Szabados Attila
Vakond
Apró olajfoltok egy üvegfedőn,
nyelvláb ütötte horpadások
egy régi harang belsejében,
feltapadó plakátok az aluljáró
csempés falán – hátadra
anyajegyek úsznak fel, évről
évre egyre több. Így állsz be
a sorba, mindig előrébb, mintha
a genetika egy apró vakond lenne.
Hátad puha kerti föld, rajta sötét,
barna dombok, generációk nyomatai.
Befalazott ablakok
Laza üveglapoknak nyomódik a szél,
mintha gyerektalpak sétálnának rajtuk.
Ropog, feszül, homok csikorog fogaid közt.
Újságpapírt tömsz a párkányok közé, hogy
a hideg kinn maradjon, ne betonnal kelljen
nyáron kitölteni. Minden újabb befalazott ablak
lehasít egy szeletet, míg csak egy szűk, keskeny
sáv marad – mint egy dzsungel, ide hordjuk
az összes virágot. Vendégeket nem hívsz,
a betonon meg hiába kopognak át.
Ki váltja meg?
Sietve telefonálunk a papír
láttán, ami nagyapám fejfáján
lóg, ide-oda lendíti a szél.
Azonnali megváltás kell,
különben rátemetnek,
és a halál úgy feltornyosul
majd, mint frissen hajtott ruhák
egy régi szekrény polcain.
Ha a földnek lenne oldalsó ajtaja,
talán ki is borulnának a koporsók,
a csontok száraz babszemekként
zörögnének, de így – csak sorban
kifordulnak, csalódottan keresik
a megváltót, makacsul néznek
felfelé a kopott ünneplőben –
ez még nem az a nap.
Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.
