Szil Ágnes
Egy kék (pa)róka
Herczeg Ferenc darabja a Békéscsabai Jókai Színházban
Herczeg Ferenc, a Horthy-korszak ünnepelt szerzője, keresi helyét a XXI. században – vajon tud-e még érdekes, releváns lenni számunkra? A szerző megítélése ellentmondásos: a Horthy-korszakban népszerű írót a következő több mint fél évszázadban kikoptatták a köztudatból, még a szakma számára is láthatatlanná vált. Az új irodalompolitika próbálja Móriczcal, József Attilával egy sorba visszahelyezni – most megláthatjuk, napjainkban is meg tud-e bennünket szólítani, megállja-e a helyét.
Az előadás rendezője Herczeg T. Tamás már többször rendezett a békési megyeszékhelyen, legutóbb a Munkácsy és Jókai (fiktív) kapcsolatát tematizáló, Európa nagyvárosaiba, sőt New Yorkba is eljutó Zalán Tibor-darabot, az Idegenek és ismerősöket. Herczeg a Békéscsabai Jókai Színház már megválasztott, de még nem regnáló igazgatója – e tényből pedig az következik, hogy a közönség azzal a kíváncsisággal lép be a Sík Ferenc Kamaraszínház nézőterére, hogy megtudja: az új vezető mit üzen a közönségnek, talán a társulatnak is. Milyenné kívánja formálni a színház arculatát?
Pali (Tege Antal), Sándor (Czitor Attila) és Cecile (Papp Barbara)
Az évad első bemutatóján szalondrámát, polgári társalgási drámát láthat a közönség – nem épp tipikus műfaj ez errefelé. A múlt század első évtizedeiben a jobb társaságot szólította meg, s egyaránt fordulhatott a tragédia és a komédia irányába. Itt talán mindkét irányba pörög egyet-kettőt.
Az előadás képi világa eklektikus. Az első jelenet játékba hozza a színpad fölötti teret, buja tánca sejteti az elkövetkezendő darabot. Innentől Huszár Kató díszlete egy vidéki vadászkastélyt megidéző kertvárosi ház szalonja, geometrikus, sematizált trófeákkal – amelyek furcsán hatnak egy hidrobiológus lakásában. A falak harsány színűek és aszimmetrikus mintájúak, a kitömött állatok a ház asszonya, Cecile vadászszenvedélyére utalnak. Erről a szenvedélyről (Herczeg korának szavával: passzióról) eleinte azt gondolhatja a néző, hogy a nő vásárlásmániás, utána pedig, hogy férfifaló.
A szereplők Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező jóvoltából előbb álarcot, majd barkót és térdzoknit, kisherceg-sálat viselnek Herczeg Ferenc idejéből, ugyanakkor Zalán Tibor társszerző jóvoltából olyan nyelviségben élnek, amely furcsa elegye a mai és a százéves magyarnak. Jót megy az ikes paradigma: „Ne disznólkodjék”, ugyanakkor nem hat idegennek a Hunglish: „visual portfólióm” vagy „a körülöttem lebzselő pasik”.
Trill (Csomós Lajos)
Lusta és mulya, társadalmi szempontból haszontalan férfiak meghatározta világba csöppenünk: a szobatudós professzor, Pali (Tege Antal), a rapszodikus, mániás depressziós házibarát, Sándor (Czitor Attila) és Trill (Csomós Lajos), aki az eredetiben gróf, itt piros sportkocsin száguldozó, ide-oda röpködő, kis szerelmi ereklyéket gyűjtő playboy mindennapjait látjuk. Mindhárom férfinak van egy félrekaraktere: Pali a végletekig naiv, becsapható és csalható, és talán igényli is ezt a fiatalabb feleségektől. Jól jellemzi őt jelmeze: az adott nő színvilágához illő házikabát, papucsférji mivoltára utaló lábbeli, kócos haja, borostája és jellegzetes szemüvege a színház egy ismert figurájára hajaz. Sándor maga sem tudja, szerelmes-e Cilibe, végletes érzelmek közt csapong, nyughatatlan alakja éppúgy feltűnik Pesten, mint Svájcban, a gleccserek között – mindenhová illik kockás, rövidnadrágos öltönye. Kettejük között furcsa férfibarátság van: a férj „elvárja a barátjától”, hogy „vigyázzon a feleségére” – lehet-e itt elég idézőjelet tenni? Trill (aki „szar alak, de tartja a szavát”) csak néhány jelenetben szerepel, késleltetett megjelenése hamis várakozást kelt a nézőben, ugyanis hármójuk közül ő a legunalmasabb: még azt sem tudjuk meg, van-e, volt-e viszonya a nővel. Mindhárman elénekelhetnék az összes én-t hangsúlyozva ezt az előadásban megszólaló Seres Rezső-slágert: „Én nem tudom, mit hoz a holnap, én nem tudom, mi lesz velem. Én játéka lettem a sorsnak, mert céltalan az életem.”
A két nő sokkal érdekesebb ebben a szerelmi istentudjahányszögben: tulajdonképpen egymással felcserélhető figurák, mintha egy idővonal mellett eltolta volna őket a szerző. Lencsi (Kiss Viktória) az elején naiv, ötdiplomás, tipegő kis fényképészlány, aki nagyon is megtervezett módon veszi be a várat, akarom mondani, a professzor „vadászlakát”. Mesterkedéseivel mindenki tisztában van, de tűrik, mintha ez lenne a világ rendje - talán Herczeg idejében ez is volt. Az igazán érdekes figura Cecile (Papp Barbara), akit az első jelenetekben, amikor színre sem lép, nagy étvágyú szépasszonynak gondolhatunk, aki részben vagy egészében mindhárom férfit birtokolja, („veszett kék róka mart meg”, mondja az egyik férfi) valójában viszont úgy válik el Palitól, hogy még a pénzét sem akarja megtartani – ellenben Sándort igen, aki talán meg annyira nem is szereti. A második felvonásban sebezhető, átadja a helyét ifjú utódjának, Lencsinek, aki kőkeményen uralja a házat – Pali pedig belesimul az ismerős szituációba.
Pali (Tege Antal) és Lencsi (Kiss Viktória)
A kék róka a mű vezető szimbóluma: hajdan, abban a különös régi világban, amikor még nem öntötték le festékkel a szőrmét viselő nőket, a sarki róka-gereznából készített bundát vagy keppet különösen értékesnek találták: minden nő ilyet akart – a férfiak pedig olyan nőt, aki ezt a ruhát megfelelő tartással tudta viselni. Státuszszimbólum volt – akárcsak kikapós feleséget tartani. A mai jelképek nyelvére nehéz lenne lefordítani, így aztán a modernizált előadásban Cecile masszíroztatni megy – ha ugyan elmegy – a Török utcába, épp oda, ahol Trill lakása áll. A kék róka állítólag kedves, de alattomos jószág, ma pedig már olyan titokzatos, hogy nem is találkozunk vele, s az, hogy valójában persze szürke, már csak egy kis plusz információ.
Összefér-e egymással a bohózat és a párkapcsolati dráma? Értjük-e még a múlt század elején közismert szimbólumrendszert? Ezekre a kérdésekre Békéscsaba kíváncsi közönségének magának kell válaszolnia.
(Fotók: A-TEAM/Nyári Attila, a képek forrása: Békéscsabai Jókai Színház)
