozdítani, így az új(já)szülöttet markológép segítségével emelték ki a földből, majd helyezték a dűlő szélén található árokba. Ezt követően mindannyiunk szerencséjére Magyar Mátyás, egy lelkes kevermesi helytörténész tűnt fel a színen Faustulus szerepében, aki az árván maradt követ portáján őrizte mindaddig, amíg 2007-ben – Fábián Lajos kevermesi lakos közreműködésével – Medgyesi Pál, a Munkácsy Mihály Múzeum régésze be nem vezette a leletet a tudományos társasági életbe, ahol Bóka Gergely és Gyucha Attila (az említett múzeum korábbi régészei) kezdték meg a kő tudományos feldolgozását, mely – idézve Bóka Gergelyt – „az MNM NÖK (Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Örökségvédemi Központ – a szerző) segítségével és a kevermesiek engedélyével nagy lendületet vett 2012‑ben.”

 

 

A többi, ahogy mondani szokás, történelem: a megalitot további vizsgálatokra Budapestre szállították a Nemzeti Örökségvédelmi Központba, ahol 2013-ban már az országos sajtó figyelmét is felkeltette a maga „titokzatos véseteivel”, mely motívumok leginkább az Atlanti-óceán keleti partvidékén, Portugáliától Skóciáig megtalálható megalitikus kultúrákkal (ezek közé tartozik Stonehenge is) mutatnak párhuzamot, azon belül is kifejezetten a franciaországi Bretagne partjainál található Gavrinis-sziget sírkamrájából származó emlékekkel (a 24. néven ismert gavrinis-i kő mintázata mutatja a legnagyobb hasonlóságot a kevermesi motívumaival). A bretagne-i sírkamra kövei Kr. e. 3500-3000-re keltezhetők, mely időszak a Kárpát-medence késő-rézkora, kora bronzkora, amikor alföldi tájainkon a Baden-kultúra (e művelődéshez köthető a híres budakalászi szekérmodell, mely a négykerekű szekerek használatának egyik első bizonyítéka a kontinensen) és a keleti eredetű Jamnaja-kultúra (azaz a gödörsíros kurgánok népe, az első sztyeppei eredetű kultúra hazánkban) emlékanyaga a meghatározó.

Ugyan a korszakból ismert pár megalit hazánk földjéből, de egyetlen másik vésett díszű darab sem található közöttük. A Kevermes–Gavrinis távolság meghaladja a kétezer kilométert – mindez, persze, nem azt jelenti, hogy a követ Franciaországból görgették vagy szekerezték volna (lásd az imént említett budakalászi modellt) hozzánk, bár a kőnek így is igen nagy távolságot kellett megtennie: az anyagvizsgálatok alapján a zöldpalából készült megalit a Déli-Kárpátokból (ma is ismert zöldpala lelelőhely a térségben a Lokva-hegység) került megtalálási helyére, azaz legalább két-háromszáz kilométeres távolságból. A vizsgálatok arra is rámutattak, hogy a kő nem valószínű, hogy egy modern „tréfa” eredménye lenne, ugyanis faragásához nem használhattak mai eszközöket. Minthogy a későbbi terepi vizsgálatok e téren nem jártak eredménnyel, nem tudhatjuk biztosan, hogy a kevermesi megalit magányosan (menhirként) vagy kőépítmény (dolmen) vagy kőkör (cromlech) részeként állt.

A kevermesi kő rejtélye máig keresi a megfejtését: vajon a rajta található motívumok nyugati bevándorlók, cserekereskedelem vagy egy Európa határain is túlmutató mitológia részeként kerültek a magyar pusztára? Miként értelmezendők a vésetek? Sokan próbálták már térképként, írásként, az emberi ujj lenyomataként és a „világ köldökeként” értelmezni a hasonló formakincseket Máltától Dániáig, de az évek alatt aligha jutottunk közelebb a megfejtéshez – vagy talán a válasz se egy, és ahogy Claude Lévi-Strauss a brazíliai kaduevo indiánok tekervényes arcfestéseiben tekervényes társadalmuk szerkezetére ismert, úgy lehet, hogy a kevermesi megalit vonalai is az azt kőbe véső társadalom struktúrájáról mesélnek nekünk egy még meg nem fejtett nyelven?

 

(A kevermesi megalit hamarosan megtekinthető lesz a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum idén újonnan megnyíló állandó kiállításának régészeti tárában.)

 

Gyula, 2021. január 15.