Szabó Tibor Benjámin
Kisház Belső-Ázsiában
Régebben Afrikába akartunk költözni, de aztán elmúlt. Éhínség, malária, a vérengző May-may beleférne - de, hogy a kongói dzsungelt beszántották babföldnek, az már mégiscsak. Szóval nem. A jobbik eszünk jött meg. Azóta Belső-Ázsiába akarunk költözni.
Olvasunk, olvasunk, éjt nappallá, az Ázsiába készülés hatalmas energiákat emészt fel. Tudni kell mindent, bogarászni, kutakodni, hol milyen. Élvezzük ezt a tudást, és az élvezet a készülés lényege. Elvágyódásnak hívják.
A tajga hidegétől nem dobban meg a szív, a sztyeppei tövisbozót nekünk nem mámor. Hanem az ázsiai nagy sóstavak. Amikor meglátjuk a Balkas vizének zöldjét, a fűbuckákat a Songkol partján, a Iszik-kölben lábat áztató gleccserek ezüst csillogását, akkor érezzük, csalhatatlanul. Hogy az élet máshol van.
Kell egy ház az Iszik partján. Egész kicsi ház, gerendából, nagy terasszal, közel a koschkoli fürdőhelyhez. Ha azon a helyen élnénk, minden egyszerű lenne. Belső-Ázsia ottragadt a csillagkapu másik oldalán, az időugrás még nem rántotta be. Belső-Ázsiában a lassúság az úr, a szél fűszagú, a víznek íze van, a sajt tejből készül. A sárgadinnye pedig olyan, mint nagyanyám kertjében '82 nyarán, egyszerre kásás és ropogós, és ahogy a szánkba vesszük, a muskotályos aroma felszökik az orrunkba. Mert Belső-Ázsiát még nem tarolták le a hibridek, a GMO-szörnyek, például. (A Lehelen már csak szilvát lehet kapni. Eper alakú szilva, dinnye alakú szilva, barack alakú. Minden szilvaállagú és -ízű. Magyarország elveszett.)
Az Iszik 1600 méter magasan van, a Tiensan jégsapkái csak nyár végére olvadnak el, a tó mégsem fagy be soha, a neve is azt jelenti, meleg víz. Alig sós, alig szennyezett, alig lakott a környéke, és még érdemes marinkára horgászni, a két-három kilós példányok nem ritkák. A marinka vérteshal, olyan, mint a kecsege, olyan, mint az Iszik maga: itt felejtették egy élhetőbb világból.
Gőzölgő források törnek fel a földből, a nyár fürödni jó (a tó strandjai karibi beachek), a part menti erdők méregzöld szigetek a sivatagban. Üzen a távoli töredék-éden. Azért maradt meg ilyennek, hogy elrejtsen, befogadjon, megtartson. Hogy az otthonunk legyen.
És a belső-ázsiai tóvilág sorskérdések drámája is. A Sarygamysh, a Tengiz, a Zaysan nagyon betegek, mert meleg van, és inni nem kapnak. Sóvirág-mezők nyílnak a száradó medrekben, a fogyó víz egyre sósabbá válik. Az állatok halnak ki először belőlük. Aztán a növények is, csak a sóférgek maradnak, végül azok se. Látszik a borzolódó felszínükön, hogy ezek a tavak félnek. A legyőzött óriás felé pislognak, tudják, érzik, mi vár rájuk. Az Aral. Izmos ősgigász. Három országnak adott halat, tíz nagy flotta húzta a hálót. Egy, Magyarországnál alig kisebb víztükör, hullámzó algaerdők, a strandok, a városok a tóparton, élet, élet, élet. Ázsia legnagyobb tava: volt-nincs. Elvitte a kiccica. Az öreg Szanjar bácsi ma is minden hajnalban kilép a halászkunyhó ajtaján, lesétál a muynaki mólóhoz, onnan indult dolgozni sok tíz évig, ki a tóra. Leül valamelyik gerendára, elnéz a horizont felé. Tó sehol, csak por, só, szemét - repedezett mederfenék. A megmaradt víz ma 270 kilométerre a kikötőtől.
Évek óta óriási alapítványok próbálják menteni, nem a tavat (azzal már nincs mit tenni), de a környékén élőket. Az ember, mielőtt kiszárította, beleengedte, ami adódott, műtrágyát, azbesztet, az Újjászületés-szigeten üzemelt a Szovjet Birodalom legnagyobb vegyifegyver-kísérleti telepe. Belekap a Burán telente a porzó szutyokba, felkavarja, hordja rá a mindenre, a tüdőkben köt ki végül. Az Aral jelenleg a föld legmérgezőbb sivataga. Fölötte fú a förtelmes halál.
Az Aralhoz nem szórakozni megy az ember, nem lassúságot visszanyerni, nem békét találni. De elmegyünk majd azért. A szívünkben viszünk egy szál virágot, megállunk a sivatag partján, szégyelljük magunkat, és jól megjegyezzük, amit látunk.
Aztán, persze, indulunk tovább, az Iszik-köl mellé, egy kisházba, forró vízű források közé, esténként a magunk fogta sevan pisztángokat sütögetjük nyílt tűzön, hideg gombás teát iszunk hozzá vagy otthoni bort, nem kumiszt, mert az undorító. Sötétedésig nézzük az erkélyről a mélykék fodrozódást. Gondolkodunk hosszan. Hogy az univerzum végtelen, az ember olyan nagyon véges, és hogy e kettő között a feszültség nem feloldható. Amikor pedig a csillagok is hunyorognak már, a parazsat elkaparjuk, bemegyünk az alvó családhoz, a másik mellé az ágyba, és boldogok vagyunk. Van még hová menekülni ezen a világon.
És ezt a boldogságot nyugodtan nevezhetjük plátóinak. Tekintve, hogy családunk nem vágyódik el velünk Belső-Ázsiába. Ahogy Afrikába se vágyódott. Pedig. Ha tudnák.
