Gáspár György
„…azzá legyünk, akik lehetnénk”
Beszélgetés Gálvalvi Györggyel*
A Látó 2007. augusztus - szeptemberi számának belső oldalán egy kézzel írt mondatod szerepel: „azért vagyunk a világon, hogy azzá legyünk, akik lehetnénk.” – egy Tamási Áron parafrázis.
Igen. Ez egy Tamási Áron parafrázis. Azzá legyünk, akik lehetnénk. Az emberben a tudatosodásától kezdve benne van, hogy felméri a helyét a világban, felméri a koordinátáit ahol él, a benne rejlő lehetőségeket; nagyon sokáig öntudatlanul.
Három éves koromtól kezdve az én-tudat csírái meg voltak bennem. Ez egy paradicsomi élmény volt. Úgy, ahogy Ádámék felfedezték maguk számára a Paradicsomot, én is felfedeztem magam számára a világot, de ez a világ meglehetős mozgásban volt velem együtt. Ugyanis kétéves koromban engem a szüleim szökésbe vezényeltek, és Németországig meg sem álltunk. Tudatos élményeim már Németországból vannak.
Ezek a háborús évek…
Igen. 1942. április 28-án születtem és 1944. szeptember 1-jén hagytuk el a szülőházamat, ahova aztán a következő alkalommal 2008 februárjában léptem be. Polgári ház volt Marosvásárhelyen, sarokház kerttel, mindennel ellátva. Édesapám ügyvéd volt, 1944 szeptemberéig Marosvásárhely tiszti főügyésze, anyám háztartásbéli. Nagyapám, akié ez a ház volt, szintén tiszti főügyész volt valamikor 1919 előtt, és a város egyik legtekintélyesebb polgáraként tisztelték.
Ezt a hátteret fel kell vázoljam, mikor arról beszélek, hogy miből estem ki, mibe kerültem be, és miként tudatosodott bennem az, hogy tulajdonképpen hol az én helyem a világban, és az a világ (emlékszem, az egyik első filozofikus gondolatom az volt, hogy tulajdonképpen a világ csak az én tudatomban létezik), mint olyan nincs is. Ez a kétely nagyon hamar megfogalmazódott bennem. Van-e valódi világ, vagy csak én képzelem? És utána a következő gondolatom, hogy mennyire más vagyok, mint a velem egykorú társaim.
Később szerkesztőként, olvasóként nagy érdeklődéssel olvastam azt, amikor a kollégáim, az írók azt vallották, hogy ők nagyon hamar rájöttek: többek, mint a többiek. Én ezt soha nem így éltem meg, inkább úgy, hogy kevesebb, és azt éreztem, hogy valami hiányzik belőlem, amit okvetlenül meg kellene szerezzek, hogy én is olyan legyek mint a többiek.
Tudást értesz ez alatt, vagy valami mentalitásbeli dolgot?
Nem. Mentalitás és készség. A rugalmasság. Nagyon nehéz gyerek voltam, kényelmetlen és kellemetlen ember lettem, ezt éreztem óvodától kezdve iskolán át az egyetemig, a katonaságnál, a szerkesztőségnél. Amit másnak könnyű volt áthágni, a különböző, inkább íratlan szabályokat, nekem rettenetesen nehezemre esett, sőt szinte képtelen voltam rá. Ezzel szemben azokat a szabályokat, amiket magam számára alkottam, eléggé következetesen alkalmaztam, és hágtam át ezekkel az iskolai szabályokat, egyetemi szabályokat, vagy egyáltalán a politikai együttélés szabályait is. Tehát abba a kérdésbe, hogy azzá legyünk, akik lehetnénk, az egyik alapvető dilemmám fogalmazódott meg, hogy én a magam életét élem-e, az vagyok-e, aki lehetnék, vagy pedig a kényszer hatására egy más, idegen életet élek? Ez életem egyik legkínzóbb kérdése volt nagyon régóta, de a mai napig is az maradt. Másképpen fogalmazva: hogy őszintén élek-e, a kételyeimmel megküzdök-e, és tisztességesen megküzdök-e?
Az igazság nyilvánvalóan rengeteg szubjektív igazságból tevődik össze, de azért vannak az életben objektív igazságok is, közmegegyezés alapján objektíveknek elismert igazságok, és én nagyon sokszor kerültem konfliktusba ezekkel a közmegegyezés szerinti igazságokkal. Nem viselkedtem úgy, ahogy elvártam volna magamtól, de a reflexem, az életösztönöm sokszor az ízlésem ellenére mentett meg. Ezt úgy szoktam mondani, hogy megúsztam az életemet, amikor nem lett volna szabad. Kerestem is a konfliktusokat, meg is találtam, de a konfliktusok is rám találtak. Nem lett volna szabad megúsznom, és emiatt állandó lelkiismeret furdalásom volt. Nagyon konkrét helyzetekben végső soron talpon maradtam a csapások után, egyetemi botrányok után, securitátés kihallgatások után, az Ifjúmunkásnál a szembesüléskor. Amikor a fejemet követelte a kolozsvári pártbizottság és Ion Iliescu, akkori KISZ titkár. Úgy mentem be hozzá, hogy én onnan a Securitátéra megyek, vagy pedig egyenesen kihajítanak, és a végén ezt is megúsztam. Szerencsém is volt egy csomó dologban, és nem tudtam örvendeni eléggé ennek a szerencsének. Jobban tetszett volna nekem, ha veszítek, ha jobban ráfázok. Ráfáztam én, csak egészen másként, mint amit köznapi ésszel el lehet képzelni.
Viszonylag korán, mert érdeklődő gyerek voltam, olvasott gyerek voltam, elképzeltem magamnak, hogy akarom leélni az életemet. Kezembe kerültek azok a könyvek és szerzők, akik meghatározták az életemet, tehát tudtam, hogy milyen akarok lenni, és ki lehetek. Ráadásul éreztem is magam előtt a tért, és éreztem magamban az elszántságot, hogy azt a teret ki is töltöm, de nem oda jutottam. Nem töltöttem ki a teret, tehát végső soron még mindig nem az lettem, aki lehetnék, és bár egyre kevesebb felvonulási időm van, de még mindig erre fogok törekedni, ami még hátra van, hogy azzá legyek, aki lehetnék.
Örvendek, hogy ebbe a mondatba belekapaszkodtál, mert fontos mondat számomra is.
Miért jöttetek haza?
Azért jöttünk haza, mert fel sem merült apámékban, a szüleimben, hogy ne jöjjenek haza. 1946-ban jöttünk haza Németországból, és a polgári jólétből kiesve egy tornácos bérházban nőttem fel, másfél szobában éltünk heten. Apám a jogi tudományok doktoraként egy ideig fertály marhákat emelt a marosvásárhelyi vágóhídon. Ő jó erőben volt hála Istennek sokáig.
Miért kellett elmennetek?
Azért, mert apámmal, aki szökésbe vezényelt, közölték, hogy mint városi tiszti főügyész és tartalékos tiszt, akit akkor behívtak szolgálatba, el kell hagynia a területet. Felsőbb parancsra. Másrészt pedig valóban bizonytalan volt a helyzet, nem tudták mi történhet velünk. Augusztus 23-án volt a román átállás, és szeptemberre, amikor elmentünk, már közeledtek a román csapatok Marosvásárhelyhez. Apám demokratikus érzelmű ember volt és anyanyelvi szinten beszélt románul, hiszen a jogot Csernovicban, tehát román területen végezte – más dolog, hogy Szegeden doktorált – de apám tudott volna tárgyalni.
Anekdota talán, amit szívesen vállalok: a nagyapám – aki édesanyám nevelőapja volt, mert anyám szülei hamar meghaltak – 1918-ban, amikor először bejöttek a románok, akkor párbajra hívta a román helyőrség tisztjeit, mert azok megsértették. Huszárkapitányként. Kis kövér, szangvinikus ember volt. Antalffy Endre, Effendi néven ismert akkori kormánymegbízott, aki 16 nyelven beszélő nyelvtudós volt, intézte el ezt az ügyet valahogy , hogy a párbajból nem lett semmi. Nagyapámat lecsendesítették, de ő 1918 után, bár – a német és a francia mellett – beszélt románul, soha többet nem szólalt meg románul 1940-ig. Tehát rossz volt a tapasztalat. Nagyapám ügyvédi irodát vezetett tovább. Odavett két fiatal ügyvédet szekundánsnak, akik tudtak románul, és ezek intézték az ügyeit.
Elbizonytalanodtunk a létünkben. Apámék mindig azt mondták, hogy ő a menekülésre parancsot kapott a tisztikartól. Apám akkor még nem is jött velünk, mert behívták és valahol Pápán csatlakozott hozzánk. Tehát menekültek a bizonytalanba. És amikor otthon megnyugodott a helyzet, attól függetlenül, hogy megint impériumváltás jött, elvették a házunkat, ami a román munkáspárt székháza lett, tehát ennek ellenére egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ahogy lehet, hazajönnek. 1946-ban haza is jöttünk. Tehát bármi is lett volna a következménye – apám székely gyökerekkel rendelkező, megfontolt, józan életű ember volt, nem akart ő a világban kóborolni – hazajöttünk.
Nem is lett volna probléma a hazajövetellel. A probléma ott volt, hogy éreztették velünk: osztályellenségek vagyunk. Az első években, az iskolában például engem burzsujfiókának címeztek. Az aligazgatónő széttépte az osztály nyilvánossága előtt kérvényemet, amivel pionír akartam lenni, és közölte, hogy burzsujfiókákra nincs szükség közöttünk. Kiközösítettek, a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Én nyilvánvalóan nem értettem, hogy miért vagyok burzsujfióka, mikor szegényebbek vagyunk, mint a pajtásaim nagy része. Olajos pirítóst ettünk fokhagymával (amit egyébként nagyon szerettem), vagy vérgaluskát a vérből, amit apám hozott a vágóhídról, ahol dolgozott. Piros kannában hozta esténként a vért, a marhavért, amit hagymával ettünk, királyi eledel volt. Tehát én éreztem, hogy mégsem vagyok burzsujfióka, és tiltakoztam ellene, és összeverekedtem az osztálytársaimmal, de így is kiközösítettek. Látták, hogy nekem fáj, és kegyetlenül s csak azért is kiabálták, hogy burzsujfióka, burzsujfióka.
Ez magyar közösség volt?
Teljesen. Magyar iskolába jártam. A református, ma Bolyai Farkas Líceumba, ami református gimnázium volt.
Visszatérnék még a gyökerekhez. Elmondtam, hogy polgári jólétbe születtem. Anyai ágon Ternovszky Béla, a dédnagyapám Marosvásárhelyen táblabíró volt. Nagyapám, anyám nevelő apja, Bodolla, aki amellett, hogy a román helyőrséget párbajra hívta, arról volt híres, hogy – konzervatív beállítottsága miatt – a városépítő liberális Bernárdy Györgynek legélesebb vitapartnere volt, de lényeges kérdésekben mellette szavazott. Molter Károly leírta róla, hogy Erdély talán legokosabb jogásza volt. Én nem ismertem, bár van közös fényképünk nagyapámmal, ott ülünk a karácsonyfa alatt 1942 decemberében. 1943-ban halt meg. Az egyház főgondnoka volt. A marosvásárhelyi temetőben a cinterem előtt van a díszsírhelye. Minden konzervativizmusa ellenére nagyon széles látókörű és nagyon erős nemzeti elkötelezettségű ember volt. Nagyapja, Bodola Sámuel (ő még egy ellel írta nevét) Erdély református püspöke volt.
Édesapám Gálfalvi György. Apai nagyapám unitárius lelkész volt Gagyban 45 éven keresztül, a felmenői tanítók, a még régebbi felmenői pedig vízimolnárok voltak Nagykadácson. A Nyikón felszereltek vízimalmokat, és ezeket működtették. Évszázadokon keresztül erős családfa volt, de a 2000-es évekre kiszáradt, mint ahogy rengeteg dolog kiszárad mellettünk és körülöttünk.
Amikor hazatértetek Németországból, akkor nem abba a házba költöztetek vissza, amelyikből eljöttetek. Oda, amelyikben most is éltek?
Nem. Az a ház amelyikben most élek, azt két nagynénémnek építette édesapám 1934-ben, amikor már jól ment az ügyvédi iroda, a Bodolla-féle ügyvédi irodában. Az egyik nem ment férjhez, a másik pedig elvált. Akkor megtehette, hogy a két nővérnek, akik közül az egyik történetesen a keresztanyám volt, épített egy házat, az ő nevükre íratta, és én azután, miután a keresztanyámat 11 évig ápoltuk, 1984-ben megörököltem, és abban élünk.
A házatok kapcsán térjünk vissza a közelmúltba. Kőhajításnyira tőletek székelt a Securitate. Most mi a helyzet, van-e ott még valamilyen nyoma ennek?
1954-ben elkezdték ide építeni a Securitate épületét, mert addig a Securitate a Gecse Dániel utcában volt, ami valóban egy kőhajításnyira volt tőlem. Ez nincs egy kőhajításnyira, hiszen ez a tőszomszédom. De az előbbi épület, a Gecse Dániel utcai – Székely János írt többek között a pincéből hallatszó halálsikolyokról – idővel kicsinek bizonyult, mivel befogadóképességéhez képest túl nagy volt a „forgalom”. Akkor építettek ide egy monstrum épületet hátul. Engem először a 70-es években vittek be, akkor még nem laktam a szomszédban, a Tudor negyedi lakásomról vittek oda. Tudtam, hogy itt van a nagynéném melletti telken. Úgyhogy, amikor a nagynéném meghalt, és én örököltem a házat, akkor az volt a kérdés: odamerjek-e költözni a Securitate mellé vagy ne?
Volt egy létezés-technikám, amelyik arra szolgált, hogy megússzam az életemet, annak ellenére, hogy állandó kételyeim voltak, hogy a fenevaddal szembe kell-e menni? És biztos vagyok benne: hogy megúsztam a dolgot, azt annak köszönhetem, hogy szembementem a fenevaddal.
Engem már a ’60-as években kihallgattak Kolozsváron a Gaál Gábor köri tevékenységem miatt. Csendesíteni akartak, miért vagyok én ilyen rátarti, és ne izgágogjak. És nagyon jó volt, hogy izgágogtam, nagyon jó volt, mert azt hiszem, hogy olcsóbban úsztam meg, beleértve a fizikai bántalmazást is, olcsóbban úsztam meg ezeket a kihallgatásokat, mint a kollégáim, barátaim, mert látták bennem az elszántságot. Ők is el kell szánják akkor magukat, arra, hogy szétvernek. Látszott rajtam, hogy nem sunyítok.
Tehát én ott laktam a Securitate mellett és ott lakom most is. Most nem Securitate, hanem forgalmi rendőrség. De el kell mondani, hogy még sokáig ők voltak ott 1989. december 22. után.
Sokat tudnék mesélni a velük való kapcsolatomról, beleértve ’89. december 22-ét, vagy 24-ét, ezek nagyon fontos dátumok voltak számomra. Vagy 25-ét. Ők valamikor a 2000-es évek elején mentek el, és költöztek le a mai Dózsa György utcába. Nem tudtak egyik napról a másikra elköltözni, és nem tudták elvágni a szálakat. Még sokáig láttam az ismerős arcokat, a ’89 előtti ismerős arcokat a ’90-es években, de a 2000-es években is. Amikor bemennek évente egyszer átvenni a hűségjutalmat, akkor összegyűlnek, és mint régi hadfiakat köszöntik egymást. Ott vannak, érzelmes emberek, ragaszkodnak az épülethez. Ebben az épületben adják át nekik, és nem az új épületben; kicsi staneclivel, tasakkal távoznak ezekről az összejövetelekről. Innen mennek el. Ragaszkodnak ehhez az épülethez.
Ahányszor nálam aludtak emberek, nyilván látták, hogy ki volt nálam aludni, nyilván akármennyire is távol tettük le az autókat, akármennyire is égve hagytuk éjjel a villanyt, hogy ne mondják azt, hogy aluszunk, hanem csak beszélgetünk, azonnal jöttek a büntetések.
’89. december 9-én, tehát még nem 22-én, érkezett hozzám a futár, Beke Mihály András. A Hiteltől jött és azt szerették volna, hogy én legyek a marosvásárhelyi szerkesztője a Hitelnek, a sepsiszentgyörgyi Farkas Árpád lett volna, a kolozsvári Kántor Lajos. ’89. december 9-én volt ez, és természetesen számítógépet, e-mailt, fénymásolót, mindent adtak volna nekünk. Hát hol éltek gyerekek, rajtunk van a Securitate – mondtam. Nem, már nincsen rajtunk a Securitate – mondta. Senkinek nem volt fogalma az itteni helyzetről. Ahogy mentünk az utcán egyfolytában jöttek utánunk. Nem, ezt csak én képzelem – mondta. Nem vállalom – mondtam neki. Nem azért nem vállalom, mert gyáva vagyok, hanem azért, mert nem akarom, hogy ez a szál ne működjön. Én küldök kéziratot, ezt vállalom, azt nem vállalom, hogy hivatalosan valamilyen szerződést kössünk, hogy én a Hitel alkalmazottja vagyok. Mondja, hogy ő most Sepsiszentgyörgyről jön, és megy Kolozsvárra Lajossal ezt megbeszélni. Lajos meg közben elindult felém. Figyelj az úton – mondtam, megismered az autója számát, villogtassál, hogy beszéljétek meg. Megérkezik Lajos és közli velem, hogy csak egy nagy fehér arcot látott a szélvédőn át, villogott (ez Misi volt), kiszállt az autóból és azt mondta, hogy igazam volt, tényleg követnek. A dossziémban ott van a beszámoló a találkozóról, fénykép is van rólunk, amint Misi éppen azt magyarázza, senki sem tud az ittlétéről.
Mi történt később?
22-én délben, a főtéren vagyunk, még nem tudjuk, hogy mi fog történni. Ceauşescu még nem menekült el. Ott vannak a kiskatonák velünk szemben és ott vannak a tankok velünk szemben. Nem akarom részletezni, ott van Markó Béla mellettem. Én hátat fordítottam a tankoknak, mert egy kolléganőmmel beszéltem, és az ő arcán láttam a fejleményeket: a tankok megindultak felénk. Ági, a kolléganőm, elkezdett rohanni. A tömeg uszályába kerültem én is, és én is rohantam, de Ági elbotlott, elesett, én felemeltem és akkor láttam, hogy megálltak a tankok. Csak ijesztettek. Mindez történt mintegy tíz perccel azelőtt, hogy bejelentették, hogy Ceauşescu elmenekült.
Kitört az eufória, mi elmentünk Bélával Sütőhöz és ott bekapcsoltuk a televíziót. Dinescu és Caramitru jelentették be, hogy a zsarnok elmenekült. Ezt még elkaptuk. Visszamentünk a főtérre, ott vagyunk a tömeggel, amely megindult fel a Securitate felé. Megindultam velük. Betérünk az utcánkba, az én utcámba, amelynek a végén ott van a Securitate. Meg kell mondanom, általában nem voltam félős ember, de akkor megijedtem. Az volt az érzésem, hogy most ránk fognak lőni. És ráadásul nincs hova menekülni, mert ez zsákutca. Én életemben nem féltem úgy, mint akkor. Ugyanakkor nem lehetett kilépni, hátramenni. Mentünk előre és elértünk a kerítésig. Akkor felmászik egy szekus, aki egyébként iskolatársam volt, tudtam, hogy ott dolgozik és magyarul – tehát tudták, hogy akik fel mernek ide jönni a szekuhoz, azok magyarok –, egy magyart állítottak ki a kerítés tetejére, és közölte velünk, hogy emberek értsünk szót: természetesen a politikai foglyokat elengedjük. De a köztörvényeseket nem. Amire a tömeg elkezdett kórusban zúgni: mész te…, hol vannak nálatok köztörvényesek? Egyből nekimentek a kapunak. Ez hátraugrott, nem lett semmi baja, senkinek sem lett semmi baja, bementek az udvarra. Bennem volt, hogy én ide be nem megyek. Engem ide vittek, én most magamtól nem megyek be. Bementek és felforgatták a Securitatét. Nagyon fontos: az egyik kis forradalmárnő, Hanga lányomnak az osztálytársnője jött kifelé egy kenyeret majszolva. Nézze meg Gyuri bácsi még meleg. Aznap ezek sütöttek, és a konyhából kiszedték a kenyeret.
23-24-én nagy fraternizálás volt. 24-én egyszer csak az őrség eltűnik. Ott maradnak a katonák, de katonai ruha és fegyver nélkül. Tehát nem fegyveres minőségükben vannak ott. Eltűnnek és csend támad a Securitate körül. Karácsony este telefonált Sütő nekem. Te Gyuri – mondja – baj van, eltűntek a házunk elöl a katonák, akik őriztek eddig, és Éva (András felesége) nagyon fél. Nem tudnál átmenni a Polgárőrséghez szólni, hogy küldjenek valakit. Szóltam a feleségemnek, hogy csinálj egy kicsi csomagot, belerakott szaloncukrot, ezt-azt, átmentem, döngettem, de nem akarták kinyitni az ajtót. Egyszer csak előjött egy tiszt és a régi hangnemben, mintha nem történt volna semmi december 22-én, üvölt rám, hogy mit akar? Mondtam, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Milyen ügyben? Mondom, hogy milyen ügyben, én vagyok a szomszéd és ezt a csomagot adja oda az őrségnek, legalább ezeknek a kiskatonáknak, legyen nekik is karácsonyuk és kérem a parancsnokot. Elment és egyszer csak hallom a lépteket. Én eléggé rövidlátó ember vagyok, akkor még jó volt a hallásom. Aki jött, annak a lépteit ismertem. Az volt az az ember, aki felelt a szerkesztőségért. A „rókalelkű öcsénk”. Elmondtam neki, hogy miről van szó. Hogy András védelmet kér. Természetesen, mondták.
1990. február 10-én tüntetésünkkor kiírtuk a kapunkra, hogy elmentünk tüntetni. Márkus Béla, a felesége és barátaik eljöttek. Ott a tüntetésen találkoztunk, de hamarabb mentek vissza. Nekem a táblák összegyűjtésével kellett foglalkozni, hoztuk fel a székházhoz, tehát később mentem haza. Azzal fogadtak, hogy Márkusékat bevitték a Securitatéra. 1990. február 10-én! Bevitték a Securitatéra őt és Turi Gábor debreceni újságírót.. És ott ült Ibolya asszony dühösen, hogy ez hogy lehet, hogy ilyesmik megtörténhetnek. Nálunk, a házunk előtt volt. Én megint önként és dalolva odamentem, és elkezdtem döngetni a kaput, kijött egy tiszt és közöltem, hogy micsoda dolog ez?! Már nagyon nagy volt a szám, mert akkor már elnökségi tag voltam az RMDSZ-nél, de különben is nagy volt a szám. Mondtam, hogy ez micsoda disznóság! – De ezek fényképeztek! – Na és ha fényképeztek?! A vége az lett, hogy Béláékat kiengedték.
December 26-án, nem tévedek, én katonaviselt ember vagyok, a Securitate udvarán hallottam géppisztolyt, a feleségem is hallotta, géppisztolyos sortüzeket. Hogy mit csináltak, hogy egymás közt számoltak le? Mi történt? Mi nem tudunk saját hallottainkról, tehát mi arról nem tudunk, hogy a forradalmárok közül, vagy a lakosság közül agyonlőttek volna valakit, de géppisztoly tüzet hallottunk.
A Securitate állandó jelenléte kétségtelenül az életem része, mégpedig olyan része, amit egy pillanatig sem lehet elfeledni, és nem is akarok elfeledni, viszont arra nagyon kellett ügyelni, hogy a helyén kezelje az ember. Meg kellett tanulni, nem túlságosan félni. És nagyon jó, hogy az ember megtanulta. Óriási szerencséje volt azzal, hogy kivédte a pánikreakciókat, és kivédte az elhamarkodott döntéseket, például a meggondolatlan menekülést, vagy egyáltalán azt, hogy valamit túlreagál. Tehát arányérzék alakult ki. Ebben az, hogy ott éltem mellettük, sokat segített.
Még egyet el kell mondjak: a kertem végében volt egy őrtorony. A Securitate őrtornya. Az őrtorony árnyékában, tőle 5-10 méterre boroztunk esténként. Így éltem le az életemet. Megszoktam már ezt az őrtornyot, hogy ott van. És az őrtorony árnyékában az ember beszélget a barátaival. Zalán Tibor meg is írta – egy kicsit eltúlozta –, hogy megkérdezte tőlem: hallgat-e itt minket valaki. Erre támadt olyan fényesség, hogy gombát lehetett volna szedni – írja Zalán. Tényleg ez volt. 2000 körül tűnt el az őrtorony, de úgy hogy észre sem vettem. Egyszer csak a vejem szólt, hogy Gyuri bácsi tudod, hogy az őrtornyot lebontották tegnap? Mondom: hogy-hogy?
Szinte hiányzik. Adjátok vissza az őrtornyomat!
Sokkal tisztább volt a helyzet, ha az őrtoronyból nézték az embert, mint akkor, amikor ugyanúgy megfigyelnek, lehallgatnak minket, mint ’89 előtt, de sokkal bonyolultabbak a lövészárkok, és nem úgy van, hogy egy felől itt vagyunk mi, és más felöl ők. Összebonyolódtak ezek a lövészárkok.
Beszéljünk a tanuló évekről. Milyen iskolákba jártál?
Volt négy osztály elemi, volt három általános, 5-6-7, és nekünk, az én korosztályomnak 8-tól kezdődött a líceum. A líceumba elég kemény felvételi volt. Elit líceumnak számított, bár akkor nem Bolyai volt a neve, azt később, 1957-ben kapta vissza. A líceumban magyarból, románból, számtanból volt felvételi, jó színvonalú társaság jött össze.
Korábbi beszélgetéseinkből tudom, hogy eltanácsoltak a líceumból. Mivel adtál erre okot?
Engem ’58-ban kicsaptak az iskolából. Megpofoztam a kémiatanáromat, nem az osztály nyilvánossága előtt, hanem a folyósón, történetesen éppen egy olyan szolgálatos kislány szeme előtt, aki tetszett nekem. Lehazugozott, és ezt kikértem magamnak. Ő akart megütni, és nem hagytam. Tulajdonképpen nem is akartam megütni, csak védekeztem. Tisztességes jobb csapott ütés volt.
Akkor már voltak irodalmi sikereim. A Bolyaiban én nyertem a négyszáz éves öreg iskola pályázatát, az iskola történetéből merített százöt szakaszos elbeszélő költeményemmel. Jelent meg már versem is, az iskolai ünnepségeken én voltam az ünnepi költő. De állandó fegyelmi konfliktusaim is voltak. Nem voltam különösebben kirívóan fegyelmezetlen, de kezelhetetlen ember voltam. Akkoriban volt nagyon erős olvasmányélményem a Thibauld család és Az elvarázsolt lélek, ezek bűvkörében éltem, és ezek a hősök sem voltak kényelmes emberek. Ezek is állandó lázadók voltak. A tanárokkal való viszonyomban: akiket szerettem, azokkal nagyon lojális és nagyon hálás tudtam lenni. A magyar szakos tanáraimra a mai napig hálával gondolok, és ahányszor elhívnak találkozókra, mindig elmondom, hogy nekem mennyit jelentettek azok a tanárok, akik tanítottak. De voltak olyan, hogy is mondjam, autoritárius személyiségek, akiket nem tudtam elviselni.
Azzal a tanárral, akit megpofoztam – ez hétfőn volt – szombaton pertut ittam egy házibulin.
Nagyképű pasas volt, aki beállt közénk focizni és eredetieskedett. De éppen azért mert ismert, és tudta, hogy önérzetes vagyok, provokált: Gálfalvi hazudsz, hazug, jellemtelen alak vagy, és jött nekem. Nyilvánvaló, hogy elengedtem a kezemet, márpedig ezt nem lehetett elmosni. Akarták, de nem lehetett elmosni.
Így ’58 novemberétől ’59 szeptemberéig segéd könyvtáros voltam a Szakszervezetek Művelődési Házánál. Nem kaptam egy fityinget se, de bent ülhettem és nagyon jó dolgokat olvastam. Meghatározó dolgokat. Például akkor került a kezembe Balázs Ferenc Rög alatt című regénye, amit nem ismertek Erdélyben. Óriási élmény volt, és meghatározó az életemben. A Szakszervezetek Művelődési Házába sorozták be a Tordai Szövetkezeti Könyvtárat, amit Dél-Erdélyből ’40-ben áthoztak. Az volt a feladatom, hogy beleltározzam ezt a könyvtárat.
Nekem végső soron ez az egész kicsapás nagyon jól jött. Meg kell mondanom, ha akkor mentem volna tovább az osztályommal, valószínűleg leérettségizek, de az egyetemre sokkal jobb évfolyammal jutottam be, mintha egy évvel hamarabb végzek, úgyhogy nekem az egész kicsapás kitűnően jött.
Lezárult tanulmányaid középiskolás szakasza. Irodalom iránt érdeklődő emberként kerülsz az egyetemre.
Természetes volt ez. 15 éves koromban megjelenik az első versem Bolyaihoz szólok címmel, éppen abból az alkalomból, hogy felállítják a Bolyai-szobrot, az iskola felveheti Bolyai nevét. Járok a Salamon Ernő irodalmi körbe, amit Molter Károly vezetett. Járunk ki a kör tagjaival falvakra felolvasni, sikerünk van, beleszimatoltam az irodalmi életbe. Ráadásul akkor a testvérem, Gálfalvi Zsolt házhoz hoz néhány írót. Én 12 éves koromban tegeződöm Bodor Pállal, 17 éves koromban összetegeződöm Tomcsa Sándorral, 18 éves koromban Sütő Andrással. A bátyám ’55-ben jött haza Kolozsvárról, és az Igaz Szónak lett szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese. Amikor korábban Kolozsváron volt az Utunk szerkesztője, 12 éves koromban gyakran bejártam az Utunk szerkesztőségéhez, a kollegáihoz. Tudtam, hogy ki kicsoda, egyébként is rengeteget olvastam. Vegyesen. Szerencsém volt, mert a bátyám egy ideig nálunk lakott, és a könyvtárát mielőtt eladtam volna azelőtt kiolvastam.
Az ő tudtával adtad el?
Nem. Kimondottan azért adtam el, mert az árukat megfolyósítottuk: elittuk szabályosan. Mielőtt az egyetemre mentem volna, volt valami tudomásom arról, hogy mi is az irodalmi élet Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen, vagy egyáltalán. Rengeteget olvastam, így utólag nézve fölöslegesen is, de az olvasás őrülete bennem volt.
Beszélj kérlek ,a kolozsvári időszakról, az egyetemi évekről.
Nagyon komplex ez az egész egyetemi élet. Felkerülünk az egyetemre ’60-ban, a Bolyai és a Babes egyetem ’59-es egyesítése után. Megtört hangulatban kapjuk a tanárainkat is, érezzük, hogy itt valami megroppant. Tehát tudunk az öngyilkosságokról, nagyon óvatosak a tanáraink, és nagyon nehéz kapcsolatot teremteni, mert félnek.
Borzasztó botrány lett az egyetemen, mikor negyedévesként elmondtam, hogy amit mi tanultunk, azt Kolozsváron tanultuk, de nem az egyetemen. Ami fontosat tanultunk, azt Kolozsváron tanultuk, megszereztük magunknak, mert elmehettünk az egyetemi könyvtárba, kitűnő könyvtár volt. A legtöbbet saját magunktól tanultuk, beszélgetés közben, mert olyan csapat került össze.
Az évfolyamtársaim közül egynéhányan kötetre vergődtünk. Domokos Eszter, Kocsis Pista, a drámaíró, aki később, csak másodéven csatlakozott hozzánk katonaruhában, Zsibói Béla, ő is Forrás-szerző, Salgótarjánban egy ideig a lapnál is volt. Volt egy kitűnő fejű ember, aki most éppen Mexicóban él, de élt már Szaud-Arábiában és Amerikában is, Aradi József, Schreiner József az eredeti neve. Az utánam lévő évfolyamon ott volt Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos. Jöttek a többiek: Kenéz Feri (aki nem fejezte be soha az egyetemet, de nem is kellett neki), Csiki Laci; ott voltunk együtt, ez jelentett valamit, a Gaál Gábor Kör, ahová más szakokról is eljöttek.
Ez volt nekünk a lényeges, a péntek esti srácoknak. Péntek esténként, de tulajdonképpen egész héten találkoztunk különböző vendéglátó ipari egységekben és azon kívül. Az egyetem mosdójában is adtuk egymásnak a könyveket. A Kortárs, az Új Írás számait azonnal kaptuk és nekünk nagyon fontos volt, mohón vetettük rá magunkat, elsősorban a Nagyvilágra, a Látóhatárra. Jött a hihetetlen ismerethalmaz és ugyanakkor az érzékenység, ami a világra való nyitottságot jelentette. Valóban formáltuk egymást a véleményünkkel, magunkat is formáltuk természetesen. Az ember elmondott egy mondatot, visszahallotta néhány nap múlva a másiktól, kissé már átköltve. Többször is előfordult ez. Nem csak illúzió volt, hogy a véleményünkkel, ha a világot nem is, de egymást formáljuk.
Térjünk vissza a ’80-as évekhez: voltak ügyek, amik nagy hullámokat gerjesztettek Magyarországon is és Romániában is. Nevezetesen a ’82-es Tiszatáj-botrányra gondolok, amikor Ion Lăncrănjan Romániában megjelent elhíresült kötetére született egy esszé, amit Köteles Pál írt. Ennek Tiszatáj-beli közlése meglehetős indulatot keltett a magyarországi kultúrpolitika köreiben, néhány minisztériumi hivatalnoknak mennie kellett. De az itteni akciótól függetlenül Erdélyben is tiltakozások voltak, aminek Te is az egyik főszereplője voltál.
Markó Béla és Sütő András mellett az egyik szerzője voltam, annak a levélnek, amit velünk együtt harminchat romániai magyar író írt Ceauşescunak. Mi hárman írtuk a levelet, egészen pontosan a levél nyers változatát Sütő András írta meg a Markó Béla és velem való konzultálás után, végső formába együtt öntöttük. Ezt az egész történetet nagyon sokszor hallom és sokszor olvasok róla.
Megjelent a Lăncrănjan-kötet, elolvassuk, felháborodunk, megbeszéljük Andrással, hogy tenni kéne valamit. Andrásnak igaza van, hogy igen, ez az, amikor írni kellene egy levelet, de közben le fognak bennünket tartóztatni, mondja. Előfordulhat. Ki lesz az, aki ezt aláírja? Mi nyújtjuk a kezünket, hogy mi. Nemcsak itt Vásárhelyen, hanem Kolozsváron is. András megírja a levelet, aláírjuk. Azt mondja, hogy az Új Életben is aláíratja.
Azt kell erről tudni, hogy András szerkesztőségében nagyon sok volt a besúgó. Több volt a besúgó, mint más szerkesztőségekben, körül volt véve. Az is igaz, hogy ehhez ő is hozzájárult, ugyanis – teljes jóindulattal – sok olyan embert vett fel, akik börtönviseltek voltak, és akik kiszolgáltatott emberek voltak. Többükről minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy írták a jelentéseket róla. A börtönviseltek közül kettő, és még másik négy. Az egész szerkesztőségben nem volt 11 ember. Tehát a fele besúgó volt. András az írókat behívta külön-külön, és aláíratta velük. Valaki már aznap jelentette ezt az egész akciót.
Mi, Bélával, beültünk a kék Trabantjába és elmentünk Kolozsvárra. Először a Napsugár szerkesztőségébe mentünk, Fodor Sándorral, Kányádival, Lászlóffy Aladárral, Bálint Tiborral beszéltünk. Megvoltak az aláírások. Átvittük a Kriterionhoz, ahol Dávid Gyula aláírta. Elvittük az Utunkhoz, ahol Szilágyi Pista, Király Laci aláírta. Aztán mentünk le Balogh Edgárhoz, aki a kapuban állt, és közölte is, hogy már várt minket. Ez volt a nagy titok, a nagy összeesküvés! Elővette a ceruzáját, mire mi kértük, hogy ne javítson már bele, ez az egy példányunk van. Nem vittünk több példányt. Aláírta szó nélkül. Most is előttem van, ahogyan somolyog boldogan, hogy egyáltalán valami történik. Elmentünk Gaál Ernőhöz, aláírta. És Kántor Lajoshoz. Lajos nekünk nem mondta meg, hogy ők is írtak egy másikat. Tehát ebben a Lancranjan-ügyben két beadvány volt, ő a kolozsváriakkal külön aláíratott egy beadványt.
Visszamentünk Vásárhelyre. Gálfalvi Zsolt – aki akkor a Hét szerkesztője volt – vállalta, hogy elviszi Bukarestbe és átadja Domokos Gézának. Az ő közvetítésével eljutott Gere Mihályhoz, aki erős befolyással bírt a pártvezetésben. Gere Mihály azt kérte, hogy hivatalosan iktassák az irodájában a kérést, amit Bukarestben még Domokos Géza és Bodor Pali is aláírt. Domokos Géza felesége, aki az Ifjúmunkásnál a kolléganőm volt, másnap reggel iktatta (kolozsvári utunk után a második napon) ezt a levelet, és egy nap múlva letette Ceauşescu asztalára. Úgy tudom, hogy Ceauşescu nem szólt semmit. Másnap volt egy tanácskozás a Központi Bizottságnál és ott tájékoztatást kért, hogy mi ez a Lancranjan-ügy. Akkor Elena Ceauşescu, aki Lancranjan támogatója volt, felháborodott, hogy ez micsoda disznóság, de Ceauşescu azt mondta, hogy ebből ne csináljunk ügyet, és próbáljuk ezt megoldani politikai eszközökkel.
A sajtóban nem lett polémia, minket nem vettek elő.
Engem életem során rengetegszer kihallgattak. De itt, amikor tényleg lehetett volna rá okuk, nem, és a következő kihallgatásokon sem kérdezték ezt meg. Ezzel szemben, amikor néhány nap múlva mentem Magyarországra, a határt őrző szerveknek küldenek egy felszólítást, hogy nézzék meg a csomagomat, mert egy titkos iratot fogok kilopni. A családommal, sátorral Csehszlovákiába, Németországba tartottunk. A határon, ahogy megérkezünk, beállunk a sor végére, jön egy határőr, ránk üvölt, hogy te Maros-menti, te állj félre. Félreállok és szétszedik az autómat, szétszedik a sátramat, szétszednek mindent, legkisebb füzetet, írást, a 12 éves Ági kislányomnak a titkos naplóját elviszik. Nyilvánvalóan alig tudtam magamat türtőztetni, a feleségem csillapított, aztán visszahozták a naplót. Én tiltakozom az ellen, hogy beleolvassanak. A határőr annyit mondott, hogy jó barátai vannak magának valahol…
A hülyék kérdezhették volna, hiszen én azt a levelet már régen átküldtem Lezsák Sanyival.
Utólag olvastam, ’89 után egy konzulátusi jelentést, amiben nagyon hitelesen fel van tüntetve, hogy mi vásárhelyiek írtuk ezt a levelet. Leellenőriztük, és a levél eljutott Ceauşescuhoz.
* A Gálfalvi Györggyel a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangstúdiójában készült interjú szerkesztett részletei
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
