Színház

 

karkithemia.jpg

 

Baji Lázár Imre

 

Aki a küzdelmét nyilvánossá teszi,

az egészségest is gyógyítja

 

Előszó a Karkithemia című monodrámához*

 

Új Morbus Hungaricus, pedig lényege szerint más, a rák a világ betegsége, s csak így benne a miénk. Végső rendszerzavar, mert épp a rendszer szűnik meg benne és általa. Globálisan, lokálisan, elvontan és a személy testi valójában. Bár a rák sokszor néma, általa a káosz gyakran szólal meg a fájdalom nyelvén.

Egykor fájdalom és a végső határok érzékelése, megélése nélkül felnőtté válni férfinak nem lehetett. És nem vált gyógyítóvá sámánbetegség nélkül az az egykori ősértelmiségi sem, aki egy személyben volt média, színház, jogi intézmény, orvos és pap. Ahogy Lemminkeinent, a Kalevala kalandor hősét, a varázsénekek tudóját is próbatételként éri el a végzet, az alvilágba vetik, de a sors elveszni nem hagyja. Édesanyja forrasztófűvel, gyógyírral kelti életre, nem engedi el. Jacques Brel a frankofon flamand, a hatvanas évek orfeumainak apokalipszisjártas táltosa is így énekel: ne menj el, „ne me quitte pas”, és őt hívja el Karkithemia. Még évekig rejtett előtte a ráktündér szándéka, már egy New York-i társulat meghívja őt a dalaiból formált haláltáncszvitbe, a nyugati polgár hamburgerrel és Coca-Colával elköltött utolsó vacsorájához, a mű címe: Jacques Brel él, jól van és Párizsban lakik. Amikor a New York-i zenészek, énekesek angolul éneklik dalait, a chansonnak már alkonyul, és Brel is színésznek állt. Amikor pedig rádöbben a tüdejében növekvő halálra, évekre hajóra száll, világ körüli utat tervez, de a halál ismételten a partra szólítja. Kórházi vizsgálatok, műtétek és a vizek és egek kékje. Amikor nincs már ereje hajózni, megtanul repülni, és Gauguin útján szökik ki a civilizációból Francia Polinézia szigeteire. A távoli tengerhez… a flamand partok, a mélyföld szülötte, melynek „egyetlen hegyei a katedrálisok”, és ahol „az utolsó üres telek az Északi-tenger”.

Brel fordított táltos, mert valójában angyal: Veinemöinen és Lemminkeinen egy alakban, fordított Orfeusz, minket visz át, évekre a végtelenbe szökik a véges elől… visszajár, de nem jön vissza, ott nyugszik, túl a vizen, Gauguinhez közel. „Ne me quitte pas...” 

Kara Tünde varázslata rokon, de fordított: ő a halál legyőzésével kezdi, de attól fogva az barátja marad, ahogyan ez kocsmai verekedésekben is gyakori. Tudja: a sámán titka, hogy átjár, de visszajön.

Jacques Brel beavatója a háború és a halál. Tünde beavatója a kizökkent idill és a megtántorodott béke. 

Amikor 1956-ban ég Budapest, Brel elénekli „ha már csak a szeretet van”, „minden sebünk begyógyul”, „felolvasztunk minden fegyvert”, ’a „halálnak nincs már árnyéka rajtunk”… Angyal vidd hírül…, és az angyal elénekli „Quand on n\\'a que l\\'amour”.

A mélyen hívő énekes átvisz bennünket túlra, ahol csak a szeretet van, de mégis itt maradunk és itt marad velünk ő is, hogy végül ne jöjjön vissza. Tünde dalait egy narkotizált, haláltáncba feledkezett ország slágerei kölcsönzik, Majka, Quimby, Kispál és a többiek sláger-noir-listájáról hallunk lélekvezető dalokat a túlvilágian transzparens zenedobozból, ezek a dalok valós helyzetünk áthallásai, áttörik móriás narkózisunk, színről színre hallunk, a felső regiszterek nem hagynak kétséget…

Kara Tünde beszédes név, segíti a tájékozódást, áttetszővé teszi és csillogóvá azt, ami túl van, mert átéljük a gravitációját, mert zuhanunk előre, elvesztett szeretetteink történetébe. Mert készülődő Lemminkeinenként mi varrjuk össze szüleink, nagyszüleink rák roncsolta, gránát, srapnel tépte testét, valóságait. Kara, mert fekete és Tünde, mert mégis ragyog, átéltet és általhat/áthaltat, de visszahoz, mert visszajön. Mert az igazi táltos, a tündér is idetartozik, mert égi módra földi, Máriás, ebben más, mint az angyal, aki odaát van otthon.  

Lemminkeinen Kalevala megőrizte képe: a végtelen magánvalóságából kizökkent lélek testi létének végességére döbben. A sámánbetegség szimbolikus halál is, az én halála, és alig elviselhető szenvedés. A test színpadán az epilepszia paroxizmusa, a káosz tánca jeleníti meg és a segítő szellemek nélkül bele is pusztulhat a sámán. De a felépült gyógyító már nincs egyedül, számíthat a szellemvilágra, átjutott a határon. A testi lét végessége helyett a szellemi lét határtalanságára ébred, és otthonra lel a segítői között.

Gyógyíthat.

A szétépítő, a határbontó rák rokona Lemminkeinen, Osiris vagy a sámán testét szétszaggató erőknek, melyek a szellemet a végességgel és a végtelennel egyaránt szembesítik. De közben fordult a világ, Pohjola asszonyai visszavették és áldozattal fizetnek érte. Ma a sámánok mind többen újra asszonyok Szibériában, Koreában, Tibetben. És itt nálunk, Magyarországon is az orvosnők, akik, életük delén, délutánján, úgy 45 és 55 között jegyződnek el Karkithemiával, a korcsoport más asszonyaival szemben mutatva magasabb morbiditás, mortalitást. Áldozatuk kód, megfejtendő talány. A nő már a háborúban sem megkímélt fele az emberiségnek, az élet és a folytatás letéteményesét is a halál körébe vonták. A békében magasabb életkorral jutalmazott csoport, az élet adója és őrizője. Ha karkithemia a káosz tündére, akkor a helyéről elmozdított nő dramaturgiáját is ő vigyázza. A nőben megtámadott világ magától bontja meg rendjét. A kizökkent idő, és a halál hódoltatja a nőt, ráveszi az abortuszra, G. I. Jane-nek fegyvert ad kezébe, s lám ha orvos és az életért harcol, eljön érte előbb.

Karkithemia azonban nemcsak az alámerültek múzsája, a városépítés, a metasztatizáló civilizáció angyalaként veti oda a káosznak a leghatalmasabb asszonyt, Gaiat. Karkithemia rokon a meg nem hívott tündérrel, Karkithemia a dekonstruktív posztmodernitás nemtője.

Az angyaloknak, tündéreknek féldrágakövek segítenek üzenni, Karkithemia az emberrel kémiai dialógust folytat, akkor is, amikor a kizökkentett világot rákkeltő vegyületekkel tölteti meg, akkor is, amikor anarchista és a gazdaszervezet haláláig halhatatatlan sejteket teremt, kivonva őket a kémiai fegyelmezés hatálya alól. A Karkithemiával felvett küzdelem nyelve is kémiai, akkor is az, ha a lelki erőforrásokat mozgósító pszichoonkológia kínál reményt, a sejtek számára le kell fordítani interleukinná, perforinná, granzimekké, a mélyben dolgozó sejtpusztító vegyületekké, akkor is, ha a kemoterápia fogalmazza újra az esélyeket. Karkithemia leckét ad, szembesít és emlékeztet, támad és visszavonul, megköt és felszabadít, beavat… 

A rák is sámánbetegség annak, aki legyőzi, de a rákban eltestiesedett a szellemi küzdelem. Az ellenfél a káosz sejtépítészete, a dráma a test strukturális epilepsziájában nyilvánul meg. A rák így eltestiesedett korunk sámánbetegsége, aki legyőzi, gyógyítóvá válik. Példája is gyógyító, mert mások reménysége, mert rés a végzeten. Aki a küzdelmét nyilvánossá teszi, az egészségest is gyógyítja. A színre vitt küzdelem a néző beavatása, a sámán maga válik a néző segítő szellemévé, a történet a sámán útjává, aki magával viszi a határok felé, és segít azokon átlépni. Magával viszi a nézőtérről az egészségest, a beteget és a beteget ápolót, a gyászolót és gyógyultat.

Magával viszi az orvost is. Aki jól ismeri a betegséget, de az embert a beteg mögött nem mindig, pedig az ember a betegség nagyobbik fele. Ez az alkattani állítás Németh László egyik első írásában olvasható. Kötelező érvényű, kikerülhetetlen, de van benne valami ijesztő ontológia. Amíg az orvosnak szánt figyelmeztetés, a lélek nyugodt. A betegség a beteg nélkül nem közelíthető meg, sőt valójában a betegség és az orvos között mindig ott áll a beteg, akkor is, ha elhallgattatható, ha a kézbevett zárójelentéseket böngésző tekintet elkerülheti a pillantását. Így van ez a betegség történetével is, melyet a beteg történetével hajlamos felcserélni az orvos. Hajlandósága miatt ne marasztaljuk el, hiszen a bizonyíték alapú orvoslás ad szilárd támasztékot a bizonytalanságban döntésre kényszerülő gyógyítónak. Azaz a sokaság sorstanúsága előnyt élvez az egyedivel, a gyakran kiszámíthatatlannal szemben, aki és ami mint talány és titok jelenik meg orvosa előtt. Pőre sors, és rejtjeles talány, ezért kapaszkodik az orvos a kategóriák biztonságos korlátjába a mélységek fölött. Az alkattani maxima a nagyobb terhet mégis a betegre helyezi. A személy egyébként sem tudja kirekeszteni, külsődlegessé tenni a krónikus nyavalyát, mely gondként, korlátként rég beette magát gondolataiba, és mélyen azok alá, az álmokba, a kedélybe, a gesztusok közötti szünetekbe, magába a habitusba, a lét regisztereibe. Pedig de jó lenni elvinni a szervízbe, és otthagyni. De jó lenne a testet rábízni a szerelőre, otthagyni neki a kulcsot meg a papírokat. De jó lenne hinni a forgalmiba ütött pecsétben, viszlát két év múlva.

Mit mond a színész–sámán Karkithemia világos zöld, vakító fehér templomában, mikor a kémiai litániák rózsafüzér szemek helyett infúziós cseppekben peregnek alá: „Karkithemia ékszere, amit a véremben hordok. Kilenc deci, tizennyolc feles. Óránként három deci. Intravénásan. Platina. Nehézfém, sejtméreg.” 

Furcsa, hogy egy másik bölcsész, a másik oldalon, érintettként is ezért harcol. A rákbetegségét megszelidítő Susan Sontagról van szó, aki filológiai kényszerességgel vizsgálta meg az ügyét illető diskurzust, és arra jutott, hogy ne keverjük bele a beteget a sorsába. Ne essen szó rákra hajlamosító személyiségről, fejlődéslélektani csapdákról, ne hibáztassuk az áldozatot. Mégiscsak jobb a betegnek, ha magát el tudja választani a betegségtől, és testét olyan harci tereppé tudja alakítani, amelyet távolról szemlél, és engedi, hogy a bizonyítékalapú döntéseket hozó bizottságok által elrendelt hadműveletek átrendezzék azt, hogy aztán a katarzis, és az újrakezdés, az újjáépítés örömével építse újjá életét – az első visszaesésig, vagy az ismétlődő terápiás kudarcokig.

Sontag nincs egyedül, maga az onkopszichológia sem engedi a lassan félévszázados sejtéseket, felismeréseket, a C típusú, rákra hajlamosító személyiség mitológiáját érvényesíteni. Pedig lassan az alapkutatásból származó mozaikokat, az epigenetikai kutatási eredményeket is be lehet illeszteni a nagy képbe. Egyetlen dologra kellene csak feleszmélni, hogy a mindig koraszülött ember számára az anya fél évig még mindig anyaméh, egyetlenegy lelki archimédeszi ponttal, az anya szembogarával, melyet a csecsemő nem veszíthet szem elől. Az anya arca Mandylion, mert a csecsemő számára egész életében szeretetfeltétel, mert odaszentelt gyengéd áldozat. S mert ha kettejük szeretetgyűrűje megsérül és nem hiteles, a felnőtt élete is kiszolgáltattatik Karkithemiának. Ez a C típusú sorsseb titka.

Ezért nem az angyal ügye a Karkithemiával való viszony, ezért fordul a Világ Királynőjéhez, a tündéreket is uraló Szűzanyához a bajban a beteg, azért törekszik kék köpenye alá. Ösztönösen is, talán még akkor is, ha angyal, mert a Szűzanya az angyalok Királynője is. Ezért siet a korfui tengerpartra Tünde, és ezért száll hajóra, vagy repülőgéppel az égre Jacques. Mert a test, legyen templom, hadszíntér vagy az örömök felégetett színpada, a földé… Mert a megroppant bizalom és ráhagyatkozás a testben, földies felünkben árulást, fenyegetést, áldozatot és ellenséget egyszerre lát. Ami reflektálatlan azonosság, élet és magánvalóság volt, tárgyiasul, átadhatóvá és átengedhetővé válik.

Így sejtjük, a tárgyiasított és kezelhetővé tett sors fölött beteg és orvos közösen hozzák meg távolító döntésüket, minimalizálva a zavaró tényezőket, leakasztva mégiscsak vállfává minősített szenvedőről a kezelendő problémát. A lélek hátrébb lép a testtől és átengedi a rendelkezést, de hátrébb lép-e a rákangyal, tündér vagy múzsa, vagy mindez hármas egyszemélyben, vagy együtt távozik a beteggel a rendelőből. Marad együtt a beteggel, akkor is, ha a betegség már rá van bízva az orvosra, szövettanászra, radiológusra, sebészre, a csapatra, test a hadtestre. A beteg pedig visszavonul és nagyon egyedül marad, élet szemben a léttel, a kiváncsi lét szemben a megtámadott élettel. A beteg, aki betegsége nagyobb része, betegségét rábízza a csapatra, a kifelé és lefelé nyitott része a szervízben, a felfelé és befelé nyitott rész pedig magában, otthon – szemben Karkithemiával.

Ha a rák nem lesz sámántapasztalat, nem a transzcendens felismerések felé sodró beavatási dráma, akkor is iskola. A magára maradt beteg otthon nem tudja, de felvették. Megkezdődik a képzés. A talán legértékesebb tudás, a legmélyebb tapasztalat. Kollégium, létbennlakás, külön mentorral, a valóság többet nem az, ami volt. Az alaphelyzet apokaliptikus, minden szín, minden fény más. A diák visszakapja a lét elvett kérdéseit, a sámán fellép a színpadra, a kiugrott paptanár belép a káromkodásból állított katedrális gyülekezeti termébe, a vasárnapi iskola mindennapivá válik, a szenvedő szembekerül a testtel, egyszerre veszi vissza és adja át. A sokismeretlenes függvény helyes megoldása a kiszámíthatatlanság. 

„Miért? Miért történt ez velem? Miért szállt belém a rák? Miért betegedtem meg újra? Azért, mert elkurvultam? Karkithemia sok partnere jár így. [...] Az ember elkurvul, mert gyógyultnak hiszi magát, holott csak tünetmentes. [...] Szigorú vonású istennő, nem tűr semmilyen erkölcsi lazaságot. Nyolc év után újra megjelent az életemben, a testemben. Úgy, ahogy szokott, csengetés nélkül, némán, váratlanul.” 

Alapvető kategóriák változnak, tér, idő, szabadság, én és a többiek, jog és szolgálat, ünnep és hétköznap. A lét rituálissá válik, folyamatos átmeneti rítussá, elhúzódó liminalitássá, és megszűnik az illúzió, amibe gyanútlanul beleszületünk. A beteg nem tudja, de reflexívvé és reflektálttá vált léte visszaveszi a határtalant és az időtlent, miközben rettegi a véges távlatot. Mert a tanulmányok nem könnyűek, a zárthelyik szenvedéssel járnak, az alkalmi sikerekkel szemben pedig a kishitűség tesz gyanakvóvá. A békés erőt gyűjt a haraghoz, a sértetten rettegő a megbékülést tanulja. Az iskola bizonyítványában végül összeér a lefelé és kifelé nyitott, visszanyert élet és a befelé és felfelé megnyílt lét a személy keresztjévé zárulva, nyílva.

A tündér pedig eljön, hogy eljátsza mindezt nekünk, mert olyan hosszú ideje nem tanulunk mindebből, mi, Karkithemia rossz tanulói.

Karkithemia titka közös a hajdani sámánok segítő szellemeivel, a megnyílt határok sztalkereként jelen lenni a kifelé és lefelé megnyíló létben, és a befelé és felfelé megnyitott életben. Jelen, ott lenn, a nézői tükörneuronokba égve is… Szólván az angyallal : „Ne me quitte pas… Quand on n\\'a que l\\'amour…”



* A nő szerepét játssza: Kara Tünde. Kar: Galambos Hajnalka, Szente Éva, Csomós Lajos. Díszlet: Egyed Zoltán. Jelmez: Kiss Kata. Zenei munkatárs: Király Péter. Plakát és fotó: A-Team Reklámügynökség Kft., Nyáry Attila. Rendezte: Tege Antal. Ősbemutató: Békéscsabai Jókai Színház, 2015. április 13.  


Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.


 

Főoldal

2015. augusztus 03.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Arany János szépirodalmi és esszépályázatPályázatot hirdet a Színházi Kritikusok CéheHét ország írói szerepelnek a tizedik Margó Irodalmi Fesztivál és KönyvvásáronKönyvtárlat VII. – Játékos évad
Versek
Kiss Ottó: Állatok, erdő, bátorságFilip Tamás verseiFarkas Wellmann Éva parancsolat-verseiTurai Laura versei
Prózák
Onyanyi munyu, avagy bevezetés a kútológia elméletébeAutóink egészsége mindannyiunk érdekeHajós Eszter: Virágot gyógyítaniFerdinandy György: Portréfilm
Kritikák
A csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túlHáta mögött délPárkapcsolati kórkép
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA