Esszék, tanulmányok

 

elek_gion_nandor.jpg 

 

Elek Tibor

 

Gion Nándor és a Történet

 

Gion Nándor február 1-jén lenne nyolcvanéves. Az elmúlt hetekben nézegettem a róla szóló újabb szövegeket, illetve a hagyatékban maradt műveinek újabb és újabb kiadásait, mert  kíváncsi voltam, hogy változik-e a véleményem az életműről, annak természetéről, egyes darabjairól, ezek hatására. Nem változott. Legalábbis egy ilyen évfordulós méltatásban ma sem tudnék mást, okosabbat írni, mint tettem azt a 2009-ben megjelent monográfiám (Gion Nándor írói világa) bevezető fejezetében. Bocsátassék meg nekem, hogy ezzel emlékezem az íróra, és még mindig ezzel próbálom felhívni a figyelmet az életművére.

 

*

Az 1941-ben a vajdasági, bácskai Szenttamáson született, 1993-ban Budapestre költözött és 2002-ben a szegedi kórházban elhunyt Gion Nándor a 20. század utolsó évtizedei magyar prózairodalmának egyik legfontosabb alkotója. Ha a maga korabeli népszerűségére, olvasottságára, regény- és novellapályázatokon elnyert első díjaira és egyéb elismeréseire, irodalmi díjaira, munkásságának kiemelkedően gazdag recepciójára, s ennek, a fenti kijelentéssel többnyire egybehangzó értékelésére gondolunk és arra, hogy a magyar állam határon túli magyar írók számára teremtett prózaírói ösztöndíját róla nevezték el, akkor ez az állítás talán nem is igényel argumentációt. Ha viszont azt is tapasztaljuk, hogy az elmúlt évtizedek prózairodalmával foglalkozó újabb szakmai diskurzusokban általában el sem hangzik a neve, jeles irodalomtörténészek a korszak prózájával foglalkozó tanulmányaikban, tanulmányköteteikben[1] le sem írják a nevét, a legújabb irodalomtörténeti kézikönyvek nem szólnak róla[2], s a Kossuth-díj valahogy csak elkerülte, akkor olyan ellentmondás mutatkozik, amely feloldást igényel.

 A hetvenes (részben nyolcvanas) években a magyar irodalomban a posztmodernitás jegyében lezajlott, már sokak által leírt „prózafordulat” lényegi jellemzői közé szokták sorolni a valóságanalóg, ábrázoláselvű és történetelvű, referencialitásra és folytonosságra alapuló narrációval, az eszközjellegű nyelvhasználattal, az áttetsző jelentésközpontúsággal való szakítást, az elbeszélői identitás elbizonytalanodásának, az elbeszélés reflexivitásának, a mű fragmentalizáltságának és szövegszerű megalkotottságának, a nyelvi regiszterek keveredésének, a jelentésszóródásnak stb. előtérbe kerülését. E prózapoétikai változások középpontjában sokak szerint a történethez való viszony áll, a történet, a cselekmény, a „mese” kitüntetett szerepének háttérbe szorulása, sőt, eltűnése. Azok, akik az ezen elméleti és történeti szempontból létező tendenciákat, hangsúlyeltolódásokat fejlődéselvvel és értékmozzanatokkal is társítják, netán valamilyen áttételes módon még érdekeltek is a paradigmaváltásként értett és hirdetett folyamatban, a kánonikus átrendezésben, természetszerűen inkább csak az olyan alkotókra figyelnek, akik beilleszthetőnek látszanak ebbe a sémába.

Gion Nándor az irodalmi köztudat felszínén elsősorban az 1976-ban megjelent Latroknak is játszott (Virágos katona + Rózsaméz) című regényével van jelen, melyet annak idején, az akkor még mindig felfokozott valóságábrázolási elvárások jegyében üdvözöltek Magyarországon (vagy éppen utasítottak el Jugoszláviában) mint a két háború közötti többnemzetiségű bácskai Szenttamás világának hiteles (vagy éppen kevésbé hiteles) megjelenítését. Esetleg nagy mesemondóként, az érdekes történetet mindig középpontban tartó elbeszélőként, anekdotikus poentírozásra hajló klasszikus novellistaként, akinek az életműve a meghatározó kortársi prózaírói tendenciáktól függetlenül bontakozott ki. Talán még kalandos, romantikába hajló ifjúsági regények szerzőjeként is. A személyes motivációkon, esetlegességeken túl ebben látom a Gionnal nem számoló megítélések magyarázatát: egy ilyen kép alapján érthető, ha a prózatörténeti paradigmaváltás logikájában gondolkodók számára nem volt és ma sem különösebben érdekes a gioni életmű.

Más a helyzet azonban, ha egyrészt közelebb hajolunk hozzá, alaposabb elemzésnek vetjük alá az egyes műveket, másrészt, ha az életműnek a fentebb körvonalazott prózatörténeti változásokhoz, jelenségekhez való viszonyulásáról meg nem feledkezve, nem kizárólagosan ahhoz mérten, s főként azt nem értékmérőként kezelve alkotunk véleményt róla. Számomra például, egy erre törekvő olvasat eredményeként egyrészt kiderült az, hogy az említett, irodalmi köztudatunkban leegyszerűsítetten élő Gion-kép alapvető és lényegi módosításokra szorul, másrészt az is, hogy Gion művei egyidejűleg különféle olvasásmódok, értelmezői rendszerek irányából felnyithatók, például a valóságreferenciára és történetközpontúságra épülő, az epikai nyelv megismerő funkcióját előtérbe állító olvasat felől éppúgy, mint a metaforikus eljárásokat, hangsúlyozott elbeszéltséget, önreflexív szövegstrukturáltságot preferáló olvasat felől. (Ebben a tekintetben a Gion-életmű többek között olyan századvégi kortársakéval rokonítható, mint a Bodor Ádámé, Tar Sándoré, Darvasi Lászlóé.)

S mindez amiatt lehetséges, amire Varga Lajos Márton utal egy tetszetősnek tűnő megfogalmazásában a Börtönről álmodom mostanában (1990) című regény, de egyúttal a Gion életmű irodalomtörténeti helyzete kapcsán: „…határponton áll. Őrzi még a történet elbeszélhetőségének reményét és mindazt, ami e reménnyel együtt jár, az emberpróbáló eseménysort, a plasztikus figurákat, az íves szerkezetet; ugyanakkor ott van már az ember és a világ megismerhetőségének formálást is átható kételye, közvetlen ábrázolásban a közvetettség, a viszonylagosság, az utalásszerű felmutatás. Vagyis Gion Nándor a magyar epika fordulat előtti és utáni állapota közt időzik.”[3] Ha valóban így lenne azonban, akkor sehol nem állna irodalomtörténeti értelemben. Pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy nem a kettő között, hanem benne áll mindkettőben, egyidejűleg, a magyar epika fordulat előtti állapotában és a fordulat utániban is, egyik lába itt, a másik ott. Kulcsár Szabó Ernő is valami effélére utal a maga irodalomtörténeti szintézisében, amikor „A metonimikus elbeszélés változatai” fejezetben azokkal a szerzőkkel összefüggésben tárgyalja, akiket (Németh László, Szilágyi István, Domahidy András) szerinte a realizmus ún. társadalomkritikai változata helyett az „analitikus lélektaniság”, „a pontosan motivált lélektani történések” jellemeznek: „Gion Nándor (1941) epikáját az közelíti ehhez a vonulathoz, hogy hősei világát a lélektani artikuláltságú ábrázolás jelképi-szimbolikus tartalmaival felerősítve igyekszik megjeleníteni. A tapasztalati világ metonimikus elbeszélhetőségébe vetett kételyei ellenére jelentősebb művei egyikében sem adja fel a környezet fiktív világalkotó funkcióit, így elbeszéléseinek poétikai karakterét a konkrét tapasztalatiság és egyfajta különös, képzeleti-vizionált valóság atmoszférájának keveredése alakítja ki.”[4] Ez a megfogalmazás pedig annyiban szorul módosításra, hogy Gion a realista lélekábrázolás hagyományos eszközével egyáltalán nem él, hőseit csupán helyzetbe hozza, cselekedteti és beszélteti. A lélek és a jellem titkait nála általában a gesztusok, a mozdulatok, a tettek, a kimondott és elhallgatott szavak jelzik csupán. Történetmondói (még a gyakori én-elbeszélők is) tárgyilagosan, már-már szenvtelenül, többnyire csak a tényekről, a cselekvésekről számolnak be, nem is próbálnak mögéjük nézni, sem a mások lelkében, sem a saját lelkükben, tudatukban zajló történésekről nem vallanak közvetlenül, érzelmeiket a legritkább esetben árulják el. Így az olvasó gyakorta kényszerül arra, hogy maga egészítse ki és értékelje a történeteket. S ebben a szövegek, főként a terjedelmesebb kompozíciójúak (regények, novellafüzérek), jelképes-szimbolikus tartalmai, metaforikus és strukturális összefüggései valóban sokat segíthetnek.

 Gion művei, főként a pálya első és befejező szakaszából származók (Kétéltűek a barlangban, 1968; Testvérem, Joáb, 1969; Izsakhár, 1994; Mint a felszabadítók, 1996, Mit jelent a tök alsó, 2004) az aktuális társadalmi valóság iránti nagyfokú érzékenységről tanúskodnak, de a történelemben hátrább lépők (a Latroknak is játszott címmel illethető regénytetralógia darabjai vagy az ifjúsági regények) sem látszanak lemondani az ún. kor- és társadalomábrázolásról. A regények kortárs kritikusai, jellemző módon elsősorban a vajdaságiak, épp ebben az összefüggésben marasztalták el mégis rendre a műveket. Hol a valóságnak való maradéktalan megfeleltethetőséget hiányolva, hol a túlzásokat, elrajzolásokat kárhoztatva – többnyire megfeledkezve arról az egyszerű esztétikai törvényszerűségről, hogy még a valóságelemekből építkező, realistának tekinthető mű is szükségszerűen magán viseli a fikcionáltság jegyeit, ezért Gion művei is csak a valószerűség illúzióját kelthetik, és nem ismerve föl, hogy a szerző által „dúsított realizmus”-nak elnevezett kifejezésmód lényegi eszköztárához tartoznak az elrajzolások, nagyítások, túlzások, ismétlések, melyek révén az ő írói világa mindig egy kicsit a valóság fölé emelt világ. Művészetét rokonították Gelléri Andor Endre tündéri realizmusával, García Márquez mágikus realizmusával, s ha ez utóbbival kicsit merész is a párhuzam, az bizonyos, hogy Gion az igazi elbeszélők, a régi mesemondók valóban méltó örököseként, természetes egyszerűséggel, de nagy mesterségbeli tudással előadott történeteiben a hétköznapi helyzeteket, az átlagembereket, a szürke élettényeket is képes megszépíteni, a poézis magasába emelni. A realista társadalomábrázolás mélységét és hitelességét hiányolók ugyanakkor azt sem vették észre, hogy Giont valójában sohasem a társadalom valósághű ábrázolása foglalkoztatta, hanem a társadalomban (a jelenkori vagy történelmi valóságban) élő emberek magatartáslehetőségei, értékválasztásai, a különösségével, furcsaságaival figyelmet érdemlő ember érdekes történeteinek élményszerű előadása, a társadalom törvényszerűségei helyett pedig a humanitás törvényszerűségeinek messze fénylő bemutatása. S ahhoz, hogy alakjai a valóságos karakterükön túlmutassanak, többet hordozzanak magukban, gyakorta elemeli kicsit a hétköznapi realitásoktól mind a hőseit, mind azok történeteit.

A regényekből, ifjúsági regényekből, novellákból, novellaciklusokból, regényszerű novellafüzérekből álló életmű ennek ellenére, illetve ezzel együtt gyakorlatilag a teljes huszadik századra, annak a magyar történelem szempontjából csaknem minden fontosabb időszakára rálátást nyújt. Történelmi és jelenkori valóságelemekből is építkező, mégis szuverén módon teremtett írói világ ez, egy vajdasági magyar író nézőpontjából, a számára egy életre meghatározó élményt nyújtó szülőföld, a szenttamási, bácskai, vajdasági táj emberformáló, soknemzetiségű világának kitüntetett szerepeltetésével, de az egész délvidéki magyarság sorsát nyomon követve egészen a kilencvenes évekbeli háborúkig, magyarországi áttelepülésekig. Általában az én-elbeszélő hősei nézőpontjából, a regénytetralógiában például (a szerző anyai nagyapjáról mintázott) amatőr citeraművész és profi hamiskártyás, Rojtos Gallai István nézőpontjából látjuk ezt a sajátos, többnemzetiségű (magyar, sváb, szerb, zsidó, cigány) világot, de a maga bonyolultságában, társadalmi rétegzettségében, megosztottságában és folytonos változásában, átalakulásában, például a kezdeti nemzetiségi elkülönülésektől a későbbi békés és harmonikus együttélés szép példáin át a másik kiirtását célul tűző nacionalista gyűlölködésig. Gion művészete értelmezhetetlen a huszadik századi délvidéki magyarság történelmi sorsának számba vétele nélkül, ennek ellenére esztétikai és ideológiai értelemben is távol áll mindenféle kisebbségi provincializmustól. A származás, a nemzetiségi hovatartozás műveiben hol meghatározza az egyének cselekedeteit, sorsát, hol nem, de az életmű egésze mégiscsak azt a tanulságot közvetíti, hogy az emberség, a kiélezett helyzetekben emberként való helytállás nem származás kérdése.

Amilyen érdekesek és máig szóló érvényűek lehetnek a Gion-művekbe foglalt emberi léthelyzetek ún. valóságtapasztalatai, olyan izgalmas e prózavilág állandóságai és ismétlődései ellenére folytonosan át is alakuló, kötetről-kötetre változó formai-nyelvi-poétikai rendszere. Bányai János azt írta Gionról halála után, hogy „nem kísérletezett, mondani akart és mondott is valami fontosat arról a világról, amelyet vállalt, és magáénak tudott. Visszakövetelte a történelemtől mindazt, amit viharaival, sorozatos birodalomváltásaival, módosulásaival és átrendezéseivel elvett az élettől vagy kitörölt az emlékezetből, de íróként lemondott a kihívásról, a közvetlen felháborodásról, a Joáb-regényben még oly intenzív felforgató és nagyon pontos szókimondásról”[5] [kiemelés: E. T.]. Ez a megfogalmazás egyrészt azért meglepő, mert már a Testvérem, Joáb (1969) második kiadásához (1982) írt utószavában maga Bányai János azt hangsúlyozta, amit egyébként a nekrológban is, hogy a regény értékei azután mutatkoztak meg igazán, hogy megszabadult a körülötte zajló lármától. S valóban, a botrányt okozó aktuálpolitikai vonatkozásainál, a kisebbségi sebekre való rámutatásoknál, a társadalomábrázolásánál érdekesebbnek, izgalmasabbnak látszik ma is a mű irodalmisága, elbeszélői magatartásának, narrációjának, iróniájának és lírájának korabeli, de máig ható újszerűsége. Másrészt igaz, hogy további műveiben a konkrét aktuálissal bíró időszerűség vonzásköréből kilépett Gion, és csak a kilencvenes évek elejétől talált ahhoz vissza, de a múltban játszódó regényei, ifjúsági regényei, novelláskötetei is hordoztak mindig érvényes üzenetet az aktuális jelen horizontja számára, miközben a kísérletezésről, az irodalmi értelmű kihívásoknak való megfelelésekről, korántsem mondtak le.

A hatvanas évek második felében a jugoszláviai magyar irodalomban a regény különösen fontos műfajnak látszott, s Gion, ahogy symposionista nemzedéktársai közül sokan mások, a helyi prózaírói hagyományokkal szakító, újszerű, kísérletező regényformákkal (Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb; Véres patkányirtás idomított görényekkel, 1971; Ezen az oldalon, 1971) próbál megfelelni a „vajdasági magyar regény”-nyel kapcsolatos elvárásoknak.

A hetvenes években a magyar nyelvterület egészén nagy sikert aratott regényeivel (Virágos katona,1973, Rózsaméz, 1976), ifjúsági regényeivel (A kárókatonák még nem jöttek vissza, 1977; Sortűz egy fekete bivalyért, 1982) is csak részben lép vissza a realista és a Szenteleky Kornél-féle couleur locale hagyományokhoz, mert miközben rájátszik a klasszikus realista regények egyenes vonalú, az anekdotikus cselekményformálást az élőbeszéd eszközeivel is élénkítő szerkesztés- és elbeszélésmód hagyományaira, át is alakítja, meg is újítja azokat. A valóságábrázolás olyan modernebb alakváltozatait megteremtve, amelyekben a reálisnak és a jelképesnek, a hétköznapinak és a mítoszinak tudatos egymásba játszatása és metaforikus összefüggések teremtése (jelenetek, mondatok variatív ismétlése, párhuzama, jellemek, értékrendek ellenpontozása) révén az emberi létezés konkrét és univerzális tényei mellett, annak teljessége is felidéződik.

Ifjúsági regényei még magát a műfajt is kikezdik, kicsit abban az értelemben, ahogy Weöres Sándor versei a gyerekversét. Ráirányítják a figyelmet arra, hogy különösen az életmű első felében milyen hangsúlyos a gyermeki, kamaszkori nézőpontnak a jelenléte, hogy több művében valahol az ifjúsági és a felnőtt irodalom határán egyensúlyoz. Ezért kitűnő példatára lehetne az életmű mindazoknak, akiket a gyermekirodalom és a felnőtt irodalom közötti átjárások foglalkoztatnak. Gion legjobb ifjúsági regényei az életmű szerves részeiként (A kárókatonák még nem jöttek vissza esetében jellegadó alkotásaként) a felnőttekhez is szólnak, egykor megvolt teljességet, harmóniát újjáteremtve, örök értékek iránti vágyat fenntartva, de olyan módon, hogy ugyanezek a felnőtt kor felé közeledő ifjúság számára is befogadható, érthető és átélhető élménnyé válnak.

A regényműfaj kérdéseivel és a korszerű regényforma kihívásával találkozik Gion a novellaírás megújítása közben is, amikor a hagyományosan, anekdotikusan formált történetegységeket egymással összefüggésben, illetve valamely nagyobb egység részeként alkotja meg. A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért című ifjúsági regények folytatásának szánt Angyali vigasság (1985) című kötet novellafüzére például akár regényként is olvasható, s még inkább az Ezen az oldalon című kötet anyaga. De tulajdonképpen nincs is olyan novelláskötete, még a posztumusz, Mit jelent a tök alsó?címűt is ideszámítva, amellyel kapcsolatban ne gondolkodhatnánk el a benne foglalt írások szorosabb összetartozásának jellegén, általában azon, hogy nem regényről van-e már az adott esetben szó. A kérdés azért is fölvethető, mert Gion regényeinek többségében mintha novellisztikus egységekből építkezne, a pályakezdőkben, a – Kétéltűek a barlangbanban, A testvérem, Joábban – éppúgy, mint a Virágos katonában, a Rózsamézben[6] s még inkább a pálya második feléből valókban; a Börtönről álmodom mostanában és az Izsakhár című regényei részleteit eredetileg novellákként is közölte, eleve úgy írta meg, hogy „novellákként külön is megállják a helyüket.”[7] Ráadásul a regényéiből éppúgy épített ciklusokat, mint a novelláiból, a Latroknak is játszott tetralógia mellett négy ifjúsági regénye (A kárókatonák még nem tértek vissza; Sortűz egy fekete bivalyért; Angyali vigasság; Zongora egy fehér kastélyból) is összetartozik, de a Mint a felszabadítók című novellafüzér is az Izsakhár című regény folytatása, s az írói vallomás szerint ezt is trilógiává készült bővíteni. [8]  Valószínűleg nincs is az elmúlt évtizedek magyar irodalmában még egy olyan író, akire a ciklusokban gondolkodás, a ciklusokból építkezés ennyire jellemző lenne, s aki ilyen mértékben és következetességgel köztes műfajú, a novella(ciklus, -füzér) és a regény közötti különböző műfaj-variációjú köteteket hozott volna létre, módszeresen keresve és ki is aknázva a novella és a regény műfaja, formája  közötti poétikai lehetőségeket. Az életműnek ez a kevésbé ismert és feltárt területe önmagában is rendkívül érdekes, de mivel az ide sorolható kötetek élesen exponálják az elmúlt években a novellaciklusok témakörében a kortársi művek és a hagyomány alapján megfogalmazódó alapkérdések jó részét, fontos fejezetét képezhetik annak az irodalom- és műfajtörténeti vonulatnak, amely a 19. századi (Gárdonyi, Mikszáth), a 20. század elejei (Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső) művekben körvonalazható hagyománytól Mándy Iván már-már kortársi törekvésein át egészen napjainkig húzódik. Miként Gion egész életműve, novellaciklusai is kétarcúak: pregnánsan illeszkednek az említett hagyományvonalba, s közben olyan modern, posztmodern alkotói stratégia termékeként is kezelhetők, amelynek alkalmazása során az író sokkal nagyobb olvasói aktivitással számol, mint a hagyományos műfajok esetén.[9] Ugyanakkor, amint részben láthattuk is már, a többnyire távolságtartó, szenvtelen narráció, a metaforikus jellegű szövegszervező eljárások és fragmentált szerkesztésmód következtében Gion a regényeiben is igényt tart az olvasó aktív közreműködésére. 

            S talán még fokozottabban tart igényt a pálya gazdagon termő utolsó évtizedének azon műveiben (Izsakhár; Mint a felszabadítók; Mit jelent a tök alsó?), melyekre egyrészt szintén a formabontó-formateremtő köztes, nyitott műfajiság jellemző, másrészt a búvópatakként Gion korábbi pályaszakaszaiban fel-feltűnő nagy tematikának, az élet és művészet, az élet és irodalom, a valóság és irodalom viszonyának élére állítása. Legyen szó bár a délvidéki polgárháborúkról, azoknak a hátországbeli következményeiről, a délvidékiek budapesti, a budapestiek délvidékiekkel kapcsolatos élményeiről, katonákról és civilekről, rablókról és pandúrokról, egyúttal mindig szó van az írásról és az íróról is. A most is mindig érdekes, gyakorta krimiszerű izgalmakat rejtő történetek részévé válik immár a történetek elmondása, sőt, irodalmi szöveggé formálása is, a magyar és a világirodalomból egyaránt ismert „regény a regényben”, „a saját farkába harapó szöveg” típusú poétikák eredeti változatait létrehozva. Az alkotói tevékenység tematizálása, az önreflexivitás, az elbeszélő és a szerző személyének kilétét elbizonytalanító, egymáshoz és a történetek hőseihez való viszonyukat megbonyolító narrációs eljárások, az önidéző intertextualitás, a műbeli és az azon kívüli valóság közötti átjárásokkal az élet és az irodalom határainak szétszálazhatatlanná tétele, mind-mind arról tanúskodnak, hogy Gion is számolt és szembenézett a világ és a történetek elbeszélhetőségével kapcsolatos kételyekkel. A létrejött alkotások – még a töredékben maradtak is – a bizonyítékok viszont arra, hogy felül is kerekedett rajtuk, a kételyt is történetté, az életét is irodalommá formálva. Az én olvasatomban az Izsakhár sem a regényírás lehetetlenségéről, sokkal inkább a lehetőségeiről, az Irmai József által elmondott és M. Holló János által megírt békebeli történetek és a Mire jó a tök alsó? írójának alvilági történetei is a Történet legyőzhetetlenségéről, epikai szervezőerejének feladhatatlanságáról szólnak. Ahogy Füzi László írja Gionról: „Életműve már terjedelmét tekintve is cáfolja a történet hiányával és elmondhatóságával kapcsolatos elméleteket.”[10]

A történet rehabilitálásának korában bátran fordulhatunk Gion Nándorhoz, akinek életművében soha nem szorult háttérbe a történet, s aki az elmúlt évtizedek magyar prózairodalmának azért is egyik meghatározó alkotója, mert az olvasmányos, érdekes és szép történetek iránt megnövekedett olvasói elvárásokat úgy képes kielégíteni, hogy közben többnyire megfelel a mélyebb emberi tartalmak közvetítése és a művészi, esztétikai igényesség iránti szakmai elvárásoknak is. Csak az tudhatja, mit veszített volna, ha nem olvas Gion-regényeket, -novellákat, aki már olvasott. Itt az ideje, hogy az újabb nemzedékek is gazdagodjanak ezzel a tudással, ezért is döntött jól a Noran Kiadó, amikor 2007-ben a Gion életmű újrakiadását elindította („A könyvvel való kapcsolatunk valójában akkor válik teljessé és némileg érintetlenné, amikor az író halott: az író nem válaszolhat többé, egyedül művének olvasása marad ránk.”[11]), meg azért is, mert annak újraolvasása jelentősen hozzájárulhat az elmúlt évtizedek prózairodalmáról, az abban uralkodó tendenciákról, sajátosságokról eddig kialakult kép gazdagításához, árnyalásához.



[1] Lásd például Balassa Péter, Dérczy Péter, Győrffy Miklós, Szirák Péter, Thomka Beáta munkáit.
[2] Gintli Tibor–Schein Gábor: Az irodalom rövid története II. A realizmustól máig. Pécs, 2007, Jelenkor; A magyar irodalom történetei. 1920-tól napjainkig. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
[3] Varga Lajos Márton: Egy igazi regény, Domokos Mátyással Gion Nándor Börtönről álmodom mostanában című regényéről. In: uő: Kritika két hangra. Pesti Szalon, 42. Budapest, 1994.
[4] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története. Argumentum, 106, Budapest, 1994.
[5] Bányai János: Gion Nándor. In uő: Egyre kevesebb talán. Forum, 182, Újvidék, 2003.
[6] Odorics Ferenc szerint a két regény „novellák sorozatának is tekinthető”. Odorics Ferenc: Módszer és szemlélet szintézise. Gion Nándor: Latroknak is játszott. Forrás, 1982/11. 91–94.
[7] Visszatérő hősök, regénytrilógiák, nyitva hagyott kapuk. Becsy András beszélgetése Gion Nándorral. Bárka, 1997/4. 7–12.
[8] Uo.
[9] Hajdú Péter: Az elbeszélésciklusok elmélete. Literatúra 2003/21, 83–184.
[10] Füzi László: „A lét örök meséi” Gion Nándor kései elbeszélései. In uő: A középpont hiánya. Kalligram, 189., Pozsony, 2008.
[11] Paul Ricoeur: Mi a szöveg? In uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, 11., Budapest, 1999.

 


 

Főoldal

2021. február 01.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA