Erkel Ferenc (Jánosi Dávid)
és La Grange (Vörös Edit)
Molnár Eszter
„Zokog, de szolgálja népe szent javát”
a La Grange ősbemutatójáról
Úgy tűnik, az Erkel Ferenc életéről szóló darabok lassan minden évadban kihagyhatatlanok lesznek; tavaly a Győrei-Schlatovszky írópáros Erkel és a felkelése a debreceni Csokonai Nemzeti Színházzal koprodukcióban, idén Kiss József La Grange című műve került a gyulai színpadra, a Soproni Petőfi Színház és a Gyulai Várszínház együttműködésének eredményeként.
A műfaj ezúttal romantikus történelmi dráma, ami Erkel (Jánosi Dávid) szabadságharc utáni életét, megpróbáltatásait és La Grange (Vörös Edit) francia énekesnőhöz fűződő vonzalmát, beteljesületlen szerelmét dolgozza fel.
A darab jól kezeli a romantikus szálat; központi elem, de mégsem uralja le a teljes cselekményt. Mivel kettejük valódi érzéseiről, kapcsolatáról meglehetősen kevés forrás maradt fenn, ilyen téren a szerző is szabad kezet kapott. Ezzel az írói szabadsággal a La Grange azonban nem él vissza; a főszereplő páros közeledése lassú, kimért és távolságtartó. Egymás szöges ellentétei: amíg Erkel a szabályok, a fegyelem híve, aki egyszerű „hídként” tekint magára az alkotás és a befogadó között, addig az énekesnő a spontaneitásra, a kötetlenségére, de legfőképpen a hírnévre és önmegvalósításra vágyik.
A történelmi idő és helyszín a La Grange másik fontos eleme. Magyarország 1850-ben a véres szabadságharc után még ébredezik a kábulatból, próbálja újrakezdeni önálló nemzeti törekvéseit a megtorlások és az osztrák titkosrendőrök szigorú felvigyázása közepette. Mindenki máshogy küzd ezekért a célokért; Jubál Károly (Várhelyi Áron), a Kossuth-gyerekek egykori nevelője fegyveres felkelést szervez, Egressy Béni (Labán Roland) költő és zeneszerző műveivel, de leginkább lelkesedésével támogatja az ellenállást. És ott van Erkel, akinek az Erkel és a felkelésben már látott módon elege van a céltalan vérontásból, hiszen „a forradalmat nem lehet megismételni”. Ő nem hősiességgel, mártírrá válással kíván nyomot hagyni a történelemkönyvekben; a kultúrával, a zenével, a színházzal és az operával akar reményt adni a nemzetnek, annak legsötétebb óráiban.
Hasonló reménysugárrá válik Anna de la Grange is, amikor a Nemzeti Színház szerződteti abban a hitben, hogy az elismert művésznő felkelti az itthoni közönség érdeklődését is. A kísérletet siker koronázza, ráadásul az énekesnő is észreveszi a hazai viszonyok kegyetlenségét; Erkel múzsájaként ő ihleti a Hunyadi László opera La Grange áriáját (Szilágyi Erzsébet, a féltő anya panaszait), ami nem is akárhogy: magyar nyelven hangzik, illetve hangzott is el annak idején.
A zene, a hangszerek és az operarészletek a darab fontos részét képezték, Vörös Edit énekhangja minden szívet meghódított. Az azonban jelentősen megnehezítette a feladatát, hogy tényleges zenekari kíséret helyett a zene felvételről ment; hasonló volt a helyzet a darab végén felbukkanó cimbalmossal is, aki szintén bejátszásra mímelte a játékot. A zenészek így biodíszletté váltak – helykitöltők lettek. Szerintem sokkal szerencsésebb lett volna élőzenét választani.
A karakterek gondolatai, céljai érdekesek voltak, az egymással – de leginkább Erkellel – folytatott eszmecseréik során alaposan megismerhettük kapcsolataikat, kötődéseiket. A már említett alakok mellett a színháztörténet neves figurái is helyet kaptak. Szigligeti Ede (Marosszéki Tamás) drámaíró franciatudásával udvarolt La Grange-nak és a fennálló állapotokra hívta fel a kisasszony figyelmét, Simontsits János (Kovács Frigyes), a Nemzeti Színház igazgatója pedig a zeneszerző beszélgető- és sakkozópartnerévé vált, akivel hol a színházvezetés pénzügyi nehézségeiről, hol saját, személyes problémáikról váltottak szót.
Erkel Ferenc (Jánosi Dávid)
és Simontsits János (Kovács Frigyes)
Helyet kaptak a családon belüli problémák. Adél, Erkel felesége (Szuper Fanni) elhidegül férjétől, Erkel folyamatosan robotol, kétségbe van esve, amiért nem tud jó anyagi helyzetet biztosítani családjának még pozíciói, hírneve ellenére sem; gyerekei pedig pont emiatt az örökös munka miatt maradnak apa nélkül; hol hasfájósan (Lajoska), hol szeretetéhesen (Gyula). Ezek a feszültségek, kirohanások és csendes panaszok a színpadon hangsúlyosan jelentek meg; ezért is érezhették már korán a nézők, mennyi kockázatot tartogat magában Erkel La Grange iránt érzett vonzalma.
Haynau (Széles Tamás), a „véreskezű hóhér” karaktere számomra kicsit kilógott a sorból. A cselekményben viszonylag későn bukkant fel, előtte kevés szó esik róla. Nem is tűnt igazi fenyegetésnek, mintha csak azért ment volna be a színre, hogy Erkel és társai (sőt még saját maga is) jól megalázzák, kifigurázzák a császár által nyugdíjazott tisztet. Hiába játszotta Széles Tamás jól a másodhegedűs-Haynaut; a cselekmény kvázi tetőpontján nem érte el a kívánt hatást, nem teremtett valódi feszültséget.
Haynau szerepe leginkább az, hogy felkínálja Erkelnek a lehetőséget; csatlakozhat a nagy, elismert zeneszerzők közé – Bécsben, a császár pártfogoltjaként. Ez megadna mindent, amire csak ember vágyhat: pénzt, elismerést, de ami Erkel esetében a legfontosabb, olyan életet biztosíthatna a családjának, ami miatt nem kell többet szégyenkeznie. Erkelt magát is megkísérti ez a lehetőség; végre kiszakadhatna abból az ördögi körből, amiben a szabadságharc vége óta benne van. Ennek ellenére a nyomort, a küzdelmet, és végső soron a becsületet választja – nem áll a császáriak, az elnyomó hatalom zsoldjába. Itt újabb szakadék keletkezik közte és a Bécsbe távozó La Grange között; amely beteljesületlen románcuk keserédes-tragikus végét jelenti.
Erkel Ferenc (Jánosi Dávid)
és Egressy Béni (Labán Roland)
Zárásként a Bánk bán áriája, a Hazám, hazám csendül fel – eggyé olvasztva a magánélet-közélet között vívódó nádor és a hazáját-családját segíteni vágyó Erkel alakját.
Érdekes volt számomra ez az alternatív megközelítés, a Gyulán született zeneszerző életéről – szívesen látnék még hasonlókat az elkövetkező évadokban; akár egy teljes Erkel-ciklust. A történelmi, romantikus darabok kedvelőinek, az Erkel- és operarajongóknak ez az előadás is biztosan tetszett, és tetszeni fog, ha elutaznak érte a Soproni Petőfi Színházba.
