Győri László
Nem tudtam
Nem tudtam, hogy kivel élek együtt,
nem tudtam, mi, nem hogy, kicsoda,
nem tudtam, hogy négy égtáj csillaga
merült alá, amikor eltemettük.
Ha sok-sok apró házimunka felgyűlt,
fölcsattantam, hogy mi volna, ha
egyszer-egyszer fölpillantana,
fölhúzná néha kezére a kesztyűt.
Telt-múlt lassan a sok-sok év felettünk.
Semmit se tudtam, mert hallgatott,
csöndben élt, mint vallatlan titok,
csak ült, ült, és verte a billentyűt.
Hitvány férj vagy, rendetlen sarok,
szétszórt lakás, el nem intézett ügy,
dohogtam, és most, hogy elhagyott,
megtudtam, hogy csillag volt közöttünk.
Nem tudtam, hogy vannak csillagok.
Vak voltam, a te vak asszonyod.
Sajnálom
Sajnálom, ami utánam marad,
minden, minden veszendőbe megy,
nem az, de mégiscsak őrület,
hogy olvasatlan egy színdarab.
A sok fél mű, a sok kézirat.
Évtizedes előkészület –
mire? De megingott, vége lett,
beletört a félkész gondolat.
A számtalan fogható anyag,
az egy személy, a hű öltözet
elválnak, mint perelő felek
bíró előtt, s belenyugszanak,
hogy változtathatatlan. Külön
élnek tőlem saját földjükön.
És mindenem veszendőbe megy.
A kiválasztott
Nem értem, hogy miért engem választ.
Mi vagyok én, hogy én lássak olyat,
amilyet más soha, vagy csak néhanap?
Nem értek semmit. Miért engem áraszt
el a jelenés árja? Nincs más azt
látni, ami most hirtelen fölfakad?
– – – Téged, te, ember, kiválasztottalak
méltó látónak, hogy föltámaszd
holtából, a nem-látottságból azt, amit
alig lát valaki, mert annyira vak,
hogy elfut előle az egyetlen pillanat,
amikor láthatná a jelenés habjait.
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
