Gyürky Katalin
„Kapjuk rendbe a várost!”
A Revizor című előadás a Gyulai Várszínházban
A 2025-ben immár 62. évada működő Gyulai Várszínház évről évre visszatérő egyik tematikus programsorozata, a Világirodalmi Klasszikusok Fesztiválja keretében idén egy ősbemutatóra is sor került. Mihail Vasziljevics Gogolnak a magyar nyelvű színházainkban is sokat játszott remekművét, a Revizort ifj. Vidnyánszky Attila – az ukrán szerző egy másik drámáját is kontextusba hozva – új „köpönyegbe” bújtatta. A mai geo-, illetve kultúrpolitikai viszonyainkhoz igazított Revizor című darabot a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, a budapesti Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház koprodukciójában, augusztus 8-án lehetett – először a gyulai Várszínpadon – megtekinteni.
Bevallom őszintén, hogy amikor megláttam az előadást hirdető plakátot, rajta az eredeti Gogol-mű címét vízszintes vonallal áthúzva, azt gondoltam, hogy ifj. Vidnyánszky Attila adaptációja – hogy divatos kifejezéssel éljek – tényleg csak „nyomokban” fogja a 19. században írott Revizort tartalmazni. Azt feltételeztem, hogy aki érkezik, azt itt akár már nem is revizornak, hanem, mondjuk, miniszteri biztosnak fogják hívni, és minden olyasmi, amit a 19. században ellenőrizni lehetett – s amiről oly bőven értekezett Gogol remekműve –, már elő se fog kerülni ebben a frissen, ehhez a rendezéshez meg- és átírt szövegkönyvben.
Aztán az első jelenetek láttán erősen felül kellett bírálnom korábbi önmagamat: hisz, miután ebben a rendezésben is „revizor” érkezik, rájöttem, hogy nem a titulus a fontos, nem a név, az elnevezés, hanem az az egyetemes – az elmúlt két évszázadban mit se változó – érzés, amit egy feljebbvaló váratlan megjelenése kelthet egy jól összeszokott, a saját törvényei szerint működő közösség életében. Az a káosz, ami akkor uralkodhat el egy embercsoport felett, amikor valaki azért jön, hogy ezeket a törvényeket felülvizsgálja…
S ha volt „vaj a füle mögött” a 19. századi gogoli kisváros lakóinak – s benne főleg a polgármesternek –, ifj. Vidnyánszky Attila az eredeti mű értékeit korántsem csak nyomokban tartalmazó, hanem azokat sajátosan megszüntetve megőrző adaptációjában ezt a „vajat” odáig „köpüli”, hogy a revizornak hitt alak érkezésével ez bizony jócskán túlcsordul minden reális elképzelésen. Ez a 21. századi ukrán, OKKO névre hallgató benzinkútra „kihelyezett”, abszurd elemekkel a végletekig tarkított előadás ugyanis egyfelől megőrzi a polgármester, Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij körül „ólálkodó” helyi potentátokat – a titulusukkal és a nevükkel együtt. Csakhogy mindaz, amit mondjuk a polgármester (Ferenci Attila) mellett a helyi postamesternek, Ivan Kuzmics Spekinnek (Szilvási Szilárd), a járásbírónak, Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkinnak (Szabó Imre), a tanfelügyelőnek, Luka Lukics Hlopovnak (Puskás Gergő), vagy a járási főorvosnak, Artyemij Zemljanyikának (Sőtér István) egykoron, Gogolnál föl lehetett róni, most modern környezetbe ágyazva, korrupcióval, haszonleséssel, feketepiacozással, pénzmosással, ráadásul a fennálló orosz-ukrán konfliktus miatt a besúgás, a hazaárulás lehetőségével is megtetéződik.
Ezért tartom kiválónak a dramaturg feltüntetése híján nyilván a rendező megalkotta szövegkönyvet (is), amelyben rögtön a Gogol-mű első pár oldalának egyik legfontosabb mondanivalója, hogy miért is küldenek a kisváros lakóira egy revizort, egy az egyben elhangzik: „ennek sokkal mélyebb oka van: politikai oka! Arról van szó, igenis – arról van szó, hogy Oroszország háborúra készül, s a minisztérium – amint látható – kiküld egy hivatalnokot, mert meg akarja tudni, nincsenek-e itt hazaárulók.” E mondatok annak idején a küszöbön álló orosz-török háborúra vonatkoztak, most viszont, ezeket hallva egyetlen nézőben sem maradhat kétely arra nézvést, hogy mi is valójában a tétje az itt élők körében egy idegen személy érkezésének… Az ilyen-olyan gazdasági, pénzügyi stiklik mély erkölcsi vetülete ez, ám mindezt ifj. Vidnyánszky Attila bravúros rendezésében az ebben résztvevők fel sem fogják. Az egész úgy hat, mintha egy tucatnyi öntudatlan, a magához való eszén kívül, pontosabban azon túl nem látó alak élne itt. Ahogy egy helyütt a briliáns és humoros szöveg mondja: „olyan emberek lopnak (laknak) itt”, akik fel se fogják, hogy az, hogy épp úsztatják-e a cigit a folyón vagy sem, hogy juttatnak-e a benzinből egyeseknek ingyen, vagy sem, annak bizony köze van a „valahová, valamelyik oldalra állás” kényszerítő erejéhez, a politikai hovatartozás durva megfelelési kényszeréhez.
„Boldogok a lelki szegények” – mondhatnánk, de annyira mégsem szegények ők… Nem azért, mert összelopták már maguknak jócskán a betevőt, hanem épp az önös érdekeik érvényesítési képessége miatt nem annyira azok. Ebből a szempontból ismét érdekesen „szüntet meg megőrizve” ifj. Vidnyánszy Attila. Az eredeti Gogol-műhöz képest, ahol a valójában „csóró”, revizornak hitt alak, Hlesztakov (Szabó Sebestyén László) mindenkitől kölcsön kér, amit aztán távozta előtt persze elfelejt megadni, itt mindenki maga pénzeli – vagy kéri azt, vagy sem – ezt az ebben az adaptációban íróember helyett showmanné formált „felfújt hólyagot”. Mégpedig annak érdekében, hogy mentse az irháját. A korrupció kellős közepében vájkálunk tehát, egy olyan 21. századi jelenségben, amelyet itt a szereplők valóban csak az addigi „törvényeik” megtartása érdekében tesznek, és ismét nem számolnak – a korlátoltságuk miatt nem is számolhatnak – annak morális vetületeivel. „Ússzuk meg” egy kis kenőpénzzel ezt a revizorosdit, gondolják, a többi nem ránk tartozik.
Ám a rendezés a maga hol finom, hol a különböző stílusú zeneszámok felhangzása miatt igenis szándékoltan harsány eszközeivel rámutat, hogy itt, ilyen „kis”, „helyi” szinten dől el minden. Mert ha egy ilyen kisváros ezeket a „csúsztatásokat” – és akkor még finoman fogalmaztam – megengedheti magának, akkor ne csodálkozzunk, hogy nagyban, „en gros” ez még inkább elfogadott. A revizor szintjén még inkább bevett. Ezt tudják a helyiek, s az a kis kenőpénzük mind ezt szolgálja.
Ami viszont nem változik, évszázadok alatt sem, az a nő-férfi viszony tisztaságának és szentségének ilyen-olyan érdekek mentén feláldozható és besározható jellege. Ezen tehát nem kellett sokat módosítania a rendezőnek: ahogyan az eredeti műben az polgármester felesége, Anna Andrejevna (Fornosi D. Júlia) és a lánya, Marja Antonovna (Polyák Anita) egymással versengve igyekszik magáénak tudni Hlesztakov „szerelmét”, ez itt is e forgatókönyv szerint íródik, ám mégis van benne egy érdekes megoldás. Ennek érzékeltetése érdekében kissé távolabbról indítanék: a két helyi földbirtokos, Bobcsinszkij (Jakab Tamás) és Dobcsinszkij (Séra Dániel) nevét talán még az is megjegyezte egy életre, aki esetleg mindössze egyszer, az iskolában találkozott Gogol remekművével, s ha ez így van, talán arra is emlékszik, hogy az ő esetükben két hasonmás figuráról van szó. Ebben a rendezésben e két alak egyformasága, és egyforma bárgyúsága szintén magáért beszél, ám az, ahogyan ifj. Vidnyánszky Attila a két nőt, az anyát és a lányát is gyakorlatilag egyformává, egymás hasonmásává alakítja – a sportruházatuk csak a színében tér el egymástól, a fazonját tekintve nem, miközben a két nőnek még a gesztusrendszere is azonos –, ezzel a felcserélhetőségüket, a pótolhatóságukat jelzi, na meg persze azt, hogy a szélhámos Hlesztakovnak tényleg oly mindegy, hogy épp melyik nőt kapja meg. A nők kiszolgáltatottságának – persze az ő hathatós közreműködésükkel történő kiszolgáltatottságának – szomorú látlelete ironikus és szatirikus formában – főleg a két nőt kiválóan alakító színésznőnek hála – rendkívül erőteljesen jelenik meg a színpadon, de ebben a koherens rendezésben ezt sem csak úgy l’art pour l’art kapjuk meg.
Célja ugyanis, hogy egy szegmens továbbra is meglévő szentségére – még ha ilyesfajta végletekig kitekert formában is, de – rávilágítson. Ez pedig a művészet, a színház korrupción kívül eső, tiszta világa. A Gogol-műhöz képest ugyanis van itt egy plusz szereplő, az ukrán kisváros – nyilván Beregszász – színházának művészeti vezetője, Dóri (Mónus Dóra), aki meg-megjelenve a színen, a művészi elveit hangoztatva, és ezzel is távol maradva ettől az egyre inkább vodkába fulladó „kompániától”, a művészet „kívülállóságára” hívja fel a figyelmet. Hiába jelzi felé a polgármester, hogy semmibe sem nézi azt a fajta színházat, amit ő képvisel – ahol Az ember tragédiáját próbálják épp holmi zenés-táncos förtelmek helyett –, hiába akarja szinte észrevétlenné tenni a városának ezt a tényezőjét, a lány mindig visszatér, és nem hagyja magát.
S ez a művészet melletti rendkívül erős kiállás ebben az adaptációban a darab végkifejletét is „megoldja”. Miután ugyanis a polgármester instrukciójára jót „röhögtünk magunkon”, s végül megérkezik a kisvárosba a valódi revizor, aki – utalván a mai geopolitikai helyzetre – az összes jelenlévő férfit besorozza, egy valaki felett még neki sincs hatása és hatalma. De hogy ki felett, azt itt nem árulhatom el, csak annyit jelzek, hogy a többi férfi kényszerű távozta ellenére az ő továbbra is makacs jelenléte, kitartása, s főleg, az, amit (művészileg) csinál, erőt ad ahhoz, hogy azt érezzük: nincs veszve minden ebben a világban. És ezért a zárlatért (is) végtelenül hálásak lehetünk ifj. Vidnyánszky Attilának és a beregszászi társulatnak e produkció színre vitele miatt.
Fotók: Kiss Zoltán
