Piktor és mecénás
Gyürky Katalin
Emberből lett uralkodó
Az István, az országépítő a Gyulai Várszínházban
István „emberi boldogtalanságát műveli nagy országépítő hivatásának teljesítésével” – hangúlyozta a 20. század egyik legnevesebb irodalomtörténésze, Schöpflin Aladár Kós Károly Az országépítő című, 1934-ben napvilágot látott regénye szüzséjével kapcsolatban. Nos, mintha ezt a Schöpflin-féle lényeglátó, velős mondatot tartotta volna szem előtt Zalán Tibor drámaíró akkor, amikor István, az országépítő címmel a regényből színpadi szövegkönyvet készített, melyben bravúros csavarral ékelte bele az államalapító Szent István királyunk fordulatokban gazdag életútjába a jelenkori viszonyainkat.
Érdekes módon azonban ennek a színpadra szánt szövegnek is megvan a maga története, illetve, most már azt mondhatjuk: történelme. Hiszen Zalán Tibor jóval korábban, már 1999-ben megírta ennek egy verzióját a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház számára. Egy olyan keretjátékkal, amelyben egy újgazdag, művészi ízlés és tudás híján magát mégis mecénásnak valló férfi egy „piktortól” történelmi tablók megfestését rendeli meg, s e tablók épp a Kós Károly-regényben ábrázolt, Vajkból Istvánná lett államalapítónk viszontagságos, hatalomhoz vezető útját „mesélik” el. Azóta azonban eltelt egy negyedszázad, és Zalán rájött: keretjátékának megrendelője ma már máshogy néz ki, máshogy „bunkó kőgazdag”, miközben a tablókon ábrázolandó történelem mit sem változik.
Ez a felismerés vezetett oda, hogy amikor felmerült az ötlet, hogy a Gyulai Várszínház és a Békéscsabai Jókai Színház koprodukciójában, Pataki András rendezésében színre vigyék ezt a regény-átiratot, Zalán Tibornak a kerettörténetet kellett „modernizálnia”. Ezt meg is tette, így az eredeti átirat megváltoztatásával, 2025. július 23-án a Gyulai Várszínház Várszínpadán tulajdonképpen a darab ősbemutatóját (de legalábbis a darab magyarországi ősbemutatóját) követhette végig a nagyérdemű, amelyben az újragondolt és újraírt kerettörténet Pataki András adaptációjában legalább akkora jelentőséggel bír, mint a történelmi tablók megfestette – a piktor (Tege Antal) által szó szerint megfestett – államalapítás körüli sztori.
Hogy miért? Nemcsak amiatt, mert ebben az értelmezésben a festő képsorozatának minden egyes része az előadás egy-egy jeleneteként elevenedik meg előttünk, hanem amiatt is, ahogyan ezekre a jelenetekre az újgazdag Mecénás (Horányi László) és a nála három-négy évtizeddel fiatalabb kedvese, a Barbibaba (Papp Barbara) reagál. Mert a reakcióik a mai korunk mulatságosnak ható, közben sírnivalóan élethű ostobaságát testesítik meg: a pénz beszél mindkettőjükből, miközben semmiféle értelem nem társul mindehhez, sőt, ízlés sem, hiszen a Macénás csíkos zakója – Vesztergombi Anikó jelmeztervező leleményességének hála – egyenesen szánni valóan gusztustalan. Mégis, „aki fizet, az pötyögtet” alapon, a festő a nekik való (anyagi) kiszolgáltatottsága miatt, elkezdi a munkát.
István és Gizella
S miközben mindent megtesz annak érdekében, hogy korhű tablókat fessen az István korabeli viszonyokról, a megrendelője stupidságából kifolyólag, a végén mégis ő fog pórul járni. Egyéni tragédiája – mint a szerencsétlen, és az évszázadok óta mit sem változó művészsors kétlábon járó látlelete – pedig ebben az adaptációban sikeresen és érdekfeszítő módon „mosódik egybe” azzal a személyes sorstragédiával, amit István király kénytelen-kelletlen meg kellett éljen, s amiről a Kós-regényt hűen követve, a Zalán-féle átirat is – megfestett képek formájában – gyönyörűen tanúskodik.
S ez a tanúskodás képezi az előadás – láttuk, a kerettörténettől több szempontból sem független – második szegmensét. A vászon mögött ugyanis felelevenedik a festőével korreláló, Istvánban is dúló dilemma, és az ez okozta, Schöpflin Aladár mondatában is ott feszülő tragédia, hogy vajon meddig lehetek önmagam? Azaz, mikor kell „lefeküdnöm” az országom érdekeinek, feladva az egyéni boldogságomat, mikor kell szembemennem a saját belső értékeimmel és érzéseimmel azért, hogy ahogyan a kerettörténet festője esetében is láttuk, akár egzisztenciálisan, akár más formában, de életben maradhassak.
S amíg a festő élete az örök és megváltoztathatatlan művészsors tűpontos példája, az előadás festményekből kiinduló történelmi jeleneteiből azt látjuk, hogy Istvánnak se nagyon volt választása. Hiába ugyanis a kezdeti ellenállás, amit az Istvánt alakító, a Kós Károly-regényben ily módon ábrázolt királyfihoz külsőleg is igen hasonlatos Czitor Attila mutat fel számunkra: „Vékony, keskeny vállú legény. Haja semmi színű, szürke szeme mélyen ül, és hidegen. Erősen kétséges, hogy az egymással hol szövetségre lépő, hol pedig marakodó törzsek és nemzetségfők elfogadják-e vezetőjüknek”. Hiába, hogy számára fontosabb volna az egyéni boldogság – a szerelem, amelyet a férjes asszony, a nagybátyja felesége, Iréné (Oláh Tánia) iránt érez, s ezért a bajor hercegnő, Gizella (Kiss Viktória) kezét, s vele a keresztény trónöröklést igyekszik elutasítani. Hiába, mert a pálfordulása egy idő után – a korszellem, a szülei, a már nagybeteg Géza (Bartus Gyula) és anyja, Sarolt (Tarsoly Krisztina), valamint a „nemzetközi helyzet fokozódása” és az országon belüli anarchia felszámolásának nyomására – elkerülhetetlen. Nagy színészi feladatnak van tehát a darabban kitéve Czitor Attila, de szépen abszolválja ezt a változást: a kezdeti szerény, szerethető fiúból a szemünk láttára válik véres kezű uralkodóvá, aki a kereszt mellett a kardban hisz a leginkább, sőt, van, hogy a kardot – a még mindig pogány hitű ellenfelei leküzdése érdekében – előnyben részesíti még a kereszttel szemben is.
Miközben – mivel ő áll rá erre a kegyetlen „pályára” – Pataki András rendezésében sorra látjuk az őbelőle kiinduló és dominóelv-szerűen taroló további egyéni sorstragédiákat is. Ha csak a nőkre gondolunk: ott van Iréné, aki élete végéig szerelmes Istvánba, de érzéseit legalább olyan mélyre kell ásnia, mint ahogy István elásta magában a „szerény, jó fiú” kinézetét és magaviseletét az országépítés, a hatalom minden áron való megtartása érdekében. A bajor hercegnőből lett feleség, Gizella pedig máshogy boldogtalan: a férje által kezdetben csak megtűrt asszony összes gyermeke meghal még piciny korában, Imrét kivéve, amitől még jobban szenved, mint a hites ura. De ott van a Tarsoly Krisztina által kiválóan megtestesített Sarolt, aki – s ezt rendkívül üdvözöltem az előadásban – a Zalán-féle átiratban korántsem az a kemény, „én viselem a nadrágot”-féle asszony és anya, akit az István, a király című rockopera annak idején a retinánkba égetett. Sokkal emberibb, érzőbb alakká vált ebben a feldolgozásban, ami valószínűleg közelebb is áll a történelmi hűséghez. Annál is inkább, mert a férje halála után – ezt a történelmi tények is alátámasztják – épp fia pálfordulását látva hagyja el a királyi palotát, mert anyaként nem bírja feldolgozni, hogy mi is történt legbelül a fiával és a fiában. És ő az, aki ebben az adaptációban „magával rántja” István egyik leghűségesebb alattvalóját, Radlát is, akinek Csomós Lajos játékának köszönhetően szintén érezzük a mély, bensőjében megjárt kálváriáját.
Sarolt és Géza
Az előadás kevésbé plasztikussá sikeredett alakjai sajnos a férfi történelmi személyek. A legfőbb ellenséget, Koppányt (Lénárt László) vajmi keveset látjuk a színpadon, a többi ellenfél – Gyula (Csurulya Csongor), Ajtony (Gerner Csaba), Vazul (Szabó Lajos) – történelmi szerepe pedig sajnos még szöveg szintjén sincs kidolgozva, ami így az őket megtestesítő színészeknek se ad túl sok mozgásteret.
Ám az ő alakjuk fel-felbukkanása – és kissé kidolgozatlansága – legalább felkeltheti azon nézők kíváncsiságát, akik – egy szójátékkal élve – jobban „képbe” szeretnének kerülni velük kapcsolatban.
Mindez a kíváncsiság nem mondható el a kerettörténet Barbibabájáról, aki többször is bealszik e sajátos történelemóra közben. S hogy ez a kárára válik, fel se fogja. Sőt, neki áll feljebb: nemtudása és stupidsága a festmények semmiféle értékét sem képes felfogni, s ez az, ami visszavezeti a nézőt a művészsorsban benne rejlő tragédiához. De hogy mi is konkrétan e tragédia? Ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg az előadást, hogy megtudja: a piktor sorsa végül hova fut ki. Hiszen István királyunk életútja azért mindenki számára valamelyest ismert.
Mindenki együtt
A Zalán Tibor átiratából készült, Pataki András rendezésében előadott gyulai ősbemutató után a darabot a Békéscsabai Jókai Színház 2026 februárjában tűzi műsorára.
Fotók: Kiss Zoltán, Gyulai Várszínház
