Székelyhidi Zsolt
Kifúl
Ki se fakad.
Nyelvéből kiforgatva,
hangtalan gúzsban,
a fogsor csikorog.
Csorog a szájáról,
szeméből folyik le,
folyik a maradék
harag.
Feszülve
izzadja lelkét
a test, hogy
szoruló üstté
dagad.
Kifúlt belőle
a levegő,
üresen dohog.
Csak a hűlő düh van,
utóhang. A törött reggel,
a falon árnyak
tegnapról,
a kihúzott szék
visszatolhatatlan.
Nem nyitható a száj.
Világ csak befelé van,
foga szívja,
lükteti szíve
a túlzó
dallamot.
Dühünk vége
Dühöt nyeltem,
ahogy öltél,
ha nem is volt vér
sötétbe mártózó csuklódon.
A víz, amibe tetted őket,
vette el mind a fényt.
Ismerősök, idegenek
halványulása,
visszaverődéstelen életek,
és fölöttük áttetsző világod,
ami csak fügött velem és veled.
Üreslő tengeredre, érzed,
rátelepedett légüres eged.
Holt, nincs a régi ember.
Csak én, csak mi páran,
kikiáltott újak,
akadtunk fenn
fojtani kész kezeden,
lassan szétnyíló szorításban.
Hogy minket megkímélsz,
velünk számolsz, mondod,
és szűnni kezdene a forgás,
és távolodóban a vég.
Kiköthetünk a hegyen,
amit nekünk túrtál,
persze, kezdhetünk
magunkkal valamit megint.
De mondd, vajon kinek
mi kedve lenne élni ott,
ahol a düh mögött
a szem görcsösen kacsint.
Máshol
Fő feladatom
a megbocsátás.
Jól tűröm
a felejtést.
Sokat kívánnak
tőlem a gyerekek.
Időnként lemaradok
levegővételekről.
Elszalasztanak
a hétköznapok.
Lerogyok a kanapé mellé
olyankor, és órákig
próbállak kedvelni.
Fő kapaszkodóm,
hogy van értelem
a szobában, a házban,
amibe vendégednek kértél,
és ahol te szinte sosem vagy
otthon. Mindenből kihagyva
őrködöm magunkon,
és képzelem,
hogy egyszer elmegyünk,
és megleszünk nélküled.
Megjelent a Bárka 2024/2-es számában.
