Melyik vers, novella vagy regény elolvasása játszott megkerülhetetlenül fontos szerepet kortárs íróink, költőink életében, esetleg abban, hogy a költői-írói pályát választották? 2015 őszétől új rovatot indítottunk, Tündérkert címmel. Biztosak vagyunk benne, hogy középiskolás diák olvasóinkat, de talán az idősebbeket is érdekli, hogy a Bárkához is kötődő alkotók milyen irodalmi alkotást ajánlanának a mai fiatalok számára. Jenei Gyula Tündérkertje.
Jenei Gyula
Találkozások
Nagyon szeretem a Bárkát, de ez rossz kérdés, kedves szerkesztők! Hát lehet egyet kiválasztani a sokból? Talán a Szitaszitapéntek volt először, vagy a Nyitvavanazaranykapu. Esetleg egy Weöres-vers, talán épp a Csiribiricsiribirizabszalma, melynek a szerzőjét akkor persze nem tudtam; csak később azonosítottam. Vagy Azezeregyéjszakalegszebbmeséi, Azóriáskígyókföldjén, a Tüskevár (Téliberek, Vuk, Kele Lutra, Ballagóidő, Akoppányiagatestamentuma stb.), APálutcaifiúk, Azutolsómohikán, Asátánkutyája, ponyvák és sci-fik, útleírások, amiknek a címét is elfeledtem rég. Jánosvitéz, Toldi. Kántornyomoz. Így visszanézve sok Fekete Istvánt olvastam. Az Egricsillagokat, lehet, hogy hazudok, de úgy emlékszem, egyetlen hosszú nyári napon olvastam el.
De fussunk neki még egyszer a kérdésnek! A fönti címek általános iskolás koromhoz kötődnek. A gimnázium első éveiből jobban emlékszem, mit nem olvastam, vagy ha (bele)olvastam is, útáltam (így hosszú ú-val!): Iliász, Antigoné, Szigeti veszedelem, Tartuffe, Candide, Anyegin. Mást persze olvastam. Ami tetszett. Na, jó, később rácsodálkoztam Puskinra is. Hogy mennyire modern, (ön)ironikus tud lenni. Itt-ott posztmodern. És a Tartuffe-öt is megszerettem, de csak Petri fordításában, noha Vas Istvánt is kitűnő írónak tartom. Újabban én is tanítom ezeket a klasszikusokat – és megértem a diákokat, ha útálják őket.
Harmadikban azután megtörtént a csoda. Baudelaire-rel, Verlaine-nel és Rimbaud-val. Egy dög, Az albatrosz, Őszi chanson, Kóborlásaim, A magánhangzók szonettje – Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Radnóti Miklós magyarításában. Onnantól érdekelt a tananyag is. A nyugatosok, Móricz Rokonokja, Brecht, Hemingway, Örkény, Nagy László. Arthur Miller. A negyedik gimnáziumi év mégis leginkább József Attila jegyében telt. Mennyi versét tudtam kívülről! Félig vagy tán egészen! Persze előtte ott volt sokáig az Ady-korszakom. Pilinszky, Ladányi, Csoóri már csak közvetlenül érettségi után következett.
De előtte még: Kosztolányi! Tizenhét évesen egy badacsonyi osztálytáborozáskor megvettem – hat forintért – az Életre-halálra (válogatott versek) című kötetét. Nem tudom, miért választottam a pár tucat könyvet kínáló st(r)andon éppen azt. Viszont ha később megkérdezték, ki a kedvenc költőm (akkoriban még divat volt firtatni ilyesmit), azt feleltem: Kosztolányi. Amikor József Attila jegyében múlt az idő, akkor is. Annak a kötetnek is legalább a felét kívülről tudtam. De elkeveredett. Talán odaadtam valakinek. A mostani Kosztolányi-kötetem pedig már nem ott nyílik, ahol akarom. Pörgetnem kell, ha valamit keresek, vagy a tartalomjegyzéket böngészni, ám ez is nehéz ügy, mert sok ismert versnek nem ismerem a címét.
Később Kosztolányi regényei, novellái is fontosak lettek számomra. De kicsit előtte még a hírlapi cikkei. Nyolcvanban érettségiztem, a moszkvai olimpia évében. Azon a nyáron rágtam át magam Kosztolányi kötetekbe gyűjtött tárcáin, napilapos szösszenetein. Ültem a kunhegyesi gangon egy nyugágyban, és beleolvastam magam a tízes-húszas-harmincas évekbe. Bele Kosztolányiba. Csodálatos volt, meghatározó. Aztán sorolhatnám a középnemzedékké érett kortársakat, a jobbnál jobb szerzőket, sőt a jobbnál jobb egészen fiatalokat – de nem teszem. Nehogy kifelejtsek valakit, és sértődés legyen. (Így szoktak hárítani mások is. Gyáva vagyok, no!) Vagy azokat az írókat, akik nyelvileg (így-úgy) felszabadítóan hatottak rám. Hatottak. Hajnóczy, Határ Győző, Bodor Ádám. Vagy akire már alig-alig emlékszik valaki, pedig milyen pontos verseket, hangulatjelentéseket írt Svédországból, ahol a sorokat és az uszoda hosszait rótta egy idegen világban, ahol a nap dőlésszöge is nagyon más. Nem volt korszakfordító költő, csak amolyan kismester. De szerethető. Thinsz Gézának hívták.
De legyen még egy bekezdés! Amikor Kiss Laci felkérő íméljét megkaptam erre az írásra, arra gondoltam, majd megcsinálom az őszi szünetben. Aztán mentek a hetek, s mire ideértem az időben, úgy emlékeztem, hogy a kortárs irodalommal való első igazi találkozásról kell írnom. Egyszer történelemtanárunk, Pókász Endre helyettesített egy irodalomórát, s valahogy a kedvenc költőjére keveredett a szó. Juhász Ferencre (méghozzá a korai Juhászra, emlékszem, azt mondta, a korai költészetét szereti). Aznap délután a községi könyvtárból kivettem néhány vaskos Juhász-kötetet, s a másnapi szünetben azokból olvastam fel osztálytársaimnak: „Minek a tangó, az utolsó, a vagina-pénisz-nyálzó / hím-nőstény hullabál? / Most tudod: dögös koporsódon hogy vágott az ásó? / Hogy mi a halál?” Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok. Ez a címe a versnek. Latinovits hetvenhatban halt meg. Ez meg lehetett úgy hetvenkilencben. Így találkoztam Juhásszal, a kortárs irodalommal. Jó találkozás volt! Úgyhogy a kötelezők mellé rendszeresen beviszem óráimra a kortársakat. A legfiatalabbakat is. S egyáltalán nem csodálkozom, ha a diákoknak ezek a friss szövegek tetszenek leginkább.
