Bódán Zsolt

 

A várakozás naplója

 

Témák, érzelmek egy családját a málenkij robotból hazaváró

medgyesegyházi asszony naplójában

 

A 20. század folyamán a történetírás alapvető változásokon ment keresztül. A történelem politikatörténeti szemléletének egyeduralma fokozatosan megingott, és új megközelítési módok nyertek létjogosultságot: előbb a társadalom- és mentalitástörténet, majd a 20. század második felében párhuzamosan kibontakozó mikrotörténelem és történeti antropológia, illetve életmódtörténet az egyszerű, hétköznapi emberek világát is a történeti kutatások látóterébe helyezte.[1] Olyan új témák felé fordult a történészek érdeklődése, mint a gyermekkor, a szerelem-szexualitás, halál vagy éppen az emberi érzelmek. Ez utóbbihoz kapcsolódóan bontakozott ki és önállósult az 1980-as évektől fokozatosan az érzelemtörténet, mint napjaink történetírásának egyik legújabb irányzata.[2]

Az érzelemtörténet újszerűsége és frissessége még kiforratlan és egyben sokszínű elmélettel és módszertannal párosul. Alapvetésének tekinthető az a gondolat, hogy az érzelmek alapjaiban befolyásolják az ember viselkedését és ezáltal az emberiség történelmét, illetve ehhez kapcsolódóan az, hogy az érzelmek történeti szempontból kutathatók – „kutatásra érdemesek”. A számos lehetséges megközelítési mód közül itt most csak hármat emelnénk ki. Az első az érzelmek történeti változásának vizsgálata, az érzelmek és kultúra kapcsolata: vagyis az, hogy egy adott történelmi és kulturális közegben egy-egy érzelem milyen jelentéssel bír, illetve ez hogyan változik-változhat az egyes történelmi korokban. A második az érzelmek történelemformáló erejének vizsgálata, ennek kapcsán az érzelmek manipulációja, mint a hatalomgyakorlás eszköze (félelemkeltés, bűnbakképzés stb.). A harmadik pedig egy adott történelmi korszak érzelmi képének, érzelmi lenyomatának vizsgálata, vagyis a nagy történelmi események hatása az emberi érzelmekre.

Ez utóbbi megközelítési módhoz igazodva a továbbiakban arra a kérdésre igyekszünk választ találni, hogy a második világháború befejezésekor Magyarországon lezajló események, mindenekelőtt a polgári lakosság egy részének – málenkij robot néven elhíresült –kényszermunkára hurcolása a Szovjetunióba milyen hatással volt az itthon maradottak életére, milyen érzelmeket váltott ki az érintettekből. A vizsgálat forrása egy medgyesegyházi asszony 1944–47 között vezetett naplója, mely amellett, hogy rögzíti a korszak eseményeit, lehetőséget kínál a naplóíró érzelmi életének feltárására is. Ennek megfelelően a tanulmány előbb röviden foglalkozik a forrásul szolgáló naplóval és annak szereplőivel, majd a málenkij robot eseményeivel általánosságban és egy konkrét kisközösségben, Medgyesegyházán, végül számba veszi a napló alapján az ehhez kapcsolódóan rekonstruálható érzelmek körét.

 

A napló, a naplóíró és a családja

 

Az egyszerű iskolai füzetbe kézírással vezetett feljegyzéssorozat mintegy három éven át, 1944. december 27. – 1947. október 10. között, nem napi szinten, de viszonylagos rendszerességgel rögzíti az eseményeket.[3] Jellemzően utólagos feljegyzéseket tartalmaz, melyekben a napló írója egy-két hét, olykor egy-két hónap távlatából tekint vissza a megelőző időszakra. A szöveg alapján a korábbi évek történéseit megörökítő előzménye is volt a naplónak, ez azonban sajnálatos módon nem maradt fenn az utókornak.

Az első bejegyzés idején, 1944 karácsonyán a napló írója, B. Ferencné 54 éves volt, Medgyesegyházán élt a nála tíz évvel idősebb férjével és 31 éves, varrónőként dolgozó lányukkal, Erzsébettel (Babika). További két gyermeke közül a húszas évei végén járó Franciska (Fáni) ekkor a Bácska egyik legnagyobb német településén, Hódságban élt, míg a húsz év körüli Ferenc (Frici) sebesült katonaként egy budapesti katonakórházban lábadozott. Az utolsó bejegyzéskor, majd három évvel később B. Ferencné már megözvegyült, és egyedül élt Medgyesegyházán. Férje még 1945 áprilisában elhunyt, mindkét lányát elhurcolták málenkij robotra, majd onnan 1946 végén Németországba telepítették őket. Fia, aki 1946 februárjában tért haza a nyugati hadifogságból, előbb Pallagon, Keszthelyen, végül a napló zárásakor éppen Mosonmagyaróváron folytatta gazdasági tanulmányait.

A család állapotáról bemutatott két időmetszet szemléletesen érzékelteti azokat az alapvető változásokat, melyek a naplóban rögzített három év alatt B. Ferencné életében lezajlottak. A napló íróját számos tragikus esemény érte: lánya deportálása, férje halála, családjának széthullása. Mindezek közül az életét és környezetéhez való viszonyulását – a naplójában részleteiben dokumentált módón – leginkább talán a lánya málenkij robotra való elhurcolása befolyásolta.

 

Málenkij robot

 

A málenkij robot, a kollektív bűnösség elve alapján a második világháború végén a polgári lakosság tömeges elhurcolása „jóvátételi munkára” a Szovjetunióba, elsősorban a németeket, de nem csak őket érintette. Elvi alapját a szovjet Állami Védelmi Bizottság 1944. december 16-i 7161. számú határozata jelentette, mely elrendelte, hogy a Szovjetunióba történő munkára kell internálni a Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia területén tartózkodó valamennyi 17 és 45 év közötti német férfit és 18 és 30 év közötti német nőt. Ennek megfelelően 1944. december 22-én a 0060-as végrehajtási parancs alapján megindult a Kárpát-medence területéről a német származású vagy annak mondott, 16–50 éves korú munkaképes polgári lakosság deportálása. Az addig megszállt országrészeken – így Békés, illetve Csanád megyében is – 1945. január 31-ig a szovjet hadsereg befejezte a parancs értelmében meghatározott lakosság összegyűjtését és „kicsi munkára” történő elhurcolását. 1945. április elejére befejeződött Budapesten is a polgári lakosság tömeges elhurcolása, majd harmadik hullámban 1945. április-májusában a parancs hatálya alá sorolt dunántúli német és magyar polgári lakosság deportálására is sor került. A málenkij robotban érintettek számát nehéz pontosan megállapítani. A kutatók elég nagy szórással 35–65 ezer fő közé teszik a számukat a trianoni Magyarországra vonatkoztatva, míg Bognár Zalán a második világháborús Magyarország tekintetében 130 ezer emberről ír.[4] Ezek közül mintegy 3–4 ezer fő volt Békés megyéből, illetve Csanád megye Eleki járásából.[5]

Ebbe az általános képbe illeszthetőek be a B. Ferencné naplója alapján rekonstruálható medgyesegyházi történések is, amelyek szorosan összekapcsolódtak az eleki németek málenkij robotra való elhurcolásával. Az események kezdetét a szovjet katonai parancsnokság 1944. december végén kiadott rendelete jelentette, melynek értelmében az Eleki járás területének lakosságát össze kellett írni a nemzetiségi hovatartozás feltüntetésével. Az összeírás szerint Medgyesegyházának 1945 első napjaiban 4371 lakosa volt, közülük mindösszesen heten vallották magukat németnek. B. Ferencné és családja nem volt ezek között.[6] Ennek ellenére, amikor 1945. január 3-án a település német lakosságát a községházára rendelték, a naplóíró lánya, Babika is az érintettek között volt. Az egybegyűlteknek csak egy mindössze három hétig tartó „kis munkáról” beszéltek, s ennek megfelelő csomag összeállítását engedélyezték a hozzátartozóknak, mely többek között meleg felsőruhát, két pár lábbelit, három rend fehérneműt, ágyneműt, takarót, evőedényt és élelmet tartalmazhatott. Miután az éjszakát katonai őrizet mellett a Telbisz-kastélyban töltötték, 1945. január 4-én mindenkit átszállítottak Elekre, ahová a deportálandókat a járás egész területéről összegyűjtötték. A medgyesieket előbb az ipartestületi házban helyezték el, majd a férfiak és nők különválasztása után az erre a célra kisajátított magánházakban lettek elszállásolva, amit egy alapos és mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat követett. A következő napon aztán bejelentették, hogy az úti cél Ukrajna lesz, és hogy a háromhetes „kis munka” több hónap vagy akár több év is lehet, de megnyugtatásul az az ígéret is elhangzott, hogy mindenki a saját szakmájában dolgozhat, sőt az otthoniaktól levelet és csomagot is kaphatnak rendszeresen… Addig is a helyiek és a hozzátartozók vihettek be csomagokat és élelmet a deportálásra kijelölteknek. A bevagonírozások 1945. január 10-e után kezdődtek meg. Az embereket kályhával és priccsel felszerelt marhavagonokba terelték – 30 főt vagononként. Végül a 70 vagonból álló szerelvény 1945. január 12-én indult útra. Az országhatár elérésekor mindenkit átszállítottak orosz vagonokba, immár 40 főt vagononként, így az út további részét az addigiaknál is sokkal rosszabb körülmények között szenvedhették végig az elhurcoltak. Az eleki szerelvény végállomása, benne a medgyesiekkel is, a szülőföldjüktől légvonalban mintegy 1300 kilométerre lévő ukrajnai Krivoy Rog, illetve a környékbeli vasércbányák voltak.[7]

 

Események a naplóban

 

A narratív források körébe sorolható napló, így B. Ferencné írása is, ego-dokumentumként alulnézetből láttatja a történelmet. Benne az események több szinten szerveződnek. Az első a személyes perspektíva, az ego szintje, mely a mindennapi tevékenységek körét, a napi munkavégzés rutinját, a személyes örömöket és tragédiákat foglalja magába. A második a szűkebb horizont, a kis közösség – település szintje: a falu eseményei, pl. a szovjet csapatok átvonulása, az ezzel együtt járó atrocitások, a hazatérő foglyok vagy éppen a műkedvelő előadások a háború borzalmai után újjáéledő településen. Végül a harmadik, a tágabb horizont – az országos szint: a málenkij robot, kitelepítés, országgyűlési választás stb. A történelmet megélő személy, így a napló írójának életében is, az egyes szintek természetesen elválaszthatatlanul egymásba fonódva alkotják meg a szubjektív valóságot, mikor is a kiemelkedő metszéspontokban érintettként, résztvevőként, személyes perspektívából éli meg az ego a második és harmadik szint eseményeit.

B. Ferencné életében ilyen kiemelkedő esemény volt a lánya, Babika málenkij robotra való elhurcolása, mely alapjaiban határozta meg a naplóíró következő éveit, környezetéhez való viszonyát és általában a világról alkotott képét. Bár a naplóban ezután is rögzítésre kerültek a szűkebb és tágabb környezet mindennapi eseményei, ezek elveszítették jelentőségüket. Ezt követően csak egyetlen valódi esemény maradt: a hír. Az igazi hír pedig az volt, ami a hiányzó családtagokról tudósított. Természetesen a naplóban rögzített híreknek is megvolt a maguk struktúrája és hierarchiája. Különösen a napló első két évében kiemelt szerep jutott a közvetett híreknek, ekkor szinte ezek voltak az egyedüli forrásai a világban való tájékozódásnak B. Ferencné számára. Mit beszél a falu, mit tudnak mások – gyakran álhírek, olykor kifejezetten rémhírek alapján próbált a naplóíró eligazodni az őt körülvevő világban, és elhurcolt szerettei nyomára lelni. Számtalan alkalommal vetette papírra, előbb még örömmel, később már nyílt szkepszissel az újabb és újabb dátumokat, amikor majd az elhurcoltakat, így az ő lányát is hazaengedik. A rádió hírei szintén megbízhatatlannak bizonyultak. Még mindig közvetett módon, de már nagyobb hitellel tájékoztattak a távollévőkről mások levelei: így szerzett tudomást B. Ferencné például a deportáltak szállításának körülményeiről vagy a munkatáborban uralkodó viszonyokról. Később a hadifogságból, majd 1946 második felétől az Ukrajnába elhurcoltak közül egyenként hazatérőktől lehetett első kézből szerezni információkat. Ezen az úton értesült például B. Ferencné arról, hogy lányát, Babikát nem Magyarországra, hanem Németországba irányították a munkatáborból, s így hazatérése még tovább várat magára. A legfontosabbak persze a hozzátartozók levelei voltak, melyek már közvetlen módon tudósítottak a naplóíró számára legfontosabb kérdésről, a gyermekei hol- és hogylétéről. Várakozás a postásra, várakozás egy remélt levélre a napló gyakran rögzített, rutinszerű eseményei lettek. B. Ferencné tíz hónapon keresztül egyetlen gyermekéről sem tudott semmi biztosat. Legelőször Fricitől kapott levelet 1945 novemberében a Vöröskereszt révén, amelyből arról értesült, hogy fia nyugati fogságban van, katonakórházban, de alapvetően egészséges. Az 1946 októberében fiatalabb lányától, Fánitól érkezett levélből – két év után az első híradás – kiderült, hogy miután a Bácskából őt is elhurcolták málenkij robotra, most Németországban van, majd novemberben Babika leveléből azt is megtudta, hogy lányai német földön találkoztak, és most együtt próbálják megszervezni hazatérésüket, amire azonban még több mint egy évig nem kerülhet sor.

 

Érzelmek a naplóban

 

A három esztendő emberpróbáló történései folyamatos érzelmi megnyilatkozásokra késztették B. Ferencnét, aki – talán egyedüllétéből, magányából adódóan – ezeket rendszeresen rögzítette is naplójában. A megörökített események ismeretében talán nem meglepő módon a napló lapjain keresztül a negatív érzelmek dominanciája bontakozik ki a naplóíró érzelmi életében: rettegés, rémület, félelem, aggodalom, szorongás, kétségbeesés, bánat, szomorúság, gyász. Ezek közül néhány nagyobb intenzitással, egy-egy konkrét eseményhez kapcsolódóan jelent meg a naplóban, például a rettegés 1945 elején az átvonuló oroszoktól, vagy éppen a rémület, amit néhány orosz katona megjelenése és kutakodása okozott a háznál, és még inkább az idősebbik lány, Babi elhurcolása.[8] B. Ferencné legalapvetőbb félelme azonban a gyermekeinek az elvesztése volt, különösen az első időkben, amikor még semmit nem tudott a hol- és hogylétükről. Ehhez szorosan kapcsolódott az állandó jelleggel meglévő aggodalma a gyermekek hazatéréséért, illetve az a konstans szorongás, melyet a hírekre való várakozás jelentett. A család együttlétének, a régi karácsonyoknak az emléke szomorúságot okozott, a hiába várt levelek bánatot, míg az egyedüllét, a hírek nélkül eltöltött hosszú hónapok kétségbeesést eredményeztek. Mindezekhez kapcsolódott – mintegy megalapozva a naplóíró érzelmi életét – a férje, illetve több rokonának elvesztése keltette gyász.[9]

A naplóban természetesen a pozitív érzelmek is megjelentek, azonban szinte kizárólagosan a családhoz, illetve a hiányzó családtagokról érkezett hírekhez kapcsolódóan. A remény minden egyes elküldött levél esetén, vagy például a málenkij robotra elhurcolt lánya hazaengedését kérelmező beadvány postázásakor. A megkönnyebbülés, amikor majd két év elteltével az első életjel megérkezett a fiatalabbik lányról, Fániról. A régen látott rokonok látogatása, még inkább a távollévő gyermekektől érkezett hírek okozta öröm, illetve a fia hazatérésekor érzett boldogság kiemelt pillanatai voltak a naplóíró mindennapjainak.[10] És mindezek mögött ott volt a hála, amelyet B. Ferencné érzett egyedülléte éveiben a segítő szomszédok, a tágabb közösség őt támogató tagjai iránt, és természetesen az Isteni Gondviselésért, amely megtartotta, és erőt adott neki a viszontagságok közepette. A napló soraiból ugyanis átsüt B. Ferencné mély vallásossága, melyet a rendszeresen dokumentált szakrális cselekmények is alátámasztanak. Az aktív vallásos élet: miselátogatás, gyónás-szentáldozás, rendszeres fohászok, ima szerves része volt a naplóíró mindennapjainak, és bár a hit maga nem érzelem, gyakran kelt érzelmeket, például reményt, békét, hálát, bizalmat a hívő emberekben, segít a remény ébrentartásában a megpróbáltatások idején, vagy éppen az öröm megélésében, a hálaadás boldogságában a jó hírek kapcsán.[11] Ezek mellett pedig a népi vallásosság szinkretizmusa is megjelenik a napló oldalain: a hírek nélküli hosszú hónapok után, elhagyatottságának kétségbeesésében B. Ferencné még jósnőhöz is ellátogatott, hogy megtudjon valamit gyermekeiről, de ezekben az időkben több látomását és álmát is lejegyezte, haláljelekként értelmezve azokat.

A napló természetesen nemcsak a naplóíró saját érzelmeit örökítette meg, közvetve a szűkebb és tágabb közösség érzelmi életéről is megőrzött egy képet, ami sok tekintetben összevág az érzelmek eddig bemutatott személyes szintjével. A döbbenet, melyet a közösség tagjainak elhurcolása okozott, vagy éppen a sajnálat egy a hadifogságból hazatérő fiatal fiú halála fölött, a részvét a férj elvesztése után, a kézzelfogható segítségben megmutatkozó együttérzés, a szomorúság a hírek hiánya miatt, illetve a jó hírt hozó postás öröme és megvendégelése mind a közösség támogatását, szolidaritását jelenítik meg tagjaik iránt a nehéz időkben.

 

Összegzés helyett

 

A naplóban megörökített esztendők egy zaklatott, feszültségekkel, tragédiákkal terhelt korszakát örökítették meg a magyar történelemnek, mely alapvetően rányomta bélyegét az események forgatagában sodródó hétköznapi emberek életére is. B. Ferencné rekonstruálható érzelmi háztartásának alaptónusa frusztrált, feszültségekkel, félelmekkel teli, de a háttérben végig ott volt a család egyesítésének és az újrakezdésnek a reménye, melyből erőt meríthetett ezeknek az éveknek a végigéléséhez. Meggyőződésünk, hogy a történet bár személyes, konkrét példa, bizonyára nem egyedi eset.