Tárca

 

 

 

 

 

Bódi Katalin


Túlexponált fénykép

 


Nagyon ritkán tévézek, aminek semmiféle ideológiai alapja nincs, egyszerűen kevés az egybefüggő időm elmélyedni egy-egy csatorna, műsor világában, meg hát valamifajta bizarr kényszer is van bennem, hogy hasznos legyek minden pillanatban, a sokféle utilitas-eszmény szükségszerű örököseként. De az is lehet, hogy csak Freud tehet róla, meg egy kicsit az idő, hogy míg huszonöt éve a nővéremmel amiatt kuncogtunk és forgattuk a szemünket, hogy anya reggel, az iskolába indulás előtt tíz perccel egyik kezével porszívózott, a másik kezével meg vasalt, most én teszem ugyanezt, s amikor felteszik a teljesen jóindulatú kérdést rokonaim, barátaim és üzletfeleim, hogy jaj, ugye biztosan nem jól aludtak a gyerekek, hogy ilyen karikásak a szemeid, már gonoszul válaszolok, érezzék kicsit ők is az intencionált bók hatását, nem, nagyon is jól aludtak, de én most már ilyen vagyok, ez vagyok én, attribútum helyett szubsztanciává lett karikák. Azért érzékelem persze a világot, nagyon is, azzal együtt ráadásul, hogy hajlamos vagyok mindenféle fikcióban élni, a múltban és a sohában játszódó történeteket újraírni. Kevés gyorsan hozzáférhető forrás marad a szűkülő időben, rapid sajtószemle az újságosnál a vasútállomáson, és persze az internet, néhány vezető hírportál és a közösségi hálón a barátok által ajánlott hírek, a folyamatosan termelődő mémek, amelyekből összerakom félrefoncsorozott valóságomat. Politika, gazdaság, muszáj annyira, hogy még ne fájjon, bulvárhírek, hogy azért képben legyek, és még néhány olyan esemény, amely véletlenszerűen üti meg viszonylag magas ingerküszöbömet, talán könnyen elengednek majd olvasás után, de ezt mindig csak utólag tudom meg.


Némi habozás után kattintok egy fájdalmasan szenzációhajhásznak tűnő hírre, miszerint egy amerikai fiatalkorú lány a gyilkosságban akarta megtapasztalni a hatalom torz örömét, ahogyan a szomszédjában lakó még fiatalabbat elcsalta s különös kegyetlenséggel, az erőszak kifogyhatatlan variációjával vette el életét. A hírek objektív diskurzusában elbeszélt történet szikársága a félelmetesen egyszerű, logikus lépésekből és érvekből felépített eseménysorozat végpontjára helyezi az ölést, a történet epilógusa a tárgyalásról készített videó és a hozzá kapcsolódó rövid összefoglaló. Arcának szenvtelensége a hír szenvtelensége. A lány végig ártatlannak vallotta magát. Némi vázlatos előzmény és következmény: a tettes kábítószerfüggő szülők gyermeke, orvosa előző héten emelte antidepresszáns adagját, mi mást, mint Prozacot, a posztmodern ötödik elemét. Idős felnőttként fog szabadulni, s újabb odavetett, tényszerű megjegyzéssel utal az újságíró az amerikai börtöntársadalom kíméletlenségére. Hirtelen csak irodalmi szövegekbe kapaszkodik képzeletem, kontextust keres, megértést, először jön a Bűn és bűnhődés, majd a Barbárok, de végül csak a Halotti pompát merem beengedni, végül rájövök, hogy a lírai szöveg szűkszavúsága, ritmusa és kopogása talán még hatásosabban vési be a passió tapasztalatát. Szégyellem magam, erősen és tisztán, egyrészt azért, mert mély sajnálat van bennem a gyilkos iránt is, aztán meg azért, mert hirtelen elbizonytalanodom, ahogy sokszor, hogy talán már megint csak a szembenállás öröméért nem állok az igazságot bizonyosan birtokló közvélemény mellé, meg szégyellem magam azért is, hogy ez az egész megtörtént. Olyan ez a mostohán odavetett történet, mint egy rosszul megírt 18. századi tézisregény egyénről és társadalomról, amiben ugyan elhangzik a tézis, de hiányzik a bizonyítás, mint egy rosszul megírt nevelődési regény, amiben a tanítvány bűnhődik a nevelő lustasága miatt. Ebben a kontextusban hol gyűlöletessé váló, hol értelmet váltó fogalmak sora burjánzik körülöttem, az ember mint morális lény, az ember mint társadalmi lény, a szabad akarat, az emberi méltósághoz való jog, igazság és hatalom, felügyelet és  büntetés, a bolondok hajója...


S azért is szégyellem magam, mert majd olyan lesz egyszer ez a semmibe hulló hír, mint a nyugati kultúra kudarcának túlexponált pillanatképe, ügyetlen moralizálástól, kínzó kérdésektől, nem létező megoldásoktól véglegesen megfosztva.


 

2012. április 14.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png