Bíró-Balogh Tamás

 

Hogy született humor

az 1933-as gyulai kánikulában?

 

Karinthyhumor-történet

 

 

Tisztelt Elnök úr, kedves egybegyűltek, hozzátartozók,

előadásom a keresztségben A modernség irodalmi humora címet kapta, ez azonban se nem frappáns, se nem humoros, és különben is: Gyulán vagyunk, feltehetően az érdeklődők jelentős része is helyi erő, legyen tehát az előadás címe inkább az: Hogy született humor az 1933-as gyulai kánikulában?, kérdőjellel a végén, erre majd biztos mindenki felkapja a fejét, hogy hohó, ez érdekes.

            (Kosztolányi egyik Esti Kornél-novellájában az elnök úr itt már alszik. Csak mondom.)

Ahhoz azonban, hogy az 1933-as gyulai eseményeket megértsük, picit messzebbről kell indítanunk. Javaslom, ugorjunk vissza tizenhét évet.

1916 szomorú esztendő volt Magyarország történetében. Meghalt hőn szeretett királyunk, a Ferencz Jóska, aki leverte és véresen megtorolta az 1848/49-es szabadságharcot, de mégiscsak a miénk volt. Győztes csapataink hadban álltak egy vesztes háborúban, a következményeit ismerjük. És Ady Endrének nem jelent meg ebben az évben kötete.

Ekkoriban is volt persze már humorka Magyarországon. A Hét vitriolos, gúnyba mártott aktuális versikéit Szép Ernő írta, akinek kedves humorán mindig sírni támad kedvünk. A napilapok tárcarovatában Sipulusz – alias Rákosi Viktor – és Elta – alias Heltai Jenő – írtak vicces dolgokat. A színházak világot jelentő deszkáin Molnár Ferenc, a franciás vígjáték nagyágyúja, a függönyök előtt azonban Nagy Endre, a konferanszié az úr, állítólag innen eredeztetik a stand-upot. És volt már mozi, némafilmekkel, de remek komikusokkal.

És bár Adynak nem jelent meg ebben az évben kötete, egy másik nyugatosnak igen, szempontunkból viszont – mert mégiscsak egy humortörténeti tudományos konferencián vagyunk – talán még ennél is fontosabb az a cikk, amelyet Laczkó Géza írt erről a kötetről a Nyugatban. Meglátása szerint a magyar humorról, illetve a magyarok humoráról ez mondható el: „A magyar irodalomnak, nem akarom mondani, fogyatékossága, de mindenesetre egyik jellemző vonása, hogy kevés humoros és komikai terméke mellett nincs egy nagy írója se, aki nagyságát éppen e nemű műveinek köszönhetné. Egyfelől biztos a tragikai tárgy és nézés felé hajló művek többsége, másfelől kevés írónk nem járt a humor és komikum vidékén. Ez körülbelül azt jelentené, hogy a bánkódó nevetés és nevető nevetés egyként csak illanó benyomás a magyar lélek tipikus jelentkezésében, a humoros nevetés csakhamar elkeseredik, a komikus nevetés tréfába, anekdotába téved. S ez arra a végső megállapításra vezet, hogy a humor és komikum a lélek sötét és fehér oldalának oly egyensúlyban ingását tételezi föl, amely a magyarnak igen ritkán jutott osztályrészül s nagy íróinak épp úgy. Egyszóval, az a lelki dispozíció, amely az akármilyen fajtájú nevetséges művészivé emelkedéséhez szükséges, nem idegen a magyartól, de nem is fő alkotó-eleme kedélyének.”[1]

Magyarra lefordítva mindez talán annyit tesz, hogy sírva vígad a magyar, de az nem az igazi. Aztán a kritikus fölsorol pár írót a régebbi időkből, akik így vagy úgy humoros írásokat is írtak, és végül leírja, hogy echte humoros írónk csak kettő volt addig a magyar irodalomban, a Pákh Albert meg a Mikszáth. (Pákh Albertnek mindenki nézzen utána, mert bár Laczkó azt írja, hogy már addigra is elfeledett szerző, mára már Wiki-szócikke is van.) És utánuk jött, ugye, a Karinthy, akinek Tanár úr, kérem című kötetéről írt recenziót Laczkó Géza.

Ez volt a helyzet 1916-ban, a magyar humor hímnemű, és Karinthyig olyan szomorkás a hangulata.

1920-ra, azt lehetne mondani, alapjaiban megváltozott a helyzet. Lehetne mondani, de nem lenne igaz. 1920-ban – ez is milyen vidám év volt az ország történelmében – jelent meg a reprezentatív Magyar humoristák című antológia, Heltai Jenő szerkesztésében. Kilenc deli magyar férfi mutatja meg, milyen is a magyar vigasság, viszont tény, hogy négy év alatt sokat nőttünk, mert amíg 1916-ban csak Karinthy volt a humorista, most már mellé sorakozott nyolc másik, név szerint: Ambrus Zoltán, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Murai Károly, Rákosi Viktor, Szép Ernő és Szomaházy István. Amikor 2003. július 31-én az I. Irodalmi Humorkonferencián az előadó éppen erről a kötetről beszélt, ő is szóba hozta, hogy nem egészen érti pl. Herczeg Ferenc, Murai Károly vagy Szomaházy István szerepeltetését.[2]

Heltai a kötet szerkesztői előszavában leírja, hogy először egy kritikust szeretett volna fölkérni, de aztán megijedt attól, hogy a kritikus majd túl tudósi előszót szól, és unni fogják az olvasók. Bár igaz, hogy ezután felüdülés lenne számukra a sok humoreszk. Aztán arra gondolt, hogy egy kiváló humoristával íratja meg az előszót, de ekkor attól ijedt meg, hogy mi van, ha túl magasra lesz helyezve a léc, és a nagyon vicces előszó után unalmasnak tűnnek majd a humoreszkek. Végül úgy döntött, hogy ő maga írja meg, és nagyjából nem szól majd semmiről, így a káposzta is, meg a kecske is megmarad.

És mivel még mindig egy humortörténeti tudományos konferencián vagyunk, Heltai hozzánk beszél: „Hogy az irodalomtörténetnek is jusson valami, a szerkesztő fontosnak látja, hogy a humoristák rövid életrajzát és munkáik lajstromát is kinyomtattassa. Az életrajzok elolvasása azonban nem kötelező, azokat különben is könnyű a humoreszkektől megkülönböztetni: ami nem mulatságos, az alkalmasint életrajz.”[3]

Ebből az derül ki, próbálom meg magyarról magyarra fordítani, hogy egy humoreszk viccesebb, mint egy életrajz.

Itt érdemes összefoglalni, mit tudunk eddig a huszadik századi humorról: modernebb, mint az anekdota, és mulatságosabb, mint egy életrajz.

(Kosztolányi novellájában az elnök úr itt halkan horkant egyet, s álmodik tovább. Pedig most jön a java.)

A modern humor mibenlétéről tett fönti állítást tökéletesen példázza Karinthynak egy nemrég előkerült írása. Ami persze megvolt mindig is, de csak most vették észre. Természetesen lehetett volna másikat is választani, ez azonban éppen Gyuláról szól, és Gyulán született, itt a helye, szó szerint. Mondanám, hogy Önök kérték, de pontosabb így: Önök kapják, Karinthy Önöknek írta 1933-ban. Olvasom:

 

Medvetörténet

Kis riport, saját tudósítónktól

 

Békésgyula, 1933. kánikula.

 

E pillanatban, a megérkezésünk után történt puhatolózások eredményeként kezeink között vannak már a szálak, amikből rekonstruálni lehet a lapok által egyelőre röviden közölt medve-ügy részleteit.

Mivel nem lehetetlen, hogy — tekintettel az évadra — a dolog a Dreyfuss-esethez vagy a daytoni majomperhez hasonló szenzációvá növi ki magát, jó lesz idejében leszögezni a száraz tényeket.

Ez történt:

A Donnert-féle vándorcirkusz száz pengő jutalmat tűzött ki annak, aki előadás után a műintézet népszerű primadonnáját, Mackót, a medvét földhözlapítja.

Egy lelkes, de szegénysorsú kisgazdalegény, aki egyelőre nem óhajt a nyilvánosság előtt szerepelni, elkeseredésében vállalkozott a mérkőzésre és — szemtanúk szerint — rövid tusa után odavágta Mackót a porondhoz.

Csak úgy nyikkant.

Az igazgatóhoz fordulván a száz pengőért, az nem nyilatkozott véglegesen, felszólította a legényt, hogy másnap jelentkezzék a pénztári mérleg lezárása után.

Utána a legény barátaival betért a kocsmába, ahol szerény áldomást ittak a győzelem örömére — rossz nyelvek szerint nem is feküdtek le, egyenesen a kocsmából mentek az igazgatóhoz, a délelőtti órákban.

De kiderült, hogy a közmondásnak van igaza: nem jó a medve bőrére előre inni. Az igazgató kijelentette, hogy nem fizet, eszeágában sincs fizetni, a mérkőzés nem volt szabályos, a medvét senki sem fektette két vállra, nincs az a zsűri, amelyik a sportszerű győzelmet megállapítaná.

Legényünk érthető haragra gerjed, szalad a bíróhoz.

A bíró maga elé rendeli az igazgatót, aki csökönyösen kitart mellette, hogy a mérkőzés nem volt szabályos.

A legény kijelenti, hogy hajlandó szakbizottság előtt megismételni a mérkőzést — lássuk a medvét, hozzák ide, úgy odateremti, hogy…

Az igazgató nem megy bele a dologba, ő nem teszi ki a medvéjét további inzultusoknak, annálkevésbé, mert a legény durván és tapintatlanul bánt a medvével, a szőrét is kitépte, a medve nem is jöhetett a tárgyalásra, otthon fekszik, gyengélkedik, orvosi bizonyítványt küldött.

A bölcs bíró elnapolta a tárgyalást addig, míg a medvét is kihallgathatja — egyelőre arra kötelezte az igazgatót, hogy fizesse ki a kocsmás számlát, mert a társaság jóhiszeműen költekezett. Tehát inni mindenesetre jó volt — mégse talál a közmondás.

Munkatársunknak alkalma volt beszélni a medvével, aki egyelőre, míg a főtárgyalás nem lesz meg, annyit óhajt csak közölni a nyilvánossággal, hogy bu…u… u, neki elege van.

Munkatársunknak viszont melege van.

Munkatársunk e pillanatban legszívesebben egy jegesmedvével mérkőzne a Jeges tengerben, ahelyett, hogy önöket mulattassa.

 

Az (-inti) aláírású kis írás a Pesti Napló 1933. augusztus 12-i számában jelent meg, a 11. oldalon.[4] Műfaja nehezen meghatározható: tudósításnak álcázza magát, mintha kis riport lenne, de hiányérzetünk van, mert tudósításhoz képest túl kevés a konkrétum benne. Különben is: mindjárt az első mondatával utal arra, hogy az újságok már megírták az esetet, ő csak a mélyére akar látni. És valóban: az eset a lapok szerint Géczi András hentessel – más források szerint: földművessel, de ezt az ellentmondást majd a gyulai levéltárosok feloldják – és Donnert Bonifác cirkuszigazgatóval történt, és hogy Gécziék nem előre ittak a medve bőrére, hanem utána, mert a százpengős díj helyett a községi bíróság 20 pengőt ítélt meg, és azt itták el utóbb, persze az is lehet, hogy kétszer ittak, annál is inkább, mert a sajtóhírek szerint Géczi Andrásnak nem sokkal korábban született meg András nevű fia, ami meg, akár hentes, akár földműves az ember, fontos esemény.[5] Ráadásul egy másik cikkből az is kiderül, hogy „szegény medvebajnok úrral olyan gorombán születése óta se bánt senki, mint Géczi úr, aki a medvével gorombáskodni kezdett s dühében mint egy futballista ugrott neki”.[6]

Mit is csinált akkor valójában Karinthy a hírrel? Megfosztotta a részletektől, ugyanakkor kiszínezte kicsit, bizonyos részleteit pedig felnagyította. Ezt ő maga jelzi is, amikor azt írja, könnyen lehet, hogy a gyulai medveügy „a Dreyfuss-esethez vagy a daytoni majomperhez hasonló szenzációvá növi ki magát”. (Mindkettő létező és történelemformáló esemény volt.) Érdemes megjegyezni, hogy a 2003-as humorkonferencia egyik elemzett novellájában Karinthy hasonló eljárással élt, és ezt Móricz Zsigmond vette észre: ott a novella elbeszélője egy kedves kis nyulat akar megfogni, az persze nem hagyja magát, és ebből alakul ki az a történet, amely Móricz szerint „a lelki viharok egyik világtörténelmi catalaunumi csatája”, sőt „az egész világhistória. Közelebbről a magyar ezredéves történelem. Távolabbról az emberiség kultúrfejlődése.”[7] Hát, Móricz is vicces.

Talán mindenki érzi, hogy valami hasonlóval van dolgunk. Cirkuszi hasonlattal élve, Karinthy itt bolhából csinál elefántot, akarom mondani, medvét, mert írnia kell valamiről, de az augusztus hírhedett uborkaszezon, ilyenkor mindenki nyaral, tessék, ő is épp Gyulán hesszel, és ha nem történik nagy dolog, akkor a kicsibe kell kapaszkodni, és azt fölnagyítani. Mert mi történik a cikkben valójában? Elmesél egy esetet, ahol számára nem is a medveviadal a lényegi, hanem a díj ki nem fizetése és az ebből adódó pereskedés, ami végül mindkét felet érintően pozitívan zárult le: az igazgató nem fizette ki a pénzt, a medvét legyőző bajnok pedig vélhetően jól berúgott. Ez pedig, mondhatni, valóban nem nagy ügy, mindennapos történet.

Itt érdemes visszautalni az 1916-os és 1920-as sorokra. Az anekdota és az életrajz ugyanis annyiban mindenképp rokonok, hogy egy valós személy valós történetét mesélik el, úgy-ahogy. Egy igazi tudósítás pedig szintén ezt teszi, tudják: Géczi András egy életeseményét.

De Karinthy most is ugyanúgy járt el, mint az Így írtok ti ikonikus előszava esetében: ott egy ismert anekdotát – amely megtalálható Tóth Béla hatkötetes anekdotagyűjteményében is – fosztott meg összes konkrétumától, ezzel általánosította, áttette egyes szám első személybe, ezzel viszont személyesítette, majd alkalmazta, jó nagy adag öniróniával leöntve, saját írásművészetére.[8] Huszonegy év múlva pedig újraírt egy gyulai eseményről szóló tudósítást, belevitt pár nyelvi leleményt, szólásokat facsart ki és vissza, és a végén ugyanúgy beleszőtt egy önironikus metanarratívát: nincs is kedve dolgozni, mert melege van, inkább mást csinálna. A végeredmény egy parodisztikus tudósítás, de ha pontosabban akarom definiálni, akkor egy tudósításparódia. Jól bevált recept, győztes csapaton ne változtass.

Eddig eljutva viszont előadónknak alkalma volt alaposan megfigyelni a közönség reakcióit, és látszik, hogy a közönség csak annyit óhajtana közölni az Elnök úrral, hogy bu…u… u, neki elege van.

Előadónknak viszont melege van.

Előadónk e pillanatban legszívesebben egy jeges itallal mérkőzne, ahelyett, hogy önöket untassa, ezért vissza is adja a szót az ébredező Elnök úrnak, Önöknek pedig köszöni kitartó figyelmüket.