Gömöri György
Sorok a kőről meg a vízről
„Gutta cavat lapidem...”
A kő halott, a víz termékenyít,
a napsugár klorofillal szinezi
a fák leveleit. Felülmarad
a fény és a kő is széthasad
idővel, hogyha sokszor verdesi
tavaszi zápor vagy lassú eső.
Csak a gazdag asszony szíve kőkemény,
egyedül az nem lágyul meg soha,
bármilyen ékes verssel udvarol,
megtörik rajta Bálint ostroma.
Apám nem várt meg
Márciusban, Apám születésnapja után
érkeztem Budapestre. Már egy ideje
kórházban volt, nem siettem
hozzá azonnal, előbb szálláshelyemre,
ahonnan fölhívtam feleségét: „Apád most
jobban van, voltam benn nála”. Ezért
csak este mentem ki a zuglói kórházba
ahol a helyén csak egy üres ágyat találtam.
„Jön a fiam Angliából!” mondogatta Apám
az ápolónak. De nem várt meg.
A temetésén, azon már ott lehettem.
Unokám, a közszereplő
Hat unokám van, mind fiú!
(Elkelne már egy lány is.)
A legkisebb Ezra, még nincs
hatéves, de közszereplő máris!
Egy széles londoni téren
egy mutatványos mellett
táncol, ugrál és hajlong:
nem csak okos, vagány is!
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
