Adorjáni Panna
Út Kazohiniába és vissza
Gyulai Várszínház: Kazohinia
Sopsits Árpád és Vörös István adaptálta a gyulai születésű Szathmári Sándor Kazohinia című regényét színpadra, hogy a szerző szülővárosában, a gyulai Tószínpadon ősbemutatóként kerüljön színre a nagyérdemű előtt idén nyáron. Az előadás, Sopsits Árpád rendezésében, disztopikus sci-fi, amelyben egy hajótörött, a magyar Gulliver (Jászberényi Gábor) furcsa, új világban, Kazohiniában találja magát. Ebben az országban minden a végletekig racionalizált, nincs hatalom, mert mindenki pontosan tudja a helyét a világban és a társadalomban, de érzelmek és érdemi személyes kapcsolatok sincsenek, a szex például csak „nemi munka”, amit akár a szabadban is lehet végezni, mások szeme láttára. Minden az ún. kazo elve szerint történik, az ország lakóit pedig hineknek hívják. Amikor Gulliver megérkezik közéjük, akkor a hinek belohinnek nevezik, vagyis hin tanoncnak, és megpróbálják integrálni a társadalmukba. A férfi egyenruhát kap, vagyis fehér és szürke mezt, átlátszó nejlon-mellénnyel, illetve munkahelyet a helyi kórházban, ahol borzalommal veszi tudomásul, hogy az orvosok nem az életre esküdtek fel, hanem arra, hogy segítik megszüntetni az emberi szenvedést, akkor is, ha az történetesen az emberi élet kioltását jelenti. Kazohinia úgy jelenik meg túltechnicizált világként, hogy közben a technikai médiumok alig jelennek meg a színpadon: áttetsző fehér műanyagfalak alkotják a díszletet, de leginkább csak térelválasztóként funkcionálnak, jobb- és baloldalt, illetve hátul alakítanak ki járásokat, külső és belső tereket. A világos színű egyen-jelmez mellé műanyag lapok és színes műanyag botocskák járnak – ezek a hinek tabletgépei, amelyekkel mindenféle műveleteket végeznek mind a kórházban, mind pedig bármilyen más élethelyzetben.
Az előadás második felvonásában Gulliver átkérezkedik a behinekhez, akik a hinek elmondása szerint őrültek, és akiknek a világa földszínű rongyokkal díszített rögtönzött tér – ugyanilyen rongyolt a behinek öltözéke is. Ezt a világot zavaró összevisszaság és érthetetlen rituálék sora alkotja, és Kazohiniával ellentétben hierarchikus önkényuralom szervezi. Gullivernek sikerül ismét jó helyen munkát kapnia, az ország főnökének közvetlen beosztottja lesz, de ámulattal kell belátnia, hogy a behinek értelmetlen vallásossága olyan furcsa következményekkel jár, hogy például alig fogyasztanak táplálékot, és ezért az ételhez jutást tulajdonképpen a házassággal és szerelemmel szinonim értékként értelmezik. Így lesz Gullivernek is felesége, amikor ételt ajánl fel egy láthatóan alultáplált lánynak. A férfit végül a hinek mentik ki, amikor rajtaütésszerűen kinyírnak egy nagyobb törzset, akik éppen Gullivert szeretnék feláldozni, hogy majd halála után istenként tisztelhessék. Ekkor azonban már Gulliver nem szeretne sehova visszatérni, hanem a titokban épülő hajójával végleg eltűnik a furcsa szigetről.
A Kazohinia egy huszadik század eleji történetből táplálkozva, de a jelenünkhöz képest egy jövőbeni világban mutatja be a sodródást és kényszeres otthon-keresést, azt, ahogyan egy férfi elvesztődik egy furcsa és idegen világban, majd hosszasan próbálja megtalálni benne a helyét, míg végül kénytelen feladni. A hajótörött távozása Kazohiniából ilyen módon akár a főhős halálát is jelenthetné, bár erre az előadás nem tesz utalást. Kazohinia országának megjelenítésében egyértelműen felismerhető jelenkorunk sokszor ridegnek és elidegenítettnek tűnő, végletekig technicizált világa, amelyben a valóságos emberi kapcsolatok szinte teljességgel lehetetlennek bizonyulnak. A behinek őrült világát viszont nehéz bármihez is kapcsolnom, nyomokban felismerhető benne valamilyen általánosságban értendő törzsi, kommunális létezés, amelyet a különféle rituálékat bemutató jelenetek koreográfiái is alátámasztanak, de amelyek ugyanakkor megmaradnak az általánosság szintjén. A sztereotípiák tulajdonképpen mindkét megteremtett világot alapjaiban meghatározzák, és emiatt az előadás nem is képes bonyolultan fogalmazni az idegenség vagy sodródás életérzésekről. A regény filozofikusabb részei közösen elmondott vagy elkántált, és egyszerű koreográfiával kísért kórusokként jelennek meg, a rövid jelenetezéssel pedig relatíve gyors tempóban haladunk végig a történéseken. Az előadás erősebb pillanatai azok, amikor személyes történetek lehetőségei sejlenek fel, ilyen például a furcsa szerelmi szál Kazohiniában, amikor Gulliver egy a hullafeldolgozóban dolgozó lánnyal (Kovács Vanda) próbál barátkozni, de mindegyre rá kell jönnie, hogy ebben a világban sem értelme, sem értéke nincs sem az emberi kapcsolatoknak, hát még a szerelemnek.
Kettőjük jeleneteiben ott van egy sokkal személyesebb és kevésbé szimbolikus stílusban megszerkesztett előadás lehetősége, de egyrészt a szöveg régisége és az adaptáció módja miatt, másrészt a kissé szegényes vizualitásnak köszönhetően a Kazohinia felemás marad. Mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy az előadásban a regény gondolati metatextusára vagy a különleges műfajra fektessék a hangsúlyt. Végül úgy haladunk a főhőssel végig ezeken a furcsa országokon, hogy közben nem sok történik sem benne, sem bennünk. Mire vége lesz az előadásnak, már én is felépítettem a hajómat, s kissé csalódottan – akárcsak Gulliver – elhagyom ezt a kiismerhetetlen közeget.
Fotók: Kiss Zoltán
