Melyik vers, novella vagy regény elolvasása játszott megkerülhetetlenül fontos szerepet kortárs íróink, költőink életében, esetleg abban, hogy a költői-írói pályát választották? 2015 őszétől új rovatot indítottunk, Tündérkert címmel. Biztosak vagyunk benne, hogy középiskolás diák olvasóinkat, de talán az idősebbeket is érdekli, hogy a Bárkához is kötődő alkotók milyen irodalmi alkotást ajánlanának a mai fiatalok számára. Markó Béla ajánlata.
Markó Béla
Költők és Kapitányok
Most a kezdetekről kellene beszélnem, de akárhogy csűröm-csavarom, nem az emlékezetes olvasmányok győztek meg, hogy íróvá kellene lennem. Egy jelentős kivétellel, arról viszont később szólnék. Egyelőre csak kiskamasz koromig tekintenék vissza, és állíthatom, a jó irodalom már az első mondatok után elfeledteti velünk, hogy: írták. Hogy: kitalálták. Hogy: nem igaz. Jules Verne – ha jól emlékszem, akkor még Verne Gyula – regényeit egytől egyig, de még Karl May – vagyis May Károly – újabb divatja előtt James Fenimore Cooper indiánkönyveit, vagy az Egri csillagokat és A Pál utcai fiúkat úgy olvastam rajongva, hogy egy percig sem jutott eszembe, Verne Gyula, James Fenimore Cooper, Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc szeretnék lenni. Dehogy akartam én leélni az életemet Verne Gyulaként, aki állítólag hajózni is egyetlen egyszer hajózott, ha igaz, de fantáziája körberepülte a földet, és eljutott a holdig. Nem, én a tizenöt éves kapitány lettem volna vagy Nemo kapitány – csupa kapitányok, de Hatteras kapitányt nem szerettem –, esetleg Sándor Mátyás és így tovább. Vagy Bőrharisnya, Bornemissza Gergely és persze nem Nemecsek Ernő, hanem Boka János. Meg aztán útleírások garmadája ötlik fel bennem, utazások időben és térben, Scott kapitány – megint egy kapitány! – tragikusan valódi, vagy Robinson, Gulliver elképzelt kalandjai, nagyszerű írók, Defoe, Swift tollából, de kit érdekelt akkor az író! A hős, igen, az volt a fontos, a felfedező vagy a törökverő, angolok, franciák, magyarok. A történelem nagyszerű magyarjai, akikről csak annyit tudtam, amennyi a regényekbe belefért, szívemet-lelkemet fűtötte bátorságuk, ám az csak később derült ki, hogy például Bornemissza Gergely Eger ostroma után nem sokkal szomorú véget ért.
Szóval mindettől talán nem lettem volna író. Hanem felfedező, ha lett volna, amit felfedezni, esetleg várvédő, ha lett volna, amit megvédeni. Tíz-tizenkét évesen természetesen már mögöttem voltak ezek a nagyszerű kalandok, de máig jó visszagondolni a Pál utcára, és máig összeszorul a szívem, hogy előbb-utóbb minden szabad grundot beépítenek. Végül is ez az irodalom, így hat az igazi mű.
Ám másvalaki tett engem egy életre a vers – a magyar költészet – elkötelezettjévé és őszinte irigyévé is. Akit már akkor olvasott nekem anyám, esti mese helyett is, amikor én még nem tudtam olvasni. Arany Jánosról van szó, arról a költőről, akinek túl könnyedén gördülő Toldiját talán untam néha, de a balladáival nem tudtam betelni. A Szondi két apródja kezdősorai felejthetetlenek, ki ne tudná: Felhőbe hanyatlik a drégeli rom,/ Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja. Hát így is zenélhet a magyar nyelv! Fogalmam sem lehetett trocheusról, anapesztusról, egyszerűen csak elbódultam attól, hogy: És pengeti, pengeti, sirván. Lehet, óvodába menet is ezt dúdoltam a kockaköveken lépegetve, nem is számított, hogy mit jelent. Mint ahogy meleg nyárban is megborzongatott a sor, hogy: Idekinn hideg éj sziszeg aztán. Lehet ezt így csinálni? Természetesen a hős Szondi, a két szerencsétlen apród, a győztes Ali, az ünnepi serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs, mind-mind lenyűgözött, de legfőképpen Arany Jánost csodáltam, és csodálom ma is, ahogy hihetetlenül biztos kézzel rakta össze szóról szóra – igen: szóról szóra, verslábról verslábra – a történetet. Elbűvölt a költői ihlet és a mérnöki pontosság utolérhetetlen elegye, nemcsak ebben a balladában, hanem máshol is, a Tengeri-hántásban vagy az V. Lászlóban. Van-e ennél szebb öt sor a magyar költészetben, ennél feszesebb párbeszéd, ennél drámaibb jelenet: „Ki az? mi az? vagy úgy -”/ „Fordulj be és alugy/ Uram László király:/ A zápor majd eláll,/ Az veri ablakod.” Ráadásul ezekből a balladákból kellett magyar történelmet tanulnom, hiszen az ötvenes-hatvanas években az erdélyi iskolákban vajmi keveset tanítottak Magyarország történelméből. Soha rosszabb történelemtanárt, mint Arany János! Érzelem és értelem van a történeteiben, és főleg, ismétlem, mérnöki munka. Jóval később értettem meg igazán számos versét, hogy éppen ki beszél, ki hallgat, és ki kicsoda ezekben a szaggatott párbeszédekben. Mesteri módon váltogatja a síkokat, sokszor a történetben egy másik történet van, például a Tengeri-hántásban is. Tragikus sorsú szerelmesek, rémálom-gyötörte zsarnokok, szabadságvágyó költők, és főként: minden árnyalatot pontosan kifejező nyelv. Felét sem értettem, mégis szerettem. Aztán teljesen – teljesen? – megértettem, és annál jobban megszerettem. Kit ajánlanék olvasni? Kell-e egyáltalán ajánlani valakit? A jó regényekhez talán egyedül is eltalál az ember. De a jó költőkhöz nem árt a kalauz: Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Arany János, József Attila… Milyen sokan vannak! És hogy tudnak magyarul! Máig irigylem őket, és már nem szeretnék kapitány lenni, csak költő.
