Beszélgetések

Elek Tibor Barnas Ferenc

 

Elek Tibor

 

“… mégis, hogyan kellene élnünk”

 

Beszélgetés Barnás Ferenccel

 

 

Regényeid (Az élősködő, 1997; Bagatell, 2000; A kilencedik, 2006; Másik halál, 2012) számos találkozási, érintkezési pontja között kiemelkedő az emberi tudat, a psziché krízishelyzete mint feltárandó, megmutatandó téma. Nagyon érdekel, hogy miért foglalkoztat ez annyira, hogy a legutóbbi regényedben, a Másik halálban is témává emelted, immár nem először. Sőt, tulajdonképpen az is kérdés, hogy ez maga foglalkoztat-e téged, vagy ennek az elbeszélhetősége, ábrázolhatósága.

 

Mindkettő érdekel. Érdekel a krízis, az emberi psziché, az emberi tudat. Mielőtt íróként kezdtem volna tevékenykedni, részben mint filozófiai kérdés érdekelt, de mint pszichológiai is. Mint ahogy egyébiránt szerintem mindahányunkat érdekelnek az ilyen jellegű kérdések. Úgy szoktuk mondani, hogy: ki vagyok, mi vagyok? Az a probléma, amivel nem tudok megküzdeni, azzal momentán miért nem tudok megküzdeni, miért nyomasztanak bizonyos dolgok, és miért érzem magam rosszul? És hogyha az időszakonkénti boldog vagy önfeledt állapotomat tekintem, akkor miért nem tudom ezt huzamosabb ideig is fenntartani? Filozófiailag pedig úgy érdekelt a dolog, hogy mi az, hogy én, mi az, hogy tudat, az emberi értelemnek, illetőleg az ember intellektuális, belső mozgásainak milyen irányú a kifutása. Elég sokat tanítottam életem egy bizonyos időszakában, és mindig szerettem a gyerekekkel közösen gondolkodni. Nekik is sokszor mondtam, milyen érdekes, hogy a beszélgetés valamilyen módon egyáltalán létrejöhet, hogy itt ülve – ahogy most Önök is itt ülnek, ti itt ültök, mondtam a növendékeimnek akkoriban – és hangosan gondolkodva a beszélgetés valamilyen módon létrejöhet köztünk… Vagy hogy azt, amit én most mondok, Önök felfogják, persze, ha elég világos vagyok… Mondok egy irodalmi példát: Borges írja valahol, hogy az, hogy betűket nézünk és azokat olvasva bizonyos dolgok megjelennek az elménkben, közben pedig még sok minden lejátszódik bennnünk – hát ez bizony a mágia egy fajtája. Igen, hát mégiscsak különös dolgok játszódnak le a betűk és az olvasó között. Ezek a dolgok engem mindig is érdekeltek; a könyvben – ebben az utolsó regényemben – egy válságba került középkorú férfi életén keresztül ezt tematizálom is. Úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik nem mennek keresztül krízisen, válságon, kevesebbek azoknál, akik ezen válságokon keresztülmennek, hiszen ezen krízisek alatt sokat lehet tanulni. Persze csak abban az esetben, ha elég erő van bennünk, meg kitartás és figyelem – magunk felé is. Szerintem az ember egyik problémája, hogy nem megfelelő módon figyel önmagára. Vagy: nem figyel megfelelően önmagára. És mert nem figyel megfelelően önmagára, logikusan következik, hogy a másikra sem tud úgy figyelni, ahogy kellene. És ezzel most dióhéjban – ugyan közhely, amit mondok – az emberi problémák egyik nagyon jelentős osztályát szinte meg is találtuk. Mi, akik közösségekben élünk, vagyis családban, városban, faluban, iskolában stb., valamilyen módon közlekedünk egymással, a magánéletünk is társas módon zajlik többnyire. Ezzel egyidejűleg előbb-utóbb zátonyra futnak a dolgaink, és engem az érdekel, hogy ez miként jön az emberi természetből. Ennek az elbeszélhetősége íróként nagyon izgat, hiszen ha találok válaszokat nyelvileg, ha tudok mesélni erről a problémáról, akkor ez talán sokkal inkább fogyasztható, mint a pszichológiai szakkönyvek, mint a filozófiai értekezések, mint az egyéb tanítások – ez utóbbi területekről jönnek a gyorstalpalós tanítók, és azt mondják, hogy kérem, ez és ez a probléma velünk, így és így kellene megváltoztatni az életünket, tegyétek ezt és ezt, és akkor minden jó lesz, meglátjátok. A jó irodalom sohasem didaktikus. A jó irodalom él, létezik, mozog a könyvlapokon, egyszerűen van, és amikor az olvasó találkozik vele, akkor a történetek elkezdenek számára is élni, és ezen keresztül az ember, a mindenkori olvasó valamiképpen saját magával is találkozik. Engem az az irodalom érdekel elsősorban, amely az olvasót a saját magával való ismerkedésre ösztönzi.

 

Itt az egyes szám első személyben beszélő főhős a saját tudati-lelki összeomlásáról számol be a maga módján, és utaltál arra, hogy az irodalom más, mint a pszichológiai vagy pszichiátriai szakkönyvek. Mégis megkérdezem, hogy te folytattál-e ilyen természetű tanulmányokat? Jártál-e ilyen intézetekben, vagy szereztél-e személyesen tapasztalatokat neurotikus szituációkról?

 

Úgy nem vagyok képzett, hogy egyetemen vagy különféle iskolákban tanultam volna erről. Úgy viszont igen, hogy könyveket e tárgyban mindig is lapozgattam, érdekelnek az orvosi szakkönyvek. Kicsit mellékszál, hogy néhány héttel ezelőtt Kolozsvárott voltam egy felolvasáson, és utána odajött hozzám néhány ember. Az egyik egy orvosi egyetemről volt, aki a skizofréniából írta a szakdolgozatát, és valamilyen módon megtalálta a legutóbbi könyvemet. Szentgyörgyi Albert mondja, hogy igazában véve nem az lenne a feladatunk, hogy bebiflázzuk a dolgokat, hanem arra kellene törekednünk a tájékozódásban, hogy tudjuk, honnan, melyik polcról melyik könyvet kell levenni. Az érdeklődés hajtja az embert, és engem ezek a dolgok érdekeltek mindig is. Az első könyvemben is előhozok egy olyan hőst, akinek identitászavaros ügyei vannak. Mindenféle intézetekben is jártam, nem mint klasszikus kezelt, de például gyerekként többször is voltam kórházban. Ha az ember egy kórteremben eltölt egy kis időt, akkor elég sok esettanulmányra nyílik alkalom. Ha eltöltesz vadidegen emberek között úgy két hetet vagy mondjuk egy hónapot, érdekes dolgokra jössz rá. Közben a betegség az embert részben egy kicsit meg is változtatja. Sokakat például jóval nyitottabbá és egyszerűbbé tesz. Ilyenkor sok mindent mesélnek, sok mindent meg lehet figyelni. Ilyen jellegű tapasztalataim vannak. A kiszolgáltatottságban sok minden átalakul és megváltozik az emberben.

 

A tudati-lelki megbomlásnak a nyelvi ábrázolása egészen rendkívüli módon kontrollált a regényedben. Miközben az elbeszélő arról ad számot, hogy milyen zűrzavar van a fejében, aközben nyelvileg ez már-már artisztikus, de mindenképpen rendkívüli módon kidolgozott, stilisztikailag tökéletes nyelvi megformáltságot kap. És itt van egy furcsa ellentmondás, amire rá kell kérdezzek, mert ez nyilvánvalóan tudatosan történik, de az olvasó számára meglepőnek tűnhet…

 

Igen, hát hogyne. Az a cél, hogy az olvasó is menjen át azon a folyamaton, hogy mit jelent az, amikor kiesik a világ belőlünk. Vagy amikor én kiesem a világból. Ez az egyik. A másik dolog, amire fel akarom hívni a figyelmet az, hogy ezalatt a tíz év alatt főhősöm felépíti magát, visszaépíti magát az életbe, tehát a regény nemcsak egy összeomlásnak a története, hanem egy gyógyulás-történet is. Roppantmód érdekelt, miként lehet úgy pozitív kifutással megcsinálni egy történetet, hogy az ne giccsbe menjen át. A regényekben úgy általában szeretünk olyan drámai végkifejletet csinálni, ami tragikus. Itt viszont bizonyos értelemben happy end van. Azzal, hogy az elbeszélő-főhősöm képes a sztoriját megcsinálni, vagyis megírni, gyakorlatilag a gyógyulását bizonyítja. Hősöm ezt egyszersmind átnyújtja a mindenkori olvasónak, hogy az menjen át ugyanezen a folyamaton, és legyen fogalma arról, mit jelent ilyen állapotban lenni, mert bizonyos tekintetben – és most vissza kell utalnom arra, amit az elején mondtam – ennek lágyabb vagy enyhébb lefolyású tüneteivel szerintem az emberek egy része élete során találkozik, talán majdnem mindenki. És ezáltal az olvasó empatikusabb lesz, legalábbis ezt remélem. Most nem azt akarom mondani Goethével, hogy több minden van égen és földön, és hogy bizony sok minden zajlik körülöttünk… Tehát szerintem – ugyan ellentmondás van itt végig, de ezt én igyekszem egyensúlyban tartani; arra törekszem, hogy ez megmaradjon – majd az olvasó eldönti, számára elfogadható-e a könyvben lévő kiélezettség. Számomra igen.

 

Az olvasó szerepéről még néhány szót. Az elmúlt évtizedek prózairodalmában megszokhattuk, hogy az írók előszeretettel fordulnak olyan prózapoétikai eljárásokhoz, amelyek az olvasó nagymértékű bevonására törekednek, nagymértékű aktivitását várják el; nem egyszerű befogadást, hanem kifejezetten alkotói befogadást igényelnek. A modern irodalomelméletek ezzel sokat is foglalkoznak, de már Kosztolányi is azt mondta ezelőtt száz évvel, hogy a könyvet ketten hozzák létre: az író és a befogadó. Mindezzel együtt a te regényeid, különösen ez az utolsó (A kilencedik nem annyira, az sokkal inkább lineáris, áttekinthető, összefüggő történet), az általam ismert kortárs regényekhez képest is nagyobb alkotói közreműködést igényel. A kérdésem az, nem félsz-e attól, hogy az olvasó nem mindig tud veled együtt haladni a befogadás során, hogy az, amit létre akartál hozni, és létre is hoztál, az az olvasók számára olyan módon létrejön-e, ahogy te azt elképzeled, olyan maradéktalanul? Sok a hiány, a hiátus, az elhallgatás, a kihagyás, a késleltetés – és nem feltétlenül áll össze, és néhány kérdésre talán nem is kapunk választ...

 

Először azt mondanám, hogy aki szereti a rejtvényt, az lehet, hogy azt mondja, neki tetszik, ha kutatnia kell. Aki nem szereti, hogy folyton emlékeztetik, hogy itt és itt ez és ez fog történni, vagyis aki nem szereti, ha mindent a szájába rágnak, az megint csak örülni fog annak, hogy itt egyfajta intenzív figyelemre van szükség. Én csináltam ezt a könyvet nagyjából. Ezt azért mondom, mert gyakran a szerencse is besegít. Tehát nyugodtan mondhatom, hogy ebben a könyvben alapvetően majdnem minden válasz megtalálható a fellelhető kérdésekre. Persze egy részük el van rejtve. Ha az ember odafigyel minden egyes pontra – persze nem úgy, hogy az első pillanattól kezdve egy matematikai egyenletet kell megoldania, vagy állandóan léceket kell átugrania, mert különben nem mehet tovább –, szerintem a szöveg elégséges támpontot ad a figyelmes olvasónak a szálak kibontásához. Ez az egyik. Az elhallgatások és a kihagyások másodsorban azért fontosak, mert így több lehetőséget adunk az olvasói képzeletnek. Szerintem ennek a könyvnek szerkezetileg az az alapképlete, hogy van egy minimális, szükségesen konkrét támpontrendszer, ami viszi a cselekményt. Ezenkívül van még valami más, ami reményeim szerint úgy müködik, mint mondjuk a vicc esetében az a bizonyos elbeszélhetetlen elem. Ha pontról pontra felfejtenénk ennek az elemnek a sajátosságait, akkor már nincs vicc, hogy úgy mondjam. Én itt kellő nehézségi fokkal több ügyet is a nézőre bízok, mert úgy gondolom, hogy a művek olvasás közben születnek meg, és ezért az olvasó nélkülözhetetlen. És nem azért, mert a szerző úgymond leereszkedik az olvasóhoz, hanem azért, mert az olvasó az, aki az olvasás során egy önálló világ, márpedig ebben a világban jön létre maga a dolog. Szerintem ha valaki a könyv első lapjaitól ennek a hősnek a sajátos gondolkodásába és a kicsit megbillent tudatállapotába belehelyezkedik, akkor viszi őt az éppen soron következő cselekményelem, jelenet, satöbbi. Az olvasó az olyan művek információihoz is csak fokról fokra jut el, amelyek sokkal direktebben mondják ki, hogy mikor mi következik. Egy adott művet egyedül talán csak a szerző tud tökéletesen rekonstruálni, sőt, ő sem biztos, volt már olyan, hogy megkérdeztem a feleségemtől, hogy te, szerinted ez itt mit jelenthet?

 

Ami még nagyon érdekes számomra, és erre kevésbé találtam utalást az eddigi recepcióban, hogy ez az egész nem légüres térben zajlik. A kilencedik című regényben is nagyon erős a társadalmi-történelmi érzékenység, az a hatvanas évek végén játszódik, egy kilencéves gyermek nézőpontjából, ott az a bravúr, itt pedig a megbomlott elme, tudat működésének elbeszélése. Ott egy kilencéves gyereknek a nézőpontjából ábrázolódik a világ, és ebben benne van az a kor, az összes rekvizitumával és jellemzőivel, meg egy tízgyerekes családnak a sorsa abban a világban: az éhezés, a kilátástalanság, a nyomor, a bűn elkövetése, a bűnhődés, feloldódás stb. Itt pedig az elmúlt két évtized, egyrészt mint jelen, de visszamenőleg az “egész” magyar történelem, sőt, nemcsak a magyar történelemnek villannak fel bizonyos mozzanatai, mert Auschwitz-tól kezdve a szerbiai vérengzésekig, vagy a dél-afrikai apartheid-ig, vagy bizonyos lengyelországi történésekig sok más is. Tehát egy rendkívül erős történelmi háttér van itt, de csak villanásokban és jelenetekben, utalásokban, és ugyanígy a társadalmi-politikai környezet is ott van mögötte, de az is csak pici villanásokban. Ha jól értelmezem az egészet, nem véletlen, hogy így van, és nem csak azért, hogy ne légüres térben legyenek a történések, hanem, az a gyanúm, azért is, hogy azt érezhessük, ebben a világban, egy ilyen világban meg lehet bolondulni…

 

Nagyon örülök, hogy felhívod erre a figyelmet. Két dolgot szeretnék mondani: az egyik az, hogy azért nincsenek jobban kibontva ezek a bizonyos történelmi események, mert engem az egyes ember személyes sorsa érdekel. Viszont ennek az egyes embernek a személyes sorsa egy konkrét társadalmi térben, egy konkrét országban és egy konkrét helyzetben érdekel. Amely konkrét dolog ha akarjuk, ha nem, hat ránk. Akkor is hat ránk, ha apolitikusak vagyunk, akkor is, ha nem foglalkozunk konkrét társadalmi eseményekkel, ha azt mondjuk, hogy minket az elmúlt húsz év nem érdekel. Bizonyos szempontból akár mondhatjuk is ezt, hisz tényleg olyan színvonalon történnek a dolgok, hogy minket ez nem feltétlenül érdekel, mert hát a bőrünkön tapasztaljuk a következményeket, másrészt – menjünk kicsit tovább, finomítsuk – úgy gondolom, hogy az ember egyrészt szabad lény, másrészt meg nagyon nem szabad lény. A nem szabad lény volta alatt most azt értem, hogy bizonyos tények – függetlenül az akaratától – hatással vannak rá. Akkor is, ha azt képzeljük, hogy a mi autonóm, szuverén voltunk elhatárolódik az ötvenes évek kommunista borzalmaitól. Akkor is, ha a mi úgynevezett szuverén és autonóm lényünk elhatárolódik attól, hogy jó hetven évvel ezelőtt Magyarországon élő magyar állampolgárokkal bizonyos szervek bizonyos helyzetekben miképpen bántak, és ezen tényekhez miképpen viszonyult maga a politikai elit és az egész magyar társadalom. Úgy gondolom, hogy mindehhez akkor is van közünk, ha az említett borzalmaktól elhatárolódunk, és azt mondjuk, hogy ez már passé, ez már megtörtént, mi már egészen másképp élünk. Az én hősöm ezzel nagyon konkrétan küszködik. Ami pedig ennek az elbeszélhetőségét illeti: nehéz ügy. Auschwitz után lehet, hogy nem lehet írni, mégis rákényszerülünk. Mint ahogy bizonyos szerzők arra kényszerültek/kényszerülnek, hogy beszámoljanak a sztálini időkről, az ottani haláltáborokból. Ugyanolyan brutalitással zajlott a nem zsidó származású szovjet állampolgárok, civilek kiírtása, akár a zsidó származásúaké, vagy a különféle etnikumoké, sok itt a hasonlóság a Németországban történtekhez. És továbbmegyek, úgy gondolom, hogy a jugoszláviai háborúk nagyon is hatással vannak/voltak régiónk ügyeire, bár nem feltétlenül konkrét politikai mozzanatokra gondolok. Túl bonyolult is lenne elmondanom, illetőleg nem biztos, hogy direktben megállja a helyét. Az irodalom arra is van, hogy az író a feltételezéseit közölje. Ezek a feltételezések már átmennek egyéb területekre, például a vallási területre: az úgynevezett transzcendentális vagy metafizikai elképzelésekre, megoldásokra gondolok, amelyek tulajdonképpen írói-nyelvi megoldások, viszont valami pluszt sugallnak. Azt tapasztalom és látom magam körül amióta gondolkodom ilyen dolgokról (idestova negyvenöt éve), hogy a történelem akkor is belopózik a mindennapjainkba, ha azt hisszük, hogy mi ettől teljesen függetlenül tudunk létezni. Ez az egyik. A másik, hogy azért van ez csak jelzésszerűen felskiccelve, hogy az egésznek az atmoszférája legyen meg, illetőleg legyen elég támpontunk ahhoz, hogy mindenki az idevágó tudását és tapasztalatát aktivizálja.

 

Barnás Ferenc 1

Barnás Ferenc Békéscsabán, a Jókai Szalonban

 

Jól fejtek-e meg bizonyos kérdéseket, ha azt mondom, hogy a narrator, a főhős megzavarodásához vélhetően hozzájárul az is, amit az élete során megtapasztal: mint például az emberi kegyetlenségek, az emberi kiszolgáltatottság, a megaláztatottság sorozata – ezeknek a villanásai nagy mértékben hozzájárulnak a problémáihoz.

 

Igen, hősömnek – mondjuk így – az összeroppanása nemcsak személyes okokra vezethető vissza. Ő, ha szabad így fogalmaznom, mintha maga a lelkiismeret lenne. Tudom, ez így teljesen röhejesen hangzik, olyat, hogy az emberiség lelkiismerete, nem is szabadna mondani… Mégis, hősöm valahol azokat az ügyeket viszi, amelyek megtörténtek az emberiséggel a huszadik században. És nem csupán ezt viszi, hanem azt is, ami megtörtént néhány évvel ezelőtt közvetlenül a szomszédunkban. Nemcsak a személyes krízisek viszik lefelé, hanem pontosan ezek a bizonyos történelmi események azok, amelyek nagyon élénken élnek hősömben, akár a kétezres években Gyermekként például második világháborús fényképeket nézeget, amelyeken megcsonkított civilek testét nézi, tömegsír-felvételekről van szó. Ez tudatos döntés a szerző részéről. Bocsánat a következő összevetésért, de most ez jut eszembe: Tarkovszkij filmjeinek vannak olyan motívumai, amikor teljesen váratlanul egy kisgyerek úgy nyilvánul meg, mint egy aggastyán, legalábbis egy kilencvenéves aggastyán bölcsességét érzem bennük.

 

Ráadásul azért is tudhat ilyesmikről, mert olyan szereplőkkel találkozik, olyan emberekkel barátkozik (részben abban a házban, ahol lakik, részben a munkahelyén), akik egészen karakteres, színes személyiségek, a maguk történelmi sorsával – például a grófnő anyja, aki a második világháborúban a szovjet katonák által meggyaláztatott, aki, hogy a lányát megmentse, magát ajánlotta föl –, ezekkel sorozatosan szembesülni kényszerül a főhős. De miközben szörnyű, kegyetlen dolgok vannak ebben a regényben, nemcsak a nyelvi ábrázolás artisztikuma az, ami bravúros, hanem az az egészen sajátos humor is, amire nem is nagyon találok igazán pontos kifejezést. Ez bizonyára szükséges ahhoz, hogy az olvasó (is) fel tudja dolgozni az olvasottakat. Kíváncsi lennék arra, hogy mennyire tudatosan éltél ezzel az eszközzel?

 

Azért a mindenkori olvasó érdekeit is figyelembe kell venni, amivel nem azt mondom, hogy ki kellene az olvasókat szolgálni. Másfelől, amíg az ember dolgozik egy ilyen munkán, vannak pillanatai, amikor azt kérdezi magától szerzőként, hogy szabad-e ezt… És akkor azt mondod, hogy nemhogy szabad, de egyes-egyedül ezt lehet. Viszont akkor ezt ellensúlyozni is kell valamivel. És ekkor jön be a humor. Hogy azt a fajta intenzív lelki fájdalmat, amit a hősöm visz, amit sugall a lényéből, valamivel ellenpontozzuk. Azzal, hogy a történelmi traumák számára személyes ügyekké válnak, kiszolgáltatottá válik, hisz az ilyen jellegű és fokú érintettségnek ára van, közben a környezetében levő figurák meg nem alkuvó szabadság-mániákusok, ami tovább bonyolítja az egészet. Ha ezt valaki kompromisszum-készség nélkül viszi éveken át, ez előbb-utóbb következményekkel jár. Amúgy tele van a könyv ilyen figurával. Ezek mégiscsak szomorú sorsokat jelentenek, és a szerző persze megfelelő érzékenységgel viseltet az irányukban, ezért kell adott helyekre olykor néhány ellenpontozó képet bevinni. Mindannyian tudjuk, hogy bizonyos történelmi helyzetekben olyan dolgok zajlottak le, amelyek felfoghatalanok, márpedig hősöm ezeket a szituációkat újra és újra átéli, megéli, ennek pedig van egy olyan dinamikája, ami olykor bizony összeszorítja a szívet. És ha ezt visszük tovább, gondoljunk például erre: ebben az országban nagyon sokan élnek nagyon nehéz körülmények között, és az én hősöm elég professzionális módon érez együtt ezekkel az emberekkel. Ezt a valamit nem lehet kapszulában átadni – a szerzőnek nem lehet az a célja, hogy az olvasó beleroppanjon az olvasási élményébe, a szerzőnek az a célja, hogy emellé a nehézség mellé tegyünk oda valamit, amivel kicsit megkeverjük a dolgokat. És akkor mondhatjuk majd, hogy van ez is, van az is. És amikor az ember egyik-másik fájdalmas pillanatban majd fel tud nevetni, akkor talán történik benne valami, ami bizonyos fajta átrendeződést indít el benne, nem biztos, de lehet. Azt mindenesetre látni, tapasztalni fogja, ha nem is olyan sokszor, hogy van fájdalom, lelki szenvedés, de a fájdalom és a lelki szenvedés mellett ott van valami más is, a kettő együtt van. Mint ahogy egyébként az életben is.

 

Regényeid kapcsán több író életműve is megidézhető, de ebben a regényben konkrétan is említődik egy író, Ottlik Géza, Cipiként, akinek az utolsó éveiben a gondozónője lesz az egyik közvetlen barátja a főhősünknek, és ilyen módon megjelenik Ottlik Géza is a regényben. A sok-sok szóba jöhető író közül kivel érzel rokonságot, és Ottliknak van-e köztük kiemelkedő szerepe, az ő világképének, létérzékelésének, elbeszélő-technikájának?

 

Életem legnagyobb olvasási élménye körülbelül tizenhárom-tizennégy éves koromból: Dosztojevszkij. Szerintem nekem azóta sem volt olyan erős olvasói tapasztalatom, állandóan őt bújtam, leginkább az iskolában meg a HÉV-en. A mai napig úgy gondolom, hogy ő az egyik olyan óriás, aki a mai napig szinte ugyanolyan modern, mint bárki, aki ma ír – sőt, modernebb. Nálam még mindig ő van legelöl. És bizonyos szempontból hathatott is rám, nem tudnám megmondani, miképp, de nehogy félreérts, egy pillanatig sem jut eszembe, hogy akármilyen összefüggésben is összehasonlíthatók lennének a dolgaim az ő zseniális életművével. Különben amikor őt olvastam, sohasem gondoltam arra, hogy irodalmat olvasok. Nála az életnek egy olyan áramába kerültem bele, ahol szembesültem azzal, mi a szenvedély, mi az, hogy szeretet, megszállottság, mi az, hogy belső lelki, érzelmi és szellemi élet, mi az, hogy túlélni a saját legerősebb ideáinkat, érzéseinket – a lehető legelképesztőbb helyzetekben. Hogy a Megalázottak és megszabadítottakban mi minden van benne, vagy a Feljegyzések a holtak házából című regényben… – ez utóbbit ez az ember azzal a tudattal csinálta meg, hogy ő hamarosan ki lesz végezve. Ami a grófnőt illeti: a regényemben ő valóban Ottlik Géza gondozója, Ottlik utolsó éveiben együtt laknak, baráti, sőt lelki kapcsolatban is álltak egymással. A grófnő igen szenvedélyesen beszél erről a viszonyról. Azt tudjuk, hogy Ottlik a magyar irodalomban egy kultikus figura, és nem véletlenül. Számomra is jelentős a személye. Különben nekem is volt olyan ügyem életem során, hogy kapcsolatban álltam valakivel, aki magával Ottlikkal állt kapcsolatban – nem akárhogyan. Ottlikot addig csak olvasmányélmények révén ismertem. Persze hogy nem véletlenül kap olyan jelentős szerepet a regényben, a létezés-szakmában mégiscsak otthon volt. Az, hogy miképp viszonyulunk az élethez, mindenkinek mást és mást jelent…. Mert hát hogy viszonyuljon az életéhez az, aki egyik napról a másikra mindent elveszít, egyszerre csak a Nyugati aluljárójában találja magát, ahol egy éjjel baseball-ütővel szétverik a fejét? Nyilván más stratégiát talál ki az életre, mint az az ünnepelt festő, akinek a műveit felügyeli a főhősöm. És hogy viszonyuljon az a hősöm az élethez, aki egy nagy arisztokrata családból jön, '48 után csinálnak belőle először takarítónőt, aztán bádogost, később taxisofőrt, és így tovább egészen a teremőrségig….? Persze, azt az intelligenciát, azt a kifinomultságot, amivel ő rendelkezett és rendelkezik, azt természetesen nem tudták összetörni. És ez a grófnő találkozik ezzel a bizonyos íróval, és rengeteget beszélnek arról, hogyan kellene élni... Egyébként a könyveimben újra és újra előjön, erős motivikus hálózattal van jelen, hogy mégis, hogyan kellene élnünk. Hogy mi az a szerep, a szónak akár a leghagyományosabb, legelkoptatottabb értelmében is, amelyet betölthetünk azokban az években, amelyeket kimértek nekünk – legyek két lábon járó úgynevezett egyszerű ember, legyek professzor vagy a Bárka Színház ügyelője, vagy az a mozdonyvezető, aki engem ide lehozott a gyorssal Békéscsabára –, vagyis hogy az életemet hogyan csináljam? Mert ha ez még kérdés tud lenni, ha ez még mindig foglalkoztat, akkor olyan nagyon nagy baj nem lehet...

 

Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.

Fotók: Rácz Katalin



 

Főoldal

 

2014. május 08.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Ványai Fehér József versei Fecske Csaba verseiVarga Melinda verseiFellinger Károly verseiFekete Vince verse Mózes Attila halálára
Prózák
Vajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes leszÖt perc életCzakó Gábor: Dávid herceg és térképFenn a Zangyalon
Kritikák
Én és nem-én - Tőzsér Árpád kötetéről „Égni fog itt minden” - Krasznahorkai László új regényérőlNő, bennemA só allegóriájának lepárlásaTelitalálat - Acsai Roland Szívhajítókjáról
Esszék, tanulmányok
Igehirdetés Borbély Szilárd felettA megértés kudarcai - Kosztolányi AranysárkányárólA Hargitától a Maguráig - A transzszilvanizmus időszerűségérőlKözjáték: az ember halálaBogdán László Vaszilij Bogdanov-verseiről
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészekPotozky László: Sztrodzsegon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA