Benedek Szabolcs
Lázongók
A lány igazán szép volt: arca szabályos és sima, frissen mosott, egyenes szálú haja a vállára omlott, fogai akár apró, fehér ékkövek. Egyedül a bőre tűnt a szokottnál sápadtabbnak, ami ráadásul erőteljesen kiemelte a karikákat a szeme alatt - bár az is lehet, hogy egyszerűen túlpúderezte magát, keskeny, kislányos ajkain is vastagon sötétlett a rúzs. Emiatt nem is lehetett eldönteni, hogy mennyi idős.
- Nekem nem annyira tetszik.
- Miért, mi a baj vele? Szerintem teljesen jó.
Egy fiú ült szemben vele, egy kreol bőrű, villogó tekintetű fiú. A lányhoz hasonlóan ő is divatos ruhát viselt, a rajta lévő koszfoltok és nehéz szaga azonban arról tanúskodott, hogy mostanában nem volt módja cserélni az öltözékét.
- Például a színe se jön be.
A lány fölemelte a lábfejét: a napfény éppen arról az oldalról érkezett, ahol ültek, és ettől a mozdulattól csillogó aranyszínűvé színezte az amúgy is élénksárga cipőt.
- Akkor miért nem választottál másikat?
- Mert még így is ez nézett ki a legnormálisabban.
A lány lebiggyesztette ajkát és hátrafeszítette a derekát. A fiú folyamatosan őt bámulta.
- Tényleg nem akarod megmondani, hol voltál idáig?
- Nem.
- Nem is érdekel - a lány megvonta vállait és kifelé nézett az ablakon.
- Na jó - vágta rá gyorsan a fiú. - Végül is megmondhatom. Ha akarod.
- Nem először szöktél meg - jegyezte meg a lány, de közben nem nézett a fiúra.
- Nem - ismerte el a fiú. - De most nem is akarok visszamenni. Azt mondta az igazgató, hogy ha még egyszer ilyet csinálok, akkor áthelyeztet máshova. Az ország másik végébe. Meg azt is mondta, hogy kihívja a rendőröket, és a rács mögött majd megtanulom, hogy hogyan kell viselkedni.
- De hát mit csináltál?
- Semmi különöset. Olyanokat, mint a többiek. Marhaságokat. Akárkit át lehetne helyeztetni ezek miatt. De az igazgató utál engem.
- Engem is - mondta a lány, majd rövid gondolkodás után hozzátette: - Szerintem mindenkit utál.
- Ja, ez igaz. Tényleg utál mindenkit.
A villamos már hosszú másodpercek óta állt a megálló előtt. A lány félig fölemelkedett az ülésből, a nyakát nyújtogatta.
- Neked van testvéred? - kérdezte a fiú.
- Nem tudom - felelte a lány. - Neked?
- Azt mondták, hogy van öt testvérem. De csak az egyiket ismerem. Ahhoz mentem.
- Na és milyen volt?
- Elküldött a fenébe.
- Tényleg? De szemét! Miért csinálta?
A villamos nekilódult, majd megtorpant megint.
- Felesége van és gyerekei. Munkája nincs. Azt mondta, menjek vissza, mert ő nem tud eltartani. S hogy ne szökdössek meg állandóan, mert semmi értelme nincsen. Örüljek, hogy kapok kaját, meg ruhát, meg ilyenek.
- Szerintem igenis van értelme. Én is szívesen megszöknék.
- Megszöktél már?
- Még nem. De akarok.
- Akkor szökjél meg most. Velem.
A villamos ismét elindult, lassú, egyenletes tempóban gurult a megálló felé. A lány az órájára nézett.
- Mikorra kell visszaérned?
- El fogok késni - mondta a lány. - Le fognak szidni. Meg fognak büntetni. Kapják be, rohadtul nem érdekel.
Leszálláshoz készülődött.
- Most tényleg visszamész? Nem akarsz inkább megszökni te is?
A lány nem válaszolt. Fölállt.
- Meg fognak büntetni - figyelmeztette a fiú.
- Tojok rá. Majd jól beszólok nekik. Máskor is volt már ilyen - a lány elindult a kijárat felé.
- Figyelj csak...
A lány visszafordult:
- Mi van?
A fiú nem felelt, a lányt nézte, aki elmosolyodott, majd intett, és lelépett a villamosról. Megszólalt a csengő. A fiú, mint akit puskából lőttek ki, fölpattant és rohant a lány után.
