Erdész Ádám
Oly távol vagy, hazám…
Nagyhatalmú miniszter, napszámos, magas rangú katonatiszt, kétkezi munkás nagyon könnyen azonos kategóriába kerül, ha a balvégzet vagy a megélhetési kényszere miatt hazájuk elhagyására kényszerülnek. Emigránsokká vagy migránsokká válnak, a legnagyobb különbség közöttük az, hogy egy részük évek múltán is hazafelé tekint, más részük pedig mindent megtesz azért, hogy mihamarabb beleámuljon a befogadó társadalomba. Magyarország modernkori történetében jó néhány fejezet szól a politikai és gazdasági menekültekről. A Korunk ez évi 3. száma éppen ezeket a fejezeteket vette elő Magyar migránsok, magyar emigránsok (18–20. század) című tematikus számában. A kolozsvári folyóirat szerkesztői időről időre biztos kézzel idézik fel a múlt azon kérdéseit, amelyek szorosan kapcsolódnak napjaink meghatározó eseményeihez, ugyanakkor a „mi történetünket” a lap kellő távolságtartással interpretálja.
A migrációs és emigrációs hullámok közül mi kap helyet a tematikus összeállításban? A történeti áttekintés az oszmán hódoltság idején és azt követően lezajlott népességmozgás számbavételével indul. (Kalmár János) A nagyarányú népességfogyást okozó hódoltság korát követő belső migráció következtében lényegesen megváltoztak az ország lakosságának nemzetiségi arányai. A folyamat következményei 200 év múltán mutatkoztak meg a maguk teljességében. A politikai emigráció hullámai közül először a kuruc bujdosók kapnak figyelmet. A szatmári béke után Lengyelországon, Párizson keresztül Rodostóig vezető út bemutatása során Tóth Ferenc mérlegre tette Rákóczi Ferenc diplomácia törekvéseinek esélyeit. A Rákóczi-historiográfiában igen ellentétes módon értékelt diplomáciai kísérletek áttekintése mellett kimondottan érdekesek az emigráció francia és török társadalomban való feloldódásának példái. Sokféle életutat jártak be az emigránsok gyermekei, például a francia külpolitikai és hírszerző szervezetek szívesen fogadták szolgálatukba a törökül beszélő és a keleti viszonyokat jól ismerő emigránsokat, majd utódaikat. A tanulmány eszünkbe idézi azt is, Szekfű Gyula milyen súlyú könyvet írt a száműzött Rákócziról. Tóth Ferenc summázatában a több mint száz éve megjelent könyv szerzőjével polemizál: „…feltétlenül vitába szállunk Szekfű Gyula azon állításával ,,miszerint »minden száműzött élete a köznek haszontalan«”. Bár azt tegyük hozzá az idézethez, hogy ez a megállapítás elsősorban az emigráció irodalmi, társadalmi eredményeire utal. Rákóczi olyan korszakban kényszerült emigrációba, amely nem kedvezett a magyar függetlenségi törekvéseknek. A következő nagy emigráns politikus számára közel két évtizeden keresztül kedvezőbben alakultak a nemzetközi feltételek. Csorba László színesen megírt tanulmánya középpontjába éppen a Kossuth-emigráció magyar- és európai politikára gyakorolt hatását állította. Viszont az emigráció hatástörténete1867-ben, amikor a magyar politikai elit a deáki ajánlatot elfogadta, le is zárul.
Kimondottan izgalmas Gyáni Gábor tanulmánya is a „nagy exodus”-ról, azaz az 1880-as évektől az első világháborúig tartó, Amerikába irányuló kivándorlásról. Az évtizedeken át zajló kivándorlás történetét tárgyszerűen összefoglaló írás a jelenséget a modernitás kontextusában tárgyalja. Kiemelve, hogy az európai nemzetállamok építésének korában mutatkozott meg először a globalizáció jelensége. A vasúthálózat kiépítésével, az Atlanti óceánt átszelő tömeges hajóforgalommal létrejött az az infrastruktúra, amely összekötötte a munkaerőhiánnyal küzdő amerikai gazdaságot a munkaerő-felesleggel rendelkező európai területekkel. A rendi kötöttségekből megszabadult egyén pedig egyéni döntések sorozata után útnak indulhatott szerencsét próbálni. Amikor minden elem megvolt, a modell működőképesnek bizonyult.
Egy-egy nagy emigrációs hullám számbeli, társadalmi jellemzőit és integrálódási lehetőségeit vette számba Nyári Gábor és Lénárt András. Nyári Gábor az 1945-ös emigráció első éveiről, Lénárt András az 1956-os menekültekről írt. A két csoport alapvetően eltérő feltételekkel indult az új világba. Az 1945-ösök a legyőzött, megbélyegzett Magyarország hazatérést, érthető okokból, nem kockáztató állampolgárai voltak, az 1956-osok a szabadságért küzdő, rokonszenvvel fogadott forradalmárok, akiknek „minden összejött”.
Mindkét írás összefoglalja az elmúlt évtized friss, nyugat-európai forrásanyagokra alapozott kutatási eredményeit. A két tanulmány egyszerre ad áttekintést a százezres nagyságrendű emigránshullám statisztikai adatairól, a vándorbotot választók társadalmi összetételéről, integrációs útjairól és esélyeiről. Az összeállítást Vörös Klára Magyarországra települő erdélyi értelmiségek identitásválságát elemző korábbi írásának összefoglalója és Gömöri György versei zárják.
A tematikus számban elsősorban a magyar migráció és emigráció folyamatait és jellegzetes hullámait mutatja be, de felbukkannak személyes arcélek is: az egyik Szilárd Leóé, Frank Tibor érdekesen mutatja be, hogy a neves atomfizikus pályáján mit jelentett Albert Einstein közvetlen támogatása. Pritz Pál Károlyi és elsősorban Jászi alakját idézi, írásának legizgalmasabb része az, amelyben azt fejtegeti, Jászi miért nem tudott „hazatérni”. Pontosabban gondolkodásmódja, értékrendje a rendszerváltás után miért nem épült be szervesen a magyar közgondolkodásba. „Egyszer megtörténik…” – zárja írását. Magam jóval szkeptikusabb vagyok. Jászi, s más, tőle eltérő póluson álló, a társadalomszemlélet formálására képes emigráns – Szabó Zoltán, Cs. Szabó László – könyveit ma már hiánytalanul elérjük. Gondolataikban ott van a poétikai kiegyensúlyozottság és a méltányosság, a nemzeti és európai értékrend elválaszthatatlanságának mintája. Ám ez ma már elsősorban a politikai gondolkodás historiográfiájának tárgya. S hogy ez már a múlt része, annak nemcsak a magyar társadalom mai állapota az oka, mint Pritz Pál írja záró gondolataiban. A hatásnak feltétele lett volna az egyidejűség, ez pedig nem pótolható. Még egy tétel, amit az emigráció kérdéseit mérlegelve felírhatunk a veszteség rovatba.
