„Költő vagyok, író és cigány”

Részletek a Bárka 2007/1. számában megjelent Jónás Tamással készített hosszabb beszélgetésből  

  – Van egy önéletrajzi jellegű műved 1997-ből Cigányidők címmel, ami, ha jól tudom, egy nemzetközi cigányirodalmi pályázaton díjat is kapott, viszont ezt is csak nagyon kevesen ismerhetik. Milyen önéletrajzi adalékokat árulsz is el ebben a kisregényedben, és egyáltalán mit lehet, esetleg mit érdemes a származásodról, neveltetésedről tudnia az olvasónak?
– Először is ez a kisregény két önéletrajzi művet tartalmaz, röhejes, mert huszonegy évesen írtam, s elég furcsa, hogy egy huszonegy éves ember önéletrajzi művet ír. De volt olyan szakasza az életemnek, 8-9 éves koromig, amit érdemes volt már akkor megírnom. Elsősorban azt taglalja a két írás, hogy az a cigány közösség, amelyből származom, mennyire él még bennem, mennyire hiányzik nekem, mennyire tud egy többségi társadalomban egy cigány megmaradni cigánynak, mennyiben érti félre a többségi társadalom, hogy ki, mitől cigány vagy mitől nem (jószándékúnak, de végeredményben ártalmasnak és butusnak tartom azt a szociológiai definíciót, hogy cigány az, aki annak vallja magát).
A Cigányidők egyik része egy naplójellegű írás, arról szól, hogy négyéves koromban a szüleim adósok börtönébe kerültek, mi meg, a gyerekeik intézetbe, és az ottani megpróbáltatásokat, a nevelőszülőknél eltelt léleknyomorító időket, a miskolci gyermekváros megpróbáltatásait írom le. Úgy tűnhet, ez egy szokásos intézeti történet, talán annyiban más mégis, hogy egy 5-6 éves gyerekről van szó, akit egy 21 éves nagyobb gyerek (az író) próbál értelmezni és láttatni. A másik része tudatosabban átformált, fikcióban gazdagabb szöveg, ami arról szól, hogy miféle gyermekhősei voltak annak a gyerekkornak, amit én megéltem. Aztán a kettő, persze, keveredik, a szinte dokumentarista igénnyel írott napló, a Cigányidő és a másik, a Forrás című rész. A fiktív részben a falu, ahol éltem, Csernely lakói egy olyan történet részesei lesznek, amit én találtam ki azért, hogy helyzetbe tudjam hozni, és meg tudjam mutatni őket, de a naplórészben ugyanők valósban megtörtént jelenetekben tűnnek fel. Ennek következtében egy furcsa, irodalmi játék részesei lehetünk, ami azt is megmutatja, mennyiben alakul át egy valóságos személy, ha egy kitalált történet szereplője lesz, s mennyiben tűnik valóságosabbnak mégis, mint akkor, amikor egy napló szereplője. Elég sikeres lett a mű, sikeresebb, mint amit vártam tőle (kevésbé sikeres, mint amilyennek anyám gondolta), egy-két idegen nyelvre is lefordították. Hadd dicsekedjem el vele, hogy 22 éves koromban az az ember fordította olaszra, aki később a Harmonia caelestist, egy nagyon jó fordító, s valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy egy nemzetközi versenyen harmadik lett, ami nagy siker volt akkor, de senki sem tudott róla. És végül is a könyv meg sem jelent olaszul.

(…)

– Mennyire volt fontos számodra kezdetben – nem tudom másképp mondani – a cigány témák feldolgozása. Eleinte úgy is tartottak számon téged, mint olyan fiatal cigányköltőt, aki a cigánytematikát ismét irodalmiasítja.
– Erről nem én tehetek. Úgy érzem, hogy én nem cigány tematikájú írásokkal kezdtem az irodalmi tevékenységemet, hanem azzal, ami rendelkezésemre állt. S hogy ez kívülről cigányosnak tűnt: na und was? Azt, hogy cigányíró és cigányköltő, éppolyan lehetetlen meghatározásnak tartom, mintha azt mondanák, hogy hosszú hajú költő vagy író. Nem látom értelmét. Azt belátom, hogy van valami mindentől elütő sajátossága annak, aki a cigánykultúrából jön, de ezt inkább úgy érdemes megfogalmazni, hogy van egy költő, aki cigány származású. Ez bonyolultabb nyelvi megformáltság, leegyszerűsítik úgy, hogy cigányköltő. Meg, persze, a mindenkori állami kultúratámogatásnak is szüksége van mindig arra, hogy ilyen módon márkajelzett, ismertebb alkotókat találjanak maguknak, akiket ellátnak aztán mindenféle jóval, s akik cserébe elfogadják azt a szlogen-egyszerűségű cetlit. Én sokáig nem fogadtam el, és bár már ma megengedőbb vagyok, most is tiltakozom ellene: nem vagyok cigányíró, cigányköltő – költő vagyok, író és cigány.
– Mintha csak Pilinszky után szabadon… Az én kérdésem azonban arra irányult, hogy túlmenően azon, hogy a saját életed anyagát dolgozod fel, törekedtél-e tudatosan arra, hogy a cigánysorsról, amiről az előbb beszéltél is, a megkülönböztetettségről, kirekesztettségről, az integrálódás lehetőségeiről, egyáltalán a cigányság társadalmi helyzetéről írj?
– Nem: nekem természetes volt eleinte, hogy cigány vagyok, nem tudtam, hogy van más fajta is, hogy van nem kisebbségi lét is. Nem azt akartam megfogalmazni, hogy milyen nehézségei és szépségei vannak annak, hogy egy kisebbséghez tartozok, és aztán érvényesülni kellene elvileg a nagyobb közösségben. Hanem volt egy saját sorsom, ami elég karakteresnek tűnt ahhoz, hogy feltűnjön, és megörökítésre várjon.

(…)

– Nemcsak az első köteteidből, de a legutóbbiakból, az immár a Magvetőnél megjelent versesköteteidből (Ő, 2002; Kiszámítható józanság, 2006), novelláskötetedből (Apáimnak, fiaimnak, 2005) is látható, hogy szokatlanul (legalábbis manapság szokatlanul) személyes és őszinte a te költői, írói világod, és olyan érzéseket, élményeket is megfogalmazol, amelyeket mostanában nem szokás. Honnan, miből táplálkozik bátorságod, merészséged a kitárulkozás ilyen mélységeire?
– Ezt sokszor megkérdezték már tőlem, és még soha nem voltam annyira merész, hogy visszakérdezzek: miért, másban nincs meg ez a bátorság?
– Hiszen az Ő című 2002-es köteted fülszövegében magad is azt írod: „Őszinte vagyok, bántóan, mint a vakítóan ragyogó nap…”, és én épp arról beszélek, hogy másban nincs meg, vagy nem effajta, nem ilyen leplezetlen módját, formáját választja a kitárulkozásnak…
– Nem nagyon értem én ezt, bár próbálok objektívan nézni magamra és írásaimra, hogy rájöjjek, amikor különböző kritikákban, elemzésekben az őszinteségemről beszélnek, akkor az vajon mit is jelent. A téma a furcsa, a hangütés? Nem tudom, de nekem természetes ez, s ennek lehet, hogy vannak olyan okai, amik a cigánykultúrával összefüggenek. Az én családomban legalábbis elvárás volt az, hogy az ember őszinte legyen, legalább önmagával szemben. A becsületes ember őszinte, még az is lehet, hogy bűnöző, de őszinte. Nem mondom, hogy ebből ered az én költői habitusom, de ez tesz értetlenné, amikor erre vonatkozóan kérdeznek valamit. Ezek és így fontosak az életemben, próbáltam én olyanokról is írni, s talán születtek is jó versek, amelyek nem ennyire zsigeriek, de valamiért az olyan módon megformált szövegek nem váltak számomra fontossá, modorosságuk, mely sok esetben irodalmi hagyományok tiszteletéből alakult úgy, zavart engem. Talán illethettem volna valami találóbbal is azt, amit zsigerinek neveztem… De hogy miért pont ebben a regiszterben keresgélek, azt nem tudom.

(…)

– A 2006-ban megjelent versesköteted, a Kiszámítható józanság szerintem akár a novelláskötet lírai ikerdarabjaként is olvasható.  Abban az értelemben legalábbis, hogy a meghatározó alapélmények és lírai helyzetek itt is a gyermekkorból (ezúttal az apaélmény mellett hangsúlyosabban szerepel az anyához való viszony) és a „férfivá csalódott” (önmagával, Istennel, házastárssal hadakozó) „felnőtt ember” tapasztalataiból, válsághelyzeteiből táplálkoznak. Szándékos volt-e ez a párhuzam, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem tudsz szabadulni a gyerekkori élményeidtől („minden emlék / minden nyom / gyomromba lép / agyonnyom”), és az aktuális, (ahogy fogalmaztál) „zsigeri” élményeknél sincs fontosabb?
– Egy időben készült a két könyv. És ugyan nem tervszerűen alakult így, de butaság lenne tagadni, hogy a verskötet inkább anyámmal, a prózakötet pedig apámmal való leszámolásom dokumentációja. Ez a két könyv mindenben megfelel annak, ahogy apámmal és anyámmal lehet(ett) beszélni. A könyvek azonban nem rólam szólnak. Még a verseskötet sem. Általam szól az az én, akinek a sorsát cipelve szeretném nem általánosítani a magánsorsokat, mégis keresem a korokon is átívelő, érvényüket sosem veszítő közös vonásokat. Erős, a hibákkal is dolgozó, vállaltan tökéletlen és hibáiban felragyogó könyveknek érzem ezeket. Úgy érzem, mindent beletettem ebbe a két könyvbe, amit irritált, konok kamaszként még megszólaltatni voltam képes, utoljára. Belépőkártyák a felnőttek klubjába.

(…)