Esszék, tanulmányok

 

 falusi_mmeret.jpg

 

Falusi Márton

 

„Ki vállalná, barátaim, /

Hogy minden titkát elbeszélje”?


Filozófia és irodalom viszonya Székely János költészetében

 

Örök kérdés, amióta világ a világ, hogy irodalom és filozófia milyen viszonyban állnak egymással. E mésalliance-ra talán túlságosan is sok és vakítóan éles fényű reflektort irányítottak az elmúlt évtizedek elméletírói, ami mindjárt elég indokot szolgáltat, hogy felüssük Székely János összegyűjtött verseskötetét. „Végül még azt mondom el, hogy nekem voltaképpen nem tetszenek a verseim. Kevés köztük a kimondottan esztétikai fogantatású. Eredetileg a filozófia volna a szakmám, igazi becsvágyam a világ megértése volt, nem kevesebb. De korán beláttam: a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye. Így aztán esztétikai mezbe, költői képekbe öltöztettem, mintegy versbe rejtettem felismeréseimet, hogy előbb-utóbb azért mégis nyilvánosságra jussanak. Verseimben a gondolat a fontos, nem a vers.[1] A költő tehát sajátos manifesztumot illeszt versei elé, azok „diszkurzív”, „rekapitulatív” előadásmódját – szándékolt „korszerűtlenségét” – vállalva. Olvasói dilemmánkat – higgyünk-e a szerzőnek, avagy távolítsuk el gondolataitól, mint művet a szövegtől – rögvest eloszlatja, tudniillik tovább élezi, a paratextus paradoxona: esztétika és filozófia, vers és gondolat, örömelv és megismerésfunkció azáltal választhatók szét mereven, hogy összeolvasztjuk őket. Az ellentmondás azonban legalább olyan tetszetős, mint amilyen semmitmondó; líratörténeti hagyománya pedig messzire nyújtja gyökereit, a „gondolati költészet” mételyező kategóriájáig. Ha a gondolkodó szubjektum eszközei a fogalmak, akkor az esztétikai tapasztalatra szert tevő szubjektum eszközei a trópusok. Csakhogy öröktől fogva kísért a tertium datur démona; a költemény rászorul arra a retorikára – voltaképpen ugyanarra a retorikára szorul rá –, amivel a filozófia érvel; a filozófiának pedig számot kell adnia azokról a valóságokról, amelyeket a művek megalkotnak. A határátlépő szubjektum tanulva, alkalmazkodva gyűri le idegenségérzetét, és szemet vet a szomszédos birodalom vonzó tájaira. Emlékszünk, hogy a kapcsolatfelvételekről miféle nevezetes dekrétumok tanúskodnak; az irodalom és a filozófia egybevágó jellegéről Parmenidészé, a filozófiát az irodalom rovására túlbecsülő Platóné, a filozófiával az irodalmat megértő Arisztotelészé, avagy az irodalom apoteózisát hirdető Gadameré és Heideggeré, sőt – tegyük hozzá – Paul de Mané. Jobbára a szélsőségek ejtik rabul a józan elmét: vagy az irodalom semmizi ki a filozófiát, vagy a filozófia az irodalmat. Még ha látszólag elismerjük is egyenrangúságukat, akkor is egyik vagy másik beszédmód kerít hatalmába ellenállhatatlanul.

            Hovatovább, s ez a körülmény teszi próbára a Székely-versek olvashatóságát, az irodalom apoteózisán – legalábbis amit én, a komplikációt jócskán leegyszerűsítve, így kereszteltem el – egészen mást ért Heidegger, mást Paul de Man. Heidegger a romantika „esztétikai ideológiáját” éleszti föl; míg a dekonstrukció alapgondolata, hogy a saját nyelviségére (médiumára) reflektáló, ekként saját teljesítményében kételkedő vers a par excellence filozófiai állítás: az irodalom filozofikussága nem egyéb, mint a nyelv természete. Nyilvánvaló, hogy Székely János „gondolati költészete” – amennyiben ragaszkodunk a jelzős szerkezethez – romantikus beállítódású.[2]

Azt demonstrálandó, hogy az irodalmi filozofikus mennyire mást jelentett Székelynek 1990-ben, mint napjaink irodalomértelmezőjének, bevezetésképpen érdemes a romantikus elméletet kritizáló, híres kitételek közül idéznünk. „[…] mélységes koherencia és kölcsönös egybefonódás van a természet, a képzelőerő és a szimbólum között. A természet ilyetén szemlélete nélkül nem hihetnénk a szimbólum és a mítosz jelentőségében. A szimbólum és a mítosz nélkül a költő nem rendelkezne a valóságba való bepillantáshoz szükséges eszközökkel, holott azt állítja, hogy képes erre, s efféle episztemológia nélkül, amely hisz az emberi szellem teremtőképességében, nem létezne eleven természet és igazi szimbolizmus” – írja René Wellek.[3] Székely költészetének filozófiai tétje éppen ebben mutatkozik meg: nem a nyelv uralhatatlansága izgatja, hanem a természet, a szimbólum és a képzelőerő közötti feszültség, s a költői cogito ismeretelméleti potencialitása. Ugyancsak találó erre a versvilágra, amit Jerome McGann, az újhistorista teoretikus a „romantikus ideológiának” tud be: „a romantikus ideológia egyik alapvető illúziója, hogy a költő és művei felülemelkedhetnek »a világ« – a politika és a pénz világa – általi züllesztő kisajátításon”.[4] Székely versei, amennyire csak lehetséges, mellőzik a személyes életeseményekre, az eszmetörténeti beágyazottságra és a történelmi miliőre való utalásokat; a szimbólumok mint központi szövegszervező elvek, energiamezők magas absztrakciós szinten lépnek működésbe. Mindazonáltal, mint majd látni fogjuk, a költő filozofikus irányultságához tartozik a totális illúzióvesztés, a „magasköltészet” halálának – az efféle hiperbola sem idegen persze a romantikától – kényszerű beismerése, amiből a saját praxissal, a tiszta poézis művelésével szembeni fenntartások fakadnak. Emiatt disszonáns gyakran az E/1-es beszélő bensőséges odafordulása választott tárgyához; e hagyományos szemléletmód fiaskója révén minduntalan rákérdez magára a szemléletmódra, a külvilág jelenségei folytonosan veszélyeztetik az elvont síkon kirajzolódó szimbólumokat. A lírai én – életrajzi vonatkozásoktól megfosztott – nembeli lényegét előtérbe állító szimbólum hiába hivatott a tudás közvetítésére. Jóllehet „mindig része annak a valóságnak, amelyet elgondolhatóvá tesz; s miközben kimondja az egészet, maga is mint eleven rész lakik az egységben, melyet megjelenít” (Coleridge),[5] végső soron visszavonja episztemológiai igénybejelentéseit. Az az „irodalmi abszolútum” (Philippe Lacouse-Labarthe és Jean-Luc Nancy szóhasználata), az irodalmi autopoieszisz, amely nyomán a romantika az irodalomban mintegy feloldja a filozófiát, Székely János verseiben likvidálja önmagát. A filozófiának tehát szükségképpen irodalomnak kell lennie, „az irodalomnak pedig magában kell foglalnia a kritikát”[6] – összegzi a jénai romantikusok felfogását Cynthia Chase, miután rögzíti annak kantiánus eredetét: „az a rendkívüli jelentőség, amit a romantika a költészetnek és az »esztétikai eszmék« ábrázolására való képességnek, a képzelőerőnek tulajdonít, a szubjektum (az »én«) ama egységnélküliségének a következménye, amelyre Kant Kritikáiban derült fény”.[7]

            Az irodalom ekként azáltal filozofikus, hogy a filozófián, a spekuláción túlit fürkészi. Tisztában van az értelem fogyatékosságaival, mégis a retorika argumentációs készletéből válogat. Székely költészetét szinte szétveti ez a belső elragadtatás: a filozófia égető kérdéseit feszegeti, parafrazeálja az irodalom nyelvén. Ettől persze – mihelyst irodalmivá transzformálódnak e kérdések – rögtön parafrazeálhatatlanokká válnak. De vajon nem minden költői probléma filozófiai probléma is egyúttal? Hozzátettünk-e bármit az eredeti fölvetésünkhöz? Székely verseinek filozofikusságát az adja meg, hogy a ráció elégtelenségét belátó racionális érvelései – mintegy homlokzat nélküli szerkezeti vázként – kitüremkednek belőlük. Habár kerek egészként hatnak, nincsenek bevakolva, kiszínezve, fölékesítve. A szimbólumok kimondottan szimbólumok; szimbolikus mivoltukban jelennek meg. Ennyiben a felvilágosult tanköltemények rokonai – túl a felvilágosodás optimista jövőképén. Miért menekül a filozófus a versekhez, ölti fel a művészi ködsipkát, hogy ne legyenek számonkérhetők következetlenségei? Székely egzisztenciális krízishelyzete két forrásból táplálkozott: nem mondhatta ki szabadon, amit morálisan kötelességének érzett, mert az elnyomó hatalom egyszerre tette életképtelenné a médiumot fizikai és szellemi valójában; nemcsak a gondolatok terjesztése tartozott a tilalmi zónába, de a gondolatok megszületése is. A jelentéstermelés 20. századi csődje felülvizsgálta a költői és a filozófiai nyelvet is; végül mindkettő fedezetét elvonta. Székely mégis úgy tudatosította a válságirodalmat, az irodalom válságát, hogy töretlenül hű maradt elődeihez; elsősorban Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc poétikájához. Lapozzuk föl a verseit, és találomra olvasgassuk: az alapvető disszonancia nem is a polemizáló versmondatok, hanem a rövid és hosszú szótagok szintjén keletkezik. A dikció, a könnyed jambusok lejtése még az aranykorba röpít, ám a retorika már kivetkőzik a költői formából. Ehhez mérten a versek lexikája is Juhász Gyula, Tóth Árpád és Kosztolányi verseinek frazeológiáját sajátította el, mintha a lírikus mit sem törődne a szókincs gyarapításával, és rímtechnikája is a bevált nyugatos ízeket forgatja. „Nem mondható, csak eldúdolható, / Hogy fáradt nesszel, lassan egyre estek, / Aranyszegélyű, pernye-könnyű-testek, / Kiket gyűrűzve ringat lenn a tó” – az Egy őszi levélhez című korai szonett az oeuvre betetőzéséig alig módosuló struktúrát és módszert mutatja meg: a természeti kép a hosszú előkészítés révén mélyen szimbolikus érvényű lesz, hogy a zárlatban – vagy a mű utolsó szerkezeti egységében – a beszélő a hozzá való viszonyulását nyomatékosítsa.

            Korai műremek – a klasszikus szonettek és az átlátható, egy lélegzetre elszavalható, gyors építkezésű darabok között – a Tükör előtt. Feltűnik kopottas hangzásvilága, ami csakugyan mintha „átlátszóvá” vékonyítaná a nyelvet. Ha a gadameri egyszeregyet fölmondjuk – irodalom: hangalak és jelentés tökéletes egysége –, észrevehető az ezzel ellentétes tendencia; a Székely-versek nem a beszélőre – kétségeire, zavaraira, bizonyosságaira – utalnak vissza, hanem a gondolatra, s nem is csupán az érvek és ellenérvek fölsorakoztatásával. A hagyományban megcsontosodott toposzok szüntelenül figyelmeztetik az olvasót, hogy itt és most az újramondás gesztusát gyakorolják; hangalak és jelentés kapcsolata nem előzmények nélkül való. A „tükör” – az ontológiai differencia parabolájaként – egy eleve kettéhasadt világot ver vissza: „Tükröt állítok, életem, eléd: / Legyünk legalább ketten a világon”. Csakhogy a beszélő, a megszólított „élete” és a visszatükrözött valóság háromosztatúsága nem kettő, hanem három entitást feltételez. A szétírt fráziskincs jelenlétét pedig nem érzékelteti, hanem verselemzésszerűen megismétli: „Tükörkép, tisztább, teljesebb világ: / Aki vagyok s akivé nem lehettem.” A tükörkép és a valódi persze fölcserélhető, s e tükörjátékban elvész a beszélő, a jelentés, a szemantikai háromszög harmadik komponense: „Mert senki sincs, ki gondoljon veled, / Mióta nagyra nőtt igéző árnyad”. Emiatt viszont a zárlat szokványos óhajtása – „Fel kell találnod búzafényű hangod, / És megtanulnod magadra maradnod” – nem lét és létező elveszett egységét, a személyiség integritását perli vissza, mert a „magára maradó”, az egyetlen – a „tulajdonképpeniség” alanya – nem egyéb egyszerű látszatnál.

            Már a felütés – „Fiatal híd: füzek közt ívelek; talpam a mélység. / Fölöttem a csillagos ég. Bennem a testi kimértség.” – a morális autonómia és heteronómia problémáját fogalmazza meg, s kétség sem fér a szimbólum és a beszélő azonosságához a Fiatal hídban. Autonómia és heteronómia, a hídpillérek „legyökerezett” szilárdsága és az „ár” változékonysága, a külvilággal való szembeszegülés és az önátadás, a szétválasztás és az összekapcsolás megannyi ellentéte a gyakorlati filozófia területére siklik át. A páros rímek sorjázása pedig nemcsak a folyóvíz dinamizmusát erősíti, de a bináris oppozíciók egyetemes rendezőelvének képzetét is. A „kétféle végtelen”, a „benne és szemben az árral”, a „túlhaladással” birkózó emberi élet ráutaltsága a mulandóságra („érettem zajlik a hab”) a megismerés kanti kategóriáit hívja elő az olvasóból. Érthető-e a vers Kant filozófiájának ismerete nélkül? Nyilvánvalóan igen. De vajon a filozófia vagy az életvilág megismeréséből veszi ki részét? Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Székely János újra és újra kicselezi a költészetet; bogarat ültet a fülünkbe: a líra leegyszerűsítve mondja újra mindazt, amit a filozófia a témához méltóan analizál. Mintha a költemény a filozófia propagandistája lenne. Ilyenkor persze visszafordítom a gúnyát, nehogy gúnyt űzzek magamból. Mi történne, ha a költészetet fognánk föl a gondolat ősforrásának, a gondolat autentikus alakjának, és a filozófiát a világköltészetet magyarázó, másodhegedűsi szerepre kárhoztatnánk?

Az igazi poézis, mely a költői világnézetből szökken szárba, biztosan filozófiai fundamentumon nyugszik. Székely verseiből azonban, ettől függetlenül, valamiféle idegen akcentus érezhető ki, amit badarság lenne „filozofátlanság” és „filozofikusság” kódjaihoz lecövekelnünk, még ha sokakat csábít is ez a felosztás; Zemplényi Ferencet például a magyar líra jellegzetesen „strófaépítő”, nem pedig „versépítő” formai jellege[8]. Ez alapján a strófa mint ügyesen kikalapált költői kép állítása alulmarad a versegész állításához képest. Pars pro toto: a szállóigeszerű versmondatokra, telitalálatos metaforákra apelláló műalkotás, bármilyen részletgazdag is, nem a valódi líra, mert a kompozíció számít, az önmagukban talán értékelhetetlen részek egészlegessége. A dalszerűség gravitációja a bonyolult formai és gondolati képződmények szökési sebességét fékezi. Csakhogy dal és óda, kötött és szabad ritmus, rövid és félhosszú terjedelem, műfogás és retorikai alakzat, miegymás, nem a gondolatok elmélyülését határozza meg, inkább a sűrítését. Máskülönben a par excellence filozofikusság a líraiság visszaszorítása árán jutna szóhoz. Ez a megközelítés is régi keletű. Kodály Zoltán többször hivatkozik a glareanusi dichotómiára; az egyszólamú, eredeti meloszt kifundáló „phonascus” és a dallamhoz többszólamú kíséretet szerő „symphoneta” különbségére. „Aki zenénket gyökeréig meg akarja érteni, annak az egyszólamú dallam glareanusi túlbecsülésével kell hozzá közeledni” – írja 1939-ben (Magyarság a zenében)[9]. Az egyszólamúság, az egyneműség és a népdalszerűség az egyik oldalon – a polifónia és a többszólamúság a másikon. De hová soroljuk a polifonikus hosszúverset, a bartóki modell irodalmi vetületét; hová a modern, disszonáns dalformát? Melyikben mekkora szerepet visz a ritmus, a dallam, a metaforikus inventio, a gondolati elocutio? Melyikük a „népibb”, melyikük a „filozofikusabb”? Melyikük a korszerűbb, a nyitottabb? Ha a magyar jelleget a phonascusi dalszerűség képviseli, az ösztönös találékonyság, logikusnak tetszik, hogy az európai gondolkodás hagyományát, a kellően reflektált technét a dalszerűségtől való fokozott távolságtartás örökíti át. Igen ám, de a gondolat intenzitását – hiszen magát a hangalakot járja át – nem mérhetjük úgy, mint az ízekét vagy az illatokét! A Székely-versek filozofikussága attól válik olyan nyilvánvalóvá, hogy bennük a költői műgond látszólagos minimalizálása, hevenyészettsége jobban kidomborítja a tartalmi kellékeket. Akárcsak A nyugati hadtest esszéisztikus novelláiban, amelyek a cselekménynukleuszokkal és a figurákkal mintegy illusztrálják a bölcseleti modellt.

A sűrítő tradíció, a magyar Dichtung, meghökkentő asszociációival és analógiáival az archaikus népköltészetből vagy a tudatalatti mélyrétegeiből meríti gondolkodását. Ezen a táptalajon tenyészik tovább mindaz, amit az olyan filozófusok hatásából is levezethetünk, mint – teszem azt – Heidegger vagy Jaspers. A sokféle regiszteren, szociolektuson megszólaló, bonyolult ritmusképleteket variáló hosszúvers vajon mennyire filozofikus? Igaz, senki sem feltételezi, hogy a terjedelem szab határt a filozofikusnak, de mindezek után könnyűszerrel kijelenthető, ami az iménti gondolatmenet ellentéte, hogy a minél tömörebb – aforisztikusabb, enigmatikusabb – vers a minél filozofikusabb; ha másért nem, mert egyetlen strófa, és kész. Székely nem engedelmeskedik e koncentráló hajlamnak, és a trópusok közötti kapcsolóelemeket olykor aprólékosabban dolgozza ki, mint magukat a trópusokat. Csakugyan a gondolat kénye hányja-veti, az diktálja a tempót, s hogy mennyi időt merenghet egy-egy sor javítgatásán. Ezzel együtt pedig – nem törekedve a plasztikusságra – a költő az elvont fogalmakkal sem bánik csínján; magabiztosan halmozza őket. Néha, és ilyenkor a vers is kevésbé jó, az érzékiség elmosódik az eszmeiség javára; máskor viszont, a kegyelmi pillanatokban, nem játssza ki a filozófiai tudás a költőit. Az Obeliszk strófaszerkezete például roppant egyedi, irodalmi bravúrról árulkodik, emellett kiugró, hogy négy versszakba aligha mert korábban ennyi jelképet, absztrakciót magyar költő belezsúfolni. Citáljuk csak a másodikat: „Örökre elérhetetlen / Ideál az angyal – és / Vágyad levetkőzni retten / Mindenfajta szenvedést. / Föld és ég közt függ világod, / Szomjazod a túlvilágot, / Végül is megoldva álmod, / Mélybe vonz a rettegés.” Semmi érzéki tapasztalat, amely eligazítana, a megszólaló és a befogadó köré közös élménykört húzna. Hatása éppen ebben érhető tetten, s e hatás mégiscsak érzéki. Jóllehet a szintaktikai viszonyrendszer jelöletlen, az olvasó önkéntelenül a kötőszók pótlásába fog, hogy a „versépítkezést” követni tudja. Érzékiség és eszmeiség arányáról tartja magát az esztétikai verdikt: minél kevesebb érzékit, nehogy a műnek az öncélú díszítettség, a burjánzás, a cifra ornamentika hibáját róják föl; a „koncepció” vezesse az alkotást. Errefelé tapogatózva botlunk a „concept art” programművészetébe; Dantót is ez az irány radikalizálta, s mondatta ki vele, hogy a filozófia kisemmizte a művészetet. Székely János költészetének formanyelve azonban nem ilyen radikális, hiszen éppen rendkívüli retorizáltsága hordozza bölcseleti karakterét, nem pedig a retorika felülírása. Különlegessége, hogy nem úgy „gondolati”, miként például Rilkéé, Pilinszkyé vagy Tandorié, de nem is úgy érzéki, ahogyan nyugatos rokonai. Az Obeliszk egy jól kivehető programot hajt végre, a program mégis kellően homályos. Az emberi egzisztencia elveszíti esszenciáját, angyali, isteni princípiumát: a „lényeget” könnyen összefoglalhatjuk, ám az odáig kanyargó rilkei útról kicsúsztatnak laza padkáink, a sorvégek.

            Ami végképp elüt ettől az absztrakt költészettől, a lírai én fokozott jelenléte. Székely János lírája egyszerre személyes és személytelen. Vajon mi motiválja, mi készteti arra a beszélőt, hogy ne objektiválódjon? Bizonyára nem az a megfontolás, ami az esszé íróját – engem – új kritikai kijelentésre ragadtat. Alanyi és tárgyias költészet ócska elmélettörténeti distinkcióját hamar sutba dobja a vájt fülű befogadó. Alanyi líra ugyanis a Székelyé, nem vitás, amely még a költői szerepet sem mozdítja ki a tárgyához képest klasszikus pozícióból. Erről az alanyról mégsem szerzünk személyes tudomást; sorsa az általános emberi nem tipikus esete. Mi másból világlana ki ez jobban, mint az elégiákból? Szinte zavarba ejtő, hogy miért kapja címét a három számozott elégia Kolozsvárról. A legsikerültebb, a harmadik (Harmadik kolozsvári elégia) elvontságban hasonlít ugyan a jellegadó Székely-versekre, ám bensőségesebb és képszerűbb azoknál; megkockáztatom, hogy kevésbé „filozofikus”. A megszólított, a „kimondhatatlan mosolyú”, később a „Másik magam, szép kedvesem”, első olvasásra mintha egy szerelmi kapcsolat társa lenne, ám az önmegszólító verstípus lehetősége is izgalmas értelmezéseket vet föl. A város mint a létezés közege viszont feltétlenül egyetemes és szakrális térélmény; benne az emberi életpálya az istenivel, a világgal, az idegennel és az otthonossal érintkezik. Nagy költészet jut el efféle sorokig: „Fordított távcsövén az ősz / Kicsinyít, formál, átfüröszt. / Messzibbé, igazabbá hullt / Körös-körül a táj s az élet. / Messzibbé, igazabbá hullt / Talányos építőm, a múlt, / A lombok, melyek lánggal égnek, / A város és a testiség / Határát súrló messziség, / S a felszívódó, kósza fények.” „Ez hát hazám” – szól a József Attila-i reminiszcencia, s e „haza” mibenléte nagyban különbözik akár Reményik Sándor, akár Áprily Lajos, akár Dsida Jenő haza-ideájától. A kínból gyöngyöt érlelő kagyló szimbóluma – A kagyló című versben – is a létbe vetett ember egzisztenciális bánatára vonatkozik; nem a politikai helytállásra, hanem a transzcendens síkon örök, ezért megváltást ígérő kataklizmák túlélésére. A haza tehát ott van, ahol a kicsinyes küszködések a humánumnak a természet, a létezőnek a lét megismerésére szövetkező ontológiai vállalkozását kivitelezik.

            Vessünk egy pillantást A kagylóra. Székely mindig siet, talán túlságosan is, a magyarázatokkal. „Ez itt a tenger: népem otthona.” Nem sejtet, és nem használ csonka metaforát. A továbbiakban pedig részletesen ecseteli, milyen is ez az otthon, a „mélységek világa”. A kifejtést-okfejtést – a húsevő virágok, a „kisírt szemű, félszeg kishalak”, a „rája nép”, „a mélység-járók szenzitív hada” számbavétele után – az összegzés zárja, az „Ilyen világ ez” anaforája. Bármiről írjon is, igyekszik kimerítő lenni a Székely-vers, akárcsak egy traktátus; mintha óvakodna attól a vádtól, hogy a költő egész életében ugyanazt a verset folytatta. Ez is különös paradoxon. A Semmi-soha versei ugyanis témaversek, határhelyzetek megéneklői, mégis a teljességre törnek. Mi hát a filozofikusabb? Egyetlen versben is befogni az létegészt, avagy versről versre egy-egy külön problémát taglalni? És vajon vers-e még az a szöveg, amelyik konkretizálja, szinte definiálja tárgyát? A kagyló a nagy erdélyi létmeghatározások, a magyar sorsszimbólumok sorába illeszkedik; tapasztalati valóságképe a heroikus erőfeszítések, a rémisztő kontrasztok, egyúttal a sokféle identitásprogramok vibrálásából keverhető ki. Csupa mozgás, áramlás, szinergia és színorgia, ugyanakkor csupa beteljesületlenség és tompaság: félelmet ébreszt, de zsongít is; ambivalens benyomást tesz: felzaklat és elandalít, mint egy romantikus mese. Ez a vízi világ, a vágyak és álmok lelőhelye, a hétköznapi ész elől el van rekesztve, mert a rejtőzködő növényi és állati életformák érzékenyen reagálnak a külvilág ingereire. Mire észlelnéd, szerteszaladnak. Rikít a különben impresszionista hangulatú szöveg textúrájában a „szenzitív” jelző, mely a beszélő asszertív megnyilvánulásaként nyer értelmet: a feltárt bio- és zoomorf környezet öntudatlanul sodródna reflexiói nélkül. Az „ünnepi menettel” elhaladó „rája nép”, a seregszemle, melynek akár nagyhatalmi státuszt is tulajdoníthatunk, megzavarja a biodiverzitás harmóniáját, de az általa kiváltott cselekvés is ösztönös: „A mélység-járók szenzitív hada / Setétes odvát tágítván menekszik”. Jelzők sokasága tanúskodik arról, hogy a költői én „mélyvízinek” ábrázolt közösségét folytonosan összehasonlítja egy másikkal, amelyről viszont nincs biztos ismeretünk. A „sűrűbb”, „derengőbb”, „porlandóbb”, „telibb”, „gazdagabb”, „bolyhosabb”, „ritkább”, „lustább”, „súlyosabb” otthon a magyarságvíziók hagyományos toposzait eleveníti föl, főként persze Adyét. A „győzhetetlen rák” homonimája – vele „vív, tusázik mindenegy halandó” – túlságosan kézenfekvő ötletként – csattanóként – aztán szinte agyonvágja az addig remekül felépített első egységét a versnek.

            A vers második része azzal a bizonyos másik világgal való találkozást viszi színre; „a szférán túli harc” áttételesen befolyásolja a vizek alatti élővilágot. Vihar tépázza a felszín fölötti hajót, amiből a mítoszi mellékzöngéjű „száz medúzaarc” csak az elmerülő csontokat, a horgonyt, az árbócot, a vitorlát észleli. Ízig-vérig filozófiai színtér. Kiderül, hogy a költői én valóságán, az egyszerre a tudatalattit és a varázslatosat példázó mélytengerin túl ott van az „igazi” valóság, köztük a víztükör. A beszélő kagylóléte pedig a közvetítő; itt is, ott is idegen, de itt is, ott is övé a megértésre képesítő létezéstechnika. Kívülálló, mert „nem vív végtelen csatát”, „mit sem kér”, „nem fél”, „nem tülekszik”, de az igazság közelébe egyedül ő férkőzhet: „Csak én tárom a hulló roncs elé / Két karcolatlan, gyöngyházfényű szárnyam”. Persze, ahogy az ősi toposz is kifejezte, nagy árat fizet ezért a magatartásért, a fájdalom terhét viseli, hogy ezáltal bírja le az „őshalált”. Nem csak „menekszik”, mint a többi halandó, személyiségének belső rétegébe, de ki is „tárul”, hogy kínjai megérleljék a gyöngyöt; a tisztaság, a tökéletesség, az álom, az üzenet, a szépség, az édeni állapot emlékeként őrzött érték szimbólumát, az „opálos fényű, végtelen jutalmat”. Felsorolásaimat, példáimat azért engedtem szabadjára, hogy bizonyítsam a Székely-vers okfejtő természetét. „Mert kagyló vagyok!” – kiált föl a beszélő versének csúcspontján. Majd a zárlat sem elégszik meg az önfeltárulkozás és az önkínzás morális áldozathozatalát ellentételező gyöngy-metafora érzéki kibontásával; a „gyöngy” szemantikai attribútumait mind értésünkre adja.

            Se vége, se hossza a Székely-szimbólumoknak, melyek között dominálnak a növényi és állati organizmusok; a különféle fák és vizek, a tenger, a folyó vagy a tó. Az Abbamaradt vers kiemelkedik közülük. A versírás kudarcán – „Sokáig verset akartam írni erről a fáról” – keresztül a szimbólum és minden kimondható igazság kudarcát látja be a beszélő, aki a „réti juharról” megírta „volna versben, hogy éppen a ház örök árnya / Kényszerítette szegényt árnyba borítni falát, / S hogy éppen így kényszerül olykor világ-magasába / Nőni az ember, akit árnyba borít a világ”. A növekvő fát azután beborítja a hó, letöri az enyészet. Mintha bizony érzéki megfelelő nélkül kellene a fogalmaknak létezniük, mert a jelenségek nem mutatnak a lényegre. Efféle mesteri darab az anyag és a szellem problémáját vizsgáló Egy láda agyag című vers is. A Szervátiusz Jenőnek szóló fabula a hadifogolytábor megnyomorító földjéből indítja a képsorokat – „Homok szakadt belőle, / Mint rongy alól a vatta” –, az élet és halál között lebegő, homokba hullt élet víziójával, mely a termékeny, nedves és formálható agyagra, az „otthoni agyagra” vágyik. A sár kisvártatva a mélységből tör föl, hogy belőle szobrot gyúrhassanak a történet szereplői, egy emberi figurát. Mivel azonban az embert a folytonos teremtőerő teszi emberré, s csupán az az egy láda agyag jut osztályrészéül, az újabb alkotáshoz a kész szobrot le kell rombolni („Gyilkoltunk, hogy teremtsünk”). Végül – az örökös igyekvés, újrakezdés lezárásaképpen – a „láda rög” a sírba szálló „puszta test” metonímiája lesz. Ezt a fabulát – miként a hozzá nagyon hasonló Krokodilok és elefántok, a Szegény szalamandra, a Békák vagy A tigris című tanmeséket is – elképzelhetnénk tömörebben, kevesebb argumentációval, ám a mű lényege ebben az esetben sem az esztétikai formaadás, hanem a filozófiai gond. A porból vétetett teremtmény miként adhat értelmet az életének, ha az alkotás nem valódi teremtés, csak a teremtés utánzása; általa pedig nem váltja meg önmagát, csupán a pusztulást odázza el időlegesen?

            Az Őszi fák és a Folyó ugyanezzel a bölcseleti affinitással folyamodnak a költészet őstoposzaihoz. Az utóbbi vers egyik betéte gondolatjelekkel teszi föl a „nagy” kérdéseit, melyek retorikai funkcióját kevésbé az irodalmi, mintsem a filozófiai tradíció felől érdemes firtatnunk. Nem szónokiak, nem óhajtók, nem szimulálók, inkább a kognitív tartományba hasítanak. A Parti füzes pedig az egyik legnagyszerűbb, legkiérleltebb magyar költői elmélkedés; Székely végig pattanásig feszíti a gondolat feszültségét anélkül, hogy a mű üzenete, fő tétele néhány mondatban összefoglalható lenne. „Vén és tudatlan tönkkel, ifjú ággal / Így küzdök én a kétszeres világgal: / Egyikkel, melyben én is rész vagyok, / S a másikkal, mely bennem háborog.” A létrétegek, rész és egész, természet és kultúra, ösztön és erkölcs konfliktusa, elhatárolása ennél a versnél aligha jutott szabatosabban kifejezésre líránkban. A hetvenéves Martin Heideggernek ajánlott Sajnálj meg engem című költemény leplezetlen didakszissal járja körül a filozófus egyik alapkérdését: miért van létező, és miért nincs inkább semmi? Székely János költészete itt a nyilvánvaló filozófiába fordul, noha a költői eszközök teljes elhagyásával az is nyilvánvaló, hogy nem képes többre bizonyos filozófia vulgarizálásánál. Ezért érzem az oeuvre egyik végpontjának, ahol a depoetizált költői nyelv léket kap. Székely legsikerültebb versei, mint például a fentiek, ilyen messzire nem merészkednek, a magyar líratörténetben egyedülálló módon megtartják a kényes egyensúlyt a költői és a filozófiai nyelvhasználat között, ráadásul a költészet terrénumán belül.

Szót kell ejtenünk az életművet a Szabó Lőrincéhez sűrűn fűző szálakról. Az oksági viszonyokat analizáló, és e vívódó jelleget a jambikus előrehaladással megszelídítő közös logikát, stílusismérvet már kiemeltem. A filozófia terén Dsuang Dszi párja Ardzsuna, az Ardzsuna kérdez című vers morálfilozófiai meditációja. Formailag Szabó Lőrinc áthajlásos versbeszéde mégis változatosabb hatást kelt, és képes feledtetni azt a jambikus monotóniát, amelyet a formailag sokkal kiszámíthatóbb, kötöttebb, kevésbé variábilis Székely Jánosé nem igazán. Jócskán akad azonban a Szabó Lőrinc-féle párkapcsolati líra hagyományát fölelevenítő verse is az erdélyi költőnek; azok új hangszínnel gazdagítják a spekuláció szólamait. Még az olyan harmonikus darabok is tetszetősek, mint például a Szerelem vagy a Köszönet, ám a Válás után szonettciklusa a nagy előd teljesítményéhez mérhető. Mint ahogy csúcspont Székely költészetében a Szabó Lőrinc emlékezetére írott Rekviem. Kiváltképpen megfontolandó, hogy az erdélyi költő munkásságára vetítsük, amit az hommáge-vers végéhez közeledve a megszólaló példaképe egyik legfőbb érdemeként méltat, a könyörtelen szembenézést. „Ki vállalná, barátaim, / Hogy minden titkát elbeszélje, / Tudván: pontos és igaz, / Csak pusztulást okozhat véle? […] Kimondta léte titkait, / Nem hajtva rá, hogy akik olykor / Tisztának tudták látni őt, / Megcsuklanak a fájdalomtól. / Versébe vette, mennyi sár / Tapadt szívére, mennyi szennyfolt. / Van nézőpont, amely szerint / Kegyetlen és embertelen volt. // Ám éppen az embertelen / Magasabb emberséggé válhat. […]” Szabó Lőrinc személyes életeseményeit kibeszélő, „kegyetlen és embertelen” költészete – hozzáolvasva a Vers és valóság prózaremekét – a költői én primer referenciáival emeli meg a tétet, és állítja magasra a mércét, míg Székely János az elvont létfilozófiai mérlegelésekbe szellemíti át voltaképpen ugyanazt, az én és a világ, az én és a Másik relációját, amiről persze eldönthetetlen, hogy a szerelmi zűrök, örvények, útvesztők vagy a növények és állatok alakját öltő természeti törvényszerűségek szimbólumaiban ragadható meg mértékadóbb, érvényesebb – filozofikusabb – síkon. Hiszen a vers szuverenitása szükszégszerűen kiragadja a valóságot a hétköznapi megismerés karmaiból, hogy, salto mortale, egy magasabb dimenzióba lendítse. Többnyire, s ez korántsem véletlen, a dialógustöredéknek, monológnak is alkalmas, versekben kijegecesedett apóriák idővel drámai szituációkká terebélyesedtek. Ki a megmondhatója, hogy valamely gondolat miféle formában bontakozhat ki elementárisan? Mitévők legyünk, ha nem feledhetjük, hogy mi magunk szólalunk meg a nyelv által, mely ha magában beszél is, mindig helyettünk?

Annyi viszont okvetlenül igazolható, hogy Székely János lírai stratégiája, világnézete ritkaságnak számít – és főként: számított megszületésekor – mindazoké között, akik a magyar Parnasszus oldalán kaptatnak fölfelé – a tetőn szertenézve, majd újra és újra visszaszánkázva a sziszüphoszi sziklatömbért.



[1] Az idézet és a versek a következő kiadásból valók: Székely János: Semmi-soha. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1999.
[2] „Van realista, klasszicista, romantikus stb. művészet. De maga a művészet romantikus.” Székely János: Feljegyzések erről-arról. In Uő: A mítosz értelme. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985. 166.
[3] Fogarasi György idézi René Welleket. Uő: A romantika tétjei. In Helikon 2000/1-2. szám. 8.
[4] Uo. 10.
[5] Uo. 17.
[6] Cynthia Chase: A művészet és a képzelőerő felértékelésének értelmezése. In Helikon 2000/1-2. szám. 25.
[7] Uo. 23.
[8] Zemplényi Ferenc: Az allegória és a jelkép határán (Reményem). In Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. 80.
[9] Lásd: http://mek.oszk.hu/06000/06022/html/gmkodaly0002.html 2018. június 21.

 

Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.


Főoldal

2019. január 27.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Kiss Judit Ágnes: Rejtett szárnyakBertók László verseiDávid Péter versei Bánkövi Dorottya versei
Prózák
Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás hazaHáy János : Az új nőDarvasi László: Az idő szaga
Kritikák
Szimfónia regényreMivé válhat a világunk, HA…Több irodalomtakarót a csupasz szenvedélyreVégtelen keresés - a Simon Péterről
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA