Németh Gábor Dávid
Viselés
A hínárok kinőnek a szárazföldre.
Rácsavarodnak a város védőszentjének
szobrára a templomkertben. Ránehezednek
az utcára, láncra fűzik a házakat,
viselésre kínálnak minden otthont.
Elfordulnak a csillagképek.
Ma nem jön el a dél. A harangszó helyén
megpihen a kert. Elfogysz.
Mint az ág, amit visszametsz a kertész,
a fák nyugalmi időszakában,
lombtalan állapotban sötétséggel töltik meg
a hiedelmeket. Elnyelik a gallyak a könyörgést.
Nem azért van csend, hogy megszólalj.
A víz strigulákban száradó nyomain egyensúlyozom,
mintha vezetnének valahova. Olyan volt a sebe,
mint a partra húzott kajak nyoma a homokban,
a holtágakat megjárt test megsebzi a partot.
Összemennek a vizek is, mintha utánoznának.
Alattuk bunkereket találunk majd, amiket
családi történeteken keresztül tanultunk használni,
amikor még nem tudtuk, hogy akarhatjuk,
hogy jól akarunk lenni.
Kényszervirtuóz
Az erdő helye reggel érvénytelen föld.
A folyó felett a hold elárult gömb,
nem született gyermek. Nem akart.
A növények eltanulják a falaktól
a szellemtartást. Kényszervirtuóz fák,
kölcsönvettetek engem. Kérgetek alatt
hiedelmek ropognak, valaha kapartam
volna. Ma már igyekszem gömbölyűre
vágni a körmöm, mint egy jól megrakott málha teteje,
ami túl sokat cipel a karmoláshoz.
Amióta hallottam, hogy le kell vágni
a sírra rakott virág szárát,
így ha el is lopják, nem tudják eladni,
csak másik sírra áttenni,
letörök darabokat bútorokból,
családtagokból, fóbiákból is a biztonság kedvéért.
Saját erdőt ültetek, törött ragadozókkal,
akikkel már nem muszáj megismerkednie
a körémnőtteknek, levélszívűeknek.
Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.
