Egy színházi találkozó 2015-ben: POSzT

A Nyílt Fórumot – akkor még más néven – 1985-ben szervezte meg először a kortárs magyar dráma sorsa miatt aggódó Dramaturgok Céhe. Az eleinte Egerváron, az ezredfordulótól pedig a POSzT keretein belül megrendezett találkozó azóta számos drámaírónak adott megmutatkozási lehetőséget, sokan ennek a rendezvénynek köszönhetik pályájuk elindulását. Az elmúlt harminc évre emlékezve, a szokásos programok mellett egyfajta áttekintő iránya is volt az idei Nyílt Fórumnak. Így a nyitó és a záró napon is olyan, már befutott drámaírókkal hallottunk beszélgetést, akik sokat köszönhetnek a Nyílt Fórum adta nyilvánosságnak. Az első alkalommal Erdős Virág, Tasnádi István és Egressy Zoltán beszéltek arról, hogy egy pályakezdő drámaíró örömmel fogadja, ha bekerül a Nyílt Fórumra, arra még sincs felkészülve, hogy az összegyűlt szakemberek kíméletlenül szedjék szét szövegét. Éppen ezért túlzás nélkül meséltek az őket ért „traumákról”, amik mégis építően segítették fejlődésüket. Ehhez képest az idei Nyílt Fórum Füzetekben megjelent drámákat értékelő szakmai beszélgetéseken úgy tűnt, bár a felkért szakemberek alátámasztott értékeléseket adnak a szövegekről, az idő rövidsége nem ad lehetőséget a mélyebb elemzések, viták kialakulásához. A Dramaturg Céhhez beérkezett drámák közötti hosszas válogatás után a Nyílt Fórum füzetekben megjelent szövegek közül, a rendezvény résztvevőinek a szavazása alapján idén Kucsov Borisz A bánsági szamuráj című műve nyerte el az évad legjobb drámájának járó Vilmos-díjat.

Beszélgetés Kucsov Borisz művéről a Nyílt Fórumon

Borisz műve a bánságot japán gyarmatként vizionálja, így keveredik benne a japán hagyományos- és popkultúra, valamint az elzárt falusi élet belső harcainak világa, a kultúrák groteszk és agresszív keveredése. A harminc éves folytonosság a Dramaturg Céh kitartását, a megmutatkozási lehetőséghez juttatott drámák magas száma pedig munkáját dicsérik. De a Nyílt Fórumot sem kerülik el a gazdasági nehézségek, a sokszor szükségszerű, sokszor frissítő jellegű újítások, ezért többször elhangzott, változtatásokat terveznek, és úgy tűnt, a POSzThoz való viszonyát is újra szeretné gondolni. A megmutatkozási lehetőséget nem feltétlenül úgy kell érteni, hogy a tárgyalt drámák közül szemezgetve a rendezők jó néhányat színpadra állítottak már, hanem ahogy a Dramaturg Céh pénzügyi keretei engedik, kortárs szerzők drámáiból készült felolvasó színházi és kamaratermi előadásokat is felkérnek a programban való részvételre. Idén például Lénárd Róbert vajdasági szerző Tetkó című drámájához volt így szerencsénk, melyet tavaly a Nyílt Fórum felolvasó színházi keretek között mutatott be, és az idén egyébként három másik Lénárd-művel együtt a Skizopolisz című kötetben jelent meg. A friss kötettel a táskájában a budapesti könyvhétről egyenesen az előadásra érkező szerző drámáját a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház feldolgozásában láthattuk. Tasnádi Csaba rendező egyszerű, de hatásos eszközökkel, érthetően vitte színre a valamelyik vajdasági faluban játszódó történetet. A nézői választásra bízta, hogy egyszerűen kinézete alapján megítélve melyik színész melyik szerepet játssza. Ezzel mindjárt leszögezte, itt a másikkal szembeni előítéletekről lesz szó. A cigány vidámparkos, homoszexuális segédje, a felelősség alól kibújó helyi rendőrkapitány, a bizonytalan rendőrtanonc, a szerelemre éhes lányok, a félelemtől elvakult cigánygyűlölő és a semmire tekintettel nem lévő seftelő fiú között homályosan, érzékenyen, de mégis fenyegetően szövődik a történet, melynek fő kérdése, vajon a másikban mi az, ami először félelemre, majd gyűlöletre, és végül gyilkosságra ad okot. Szerencsére Lénárd Róbert művének jól megcsináltsága még az egyébként kirívóan gyenge teljesítményű színészek munkáján keresztül is megmutatkozik. A Nyílt Fórum záró eseménye szintén visszatekintő jellegű volt. Mivel a POSzT közepe táján az izgalmas programok szorosan egymás után, vagy egymással párhuzamosan futottak, csak a Zalán Tiborral való beszélgetés idejére maradtam.

Beszélgetés Zalán Tiborral a Nyílt Fórumon

A szerzővel Radnóti Zsuzsa beszélgetett, aki úgy látta Zalán életművét, hogy mindegyik drámája új dramaturgiával szólalt meg. A beszélgetésen többek között az Azután megdöglünk című dráma első előadásának létrejöttéről beszélt a szerző és a darabjaival sokat dolgozó Hernyák György.

Az Azután megdöglünk nyomtatott változatát alig egy órával a beszélgetés után láttam Szondi György, a Napút folyóirat főszerkesztőjének a kezében, a Palatinus Hotel alagsori termében. Zalán Tibor ugyanis a délutáni Nyílt Fórum beszélgetés után a Papírszínház elnevezésű programon is feltűnt, ráadásul a Napút és a Bárka folyóiratok vendégeként is egyszerre. Elvileg a színházzal is jelentősen foglalkozó, drámákat megjelentető lapok képviselőit hívták meg a programra, hogy fél órában mutassák be profiljukat, működésüket és a színházhoz, kortárs drámához való viszonyukat. Ahhoz képest, hogy a beszélgetésen elhangzott, hogy a történelmi drámáknak nincs nagy közönsége a mai magyar színházban, este mégis az (egyébként Móricz azonos című regényéből készült adaptációt) Erdély – Tündérkert előadást láthattuk, ráadásul a versenyprogram részeként.

Tündérkert (Gálos Mihály Samu fotója)

Ugyan a történet szinte pár évvel a szintén a versenyprogramban szereplő (akár történelmi drámának is felfogható) Vitéz Mihály története után játszódott, az itt megütött hang teljesen más volt. A kis ország nagy babérokra törő álmodozása helyett a belső béke megteremtésének fontosságát hangsúlyozó, illetve Báthory Gábor és Bethlen Gábor hatalmi térnyerését, az azt övező viszályokat bemutató előadást Keszég László rendező bevallottan nem akarta a konkrét aktualizálás és utalgatás irányába elvinni. Árvai György díszlete az Adolf Appiát idéző, plaszticitást sugárzó, lépcsősorokkal, erős színekkel és fényekkel variáló, egyszerű elemeket felvonultató és letisztult színpadkép ennek megfelelően az abszolút időtlenségbe helyezte a történelmi szituációt. Az impozáns látvány a mozgalmas történetre egyfajta súlyként is nehezül, de az ezerfelé variálható lépcsők játékot is visznek bele. Ennek ellenére nem kerül előtérbe, hanem inkább lehetőséget ad arra, hogy a színészek játékára figyeljünk. A díszleten kívül a második felvonásig azonban sem kiugró alakításokat, sem frappáns rendezői megoldásokat nem láthattunk, viszont a nők szerepével való játék mindenképp pluszt vitt a darabba. Abszolút alárendelt szerepekbe helyezte őket: egyrészt erős, karakán, de a dolgok befolyására hatni nem tudó személyiségekként ábrázolta őket, másrészt a hatalmi játszmák szempontjából másodrangú férfi szerepeket bízott rájuk. A másnapi, a félhomályban szinte teljesen elvesző csekély számú néző előtt tartott kultúra.hu által szervezett beszélgetésen Keszég László erre a kérdésére is reflektált. Elmondása szerint a nők hangsúlyos szerepeltetésével tulajdonképpen csak arra akarta felhívni a figyelmet, hogy történelmünknek ebben a szakaszában a nőknek semmilyen beleszólása nem volt a dolgokba.

A júniusi hársfaillatban szabadtéri programok is szórakoztatták a közönséget, kezdve a Jókai tér koncertjeivel és gyerekelőadásaival, egészen a Dóm tér késő estig tartó, sokszor színészzenekaroknak teret adó koncertekig. A lézengő nézőket elnézve, a nagy melegben azonban sok programról le is maradt a közönség. Ilyen volt például a Bélaműhely és a Soharóza közös produkciója, a Karmesterjáték is.

Karmesterjáték

A Színház téren felállt zenekar és kórus ezzel a játékkal azt mutatta meg nekünk, nézőknek, és a közülünk jelentkező önkéntes karmestereknek, hogy hogyan lehet a legegyszerűbb mozdulatokkal és ötletekkel létrehozni egy akármilyen típusú hangokból (csattogás, bicikli küllőjének ütögetése, számítógép billentyűzetének rázogatása, slagból készült szaxofon, stb.) álló, többszólamú, párperces, de mindenkit szórakoztató zenei műsort.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem emlékévének keretein belül létrehozott SZFE 150 programsorozaton tematikus csokrokba gyűjtve mutatták be a jelenlegi diákok előadásait. Egész napot szenteltek például a zenének, a ritmusnak, zenés programoknak. Az egyetem vizsgaelőadásokkal, bemutatóórákkal érkezett jelenlegi diákjai mellett a már éppen végzett színészek két előadásukat is elhozták a POSzTra. Zoltán Áron egyetemi évei alatt külön utakon is próbálkozott, Zsigmond Emőke osztálytársával így hozták létre például saját produkciójukat, a Weöres Sándor megzenésített verseit mozgásszínházi elemekkel előadott Madárka sír, madárka örül című előadást, az elmúlt évadban a Miskolci Nemzeti Színházban játszó osztálytársaival, Tóth Andrással és Brassai Tóth Jánossal pedig az abszolút nyári fesztiválokra illő, utaztatni való, Cseh Tamás Vízi és Ecsédi párosára írt dalait feldolgozó Frontátvonulást.

Ha úgy is tűnt, hogy talán valamivel kevesebb látogatója volt az idei POSzTnak, az azért még mindig igaz, hogy a teltházak miatt jegy nélkül nehéz volt bejutni a versenyprogramokra. Nekem sem sikerült mindre, de szerencsére, az Isten ostorát (http://7ora7.hu/programok/a-nagyur/nezopont), a Bánk bánt (http://7ora7.hu/programok/bank-ban-10/nezopont) és a Mester és Margaritát (http://szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=37248:szabo-zsuzsa-bbeszed-narrativa&catid=13:szinhazonline&Itemid=23) például korábban már elemezni is volt alkalmam. Az off-programoknak hála, alternatíva mindig volt, ha nem is minden nap, ha nem is nagy választékban, vagy ha ezek az alternatívák nem is voltak mindig csábítóak. 11-én viszont egy felolvasó-estre bukkantunk, ami, mint kiderült, a POSzT hét kisebb tematikus fesztiváljának egyikén belül jött létre. Így jutottam el a már említett POSZT IT!-en, a Nyílt Fórumon és az SZFE 150-en túl a cigány kultúrát ismertető Színes kavalkád egyik programjára, ahol Dr. Szirtes Gábor pécsi irodalmár beszélgetett Nagy Gusztáv költővel és műfordítóval. A például Az ember tragédiáját cigány nyelvre fordító költő többek között arról is beszélt, hogy a cigány nyelvnek azért van még csupán születőben irodalmi regisztere, mert nagyon kevés olvasóhoz jut el, hiszen nagyon kevesen olvasnak ezen a nyelven.

Az SZFE 150-en kívül az elmúlt évszázadok magyar színjátszására, színházára emlékezett a Nádor Galéria nagytermében látható kiállítás is, ami a nagy porverés ellenére úgy mutatta be fontos színházi alkotóinkat, hogy azok jelentős életművük ellenére is érdektelenül és üresen néztek vissza ránk másfél méteresre nagyított semmitmondó portréikon. A szomszéd teremben lévő kiállítás, ami a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakán most végző hallgatók diplomamunkáit, azaz egy-egy előadás komplett díszlet- és jelmeztervét mutatta be, színeiben, összetettségében és megoldásaiban is frissebb és izgalmasabb volt.

Valószínűleg sokat elmond az ország társadalmi helyzetéről, hogy a POSzT-válogatás idejét lefedő időszakban, ha jól tudom, négy Koldusopera előadás is létrejött. Nekem ezek közül háromhoz volt szerencsém: a Vígszínház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös előadásához, a Temesvári Csiky Gergely Színház előadásához, és most, a POSzTon, a Békéscsabai Jókai Színház előadásához.

Koldusopera (Vámos Zoltán fotója)

Míg a budapesti és a temesvári előadást összekötötte a Brechttel és a Brechtről, valamint a minket érintő kortársi problémákról való alapvető színházi gondolkodás, az a békéscsabai társulat előadására egyáltalán nem volt jellemző. De mint az előadást követő másnapi szakmai beszélgetésen megtudtuk, ez abból az ellentmondásos helyzetből született, hogy Katkó Ferenc diplomamunkájához olyan darabot vett a kezébe, aminek van „valami mondanivalója”, de ezzel mégsem akart a mának üzenni. Így jött létre egy, sokszor „kellemes szórakozást biztosító” előadásnak titulált, ezáltal azonban a brechti drámától talán a legtávolabb álló, a társadalmi kérdéseket leginkább elfedő musical. Sándor L. István, a szakmai beszélgetések állandó felkért hozzászólója tisztázta ugyan pozícióját, miszerint feltett szándéka az volt, hogy szigorúan csak szakmai, az előadások megértését segítő szakmai kérdésekkel közelítsen az előadásokhoz. Ezek a kérdések valóban felmerültek, de a különböző más hozzászólások miatt legtöbbször elterelődött róluk a szó, és elvesztették súlyukat. Mint ahogy a Koldusopera esetében is: az előadást érintő szakmai problémák érintőlegesen lettek csak tárgyalva, ami miatt a betévedő érdeklődő joggal gondolhatta úgy, hogy egy izgalmas előadásról van éppen szó. Az előadás koncepciója mellett a színészi alakítások is kérdésesek voltak. Gubik Petra Polly szerepében láthatóan nem csak Bicska Maxi bűnöző vállalatának irányítására, hanem szerepének kicsit is kidolgozott megformálására volt alkalmatlan. Gubik Petra játékát csupán azért említem meg, mert mindennek ellenére mégis megtörtént, hogy a színész zsűri neki ítélte a legjobb női alakításért járó díjat. A POSzT gálaműsorán, az Orientben nyújtott kifogástalan alakítása azonban tisztán mutatja, hogy egy színházi előadás és egy showműsor más képességeket kíván.

A PoSzT-díjak (http://www.barkaonline.hu/oesszes-hir/4754-a-2015-os-poszt-dijai) odaítélésének mélyebb elemzése nélkül úgy gondolom, sokat elmond a POSzTot övező kultúrpolitikai háttérproblémákról a következő jelenet. A Bánk bánt tárgyaló szakmai beszélgetésen Balogh Tibor kifejtette, hogy az újvidékiek előadása neki is óriási élmény volt, sőt, talán jobban tetszett neki, mint Perényi Balázsnak. De csak szerbiai körülmények között. Magyarországon ugyanis olyan politikai képet mutat nemzetünkről, amilyet nem kéne, ezért szerinte nem volt helye a versenyprogramban. Urbán András, a haza kérdésében is a megosztottsággal foglalkozó előadás rendezője válaszában rávilágított arra, hogy a POSzT-botrányt sok mással ellentétben az jelenti, hogy az előadások szakmai megítélését – immár nyíltan – a politikai hovatartozás és a hatalmi játszmák határozzák meg. Nem csak arról van most már szó tehát, hogy, bár Vidnyánszky Attila rendezését egy félrement, de korrekt előadásnak tartom, a versenyprogramból kiesett vagy kiszállt előadások közül megítélésem szerint szinte mind, a versenyprogramban maradt előadásoknak pedig a fele erősebb művészeti értéket képvisel, mint az Isten ostora. Ha valóban így áll a helyzet, a fesztiválon többször elhangzott szeretetteli egymásra találásnak talán valós alternatívája, hogy a Balogh Tibor által emlegetett áhítat álarca helyett a Bánk bánban is szereplő Anonymous-maszkokat vegyük magunkra.

Valószínűleg a POSzT az egyetlen olyan magyarországi nagy színházi fesztivál, ami a helyi és a Pécsre utazó, színházkedvelő közönséget is ugyanolyan közvetett módon meg tudja szólítani és programjaira be tudja vonzani, mint a szakma képviselőit. Több mint egy hetes, változatos, városszerte elérhető programja igazán városi fesztiválhangulatot kínál, a városi közterek és színházi nézőterek, délelőttől késő éjjelig megtelnek. Pécs így válik évről évre a találkozások helyszínévé, ahol a színház összehozza a közönséget a szakmával. Legalábbis hosszú évek óta sokan így gondolnak a POSzTra. A POSzTot megelőző hónapok és az első napok azonban azt mutatják, most nem csak erről van szó.

Megnyitó (Kiss Csaba Bendegúz fotója)

A közönség érdeklődését tükrözte a június 4-i megnyitón összegyűlt tömeg is, ahol Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, Páva Zsolt, Pécs Megyei Jogú Város polgármestere és Hoppál Péter, az EMMI kultúráért felelős államtitkára mondtak köszöntő beszédet. Udvaros Dorottya, a POSzT díszvendége nyitotta meg a fesztivált, ahová hagyományosan az év legjobb előadásai érkeznek, hogy egy tíz napos szemle után a szakmai zsűri döntése alapján osszák ki nekik az évad kitüntetéseit. Annak a zsűrinek a döntései alapján, aminek összetétele eddig nem látott mértékben kavart port, az idei fesztivál a szakmai közvélemény számára így előreláthatólag nem a programok és találkozások miatt lesz emlékezetes. A POSzT, még mielőtt elindulhatott volna, nem csak hogy megmozgatta a szakmabeli közösséget, hanem meg is osztotta azt, és ki is élezte az egyébként is egymásnak feszülő ellentéteket.

2012-ben szerkezetileg átalakult a fesztivál tulajdonos cége, a POSzT Nonprofit Közhasznú Kft. Pécs Város Önkormányzata tulajdonosi többsége mellett a Magyar Színházi Társaságnak (MSZT) és a Magyar Teátrumi Társaságnak (MTT) ugyanakkora tulajdonrésze lett. Mivel Pécs a kezdetektől kivonta magát a szakmai döntések alól, a 2012-es változás után ezek a döntések nem csak az MSZT, hanem az MTT fennhatósága alá is tartoznak. A két szervezet azóta is kompromisszumokon keresztül állapodik meg a fesztivállal kapcsolatos szakmai kérdésekben. Ilyen például a fesztivál versenyprogramját szemléző zsűri tagjainak névsora is. Az MSZT a jelölést hagyományosan szakmai szervezeteire bízza, a Színházi Kritikusok Céhének jelöltjei eddig helyet is kaptak a zsűriben. Az idei zsűritagok kiválasztását övező botrány akkor kezdődött, amikor Csáki Judit, a Színházi Kritikusok Céhének jelöltje nem került be a zsűri tagjai közé, hanem további egyeztetések nélkül egy másik kritikusra esett az MTT és az MSZT választása. A Kritkuscéh négy tagja ezért bojkottot hirdetett, „Hallgass el! Nem fogunk!” néven, mely szerint a bojkotthoz csatlakozók elhatárolódnak az idei POSzTTól, nem közölnek róla írásokat, hogy ezzel is felhívják a figyelmet „a közpénzből fenntartott POSZT tulajdonosainak átláthatatlan és szakmaiatlan döntéseire”. A Kritikuscéh pár nappal később az MSZT érdekképviseleti gyengeségére hivatkozva kilépett a szervezetből. Ezt követően az Örkény István Színház is kilépett az MSZT-ből, két beválogatott előadásával, a Hamlettel és az e föld befogad avagy SZÁMODRA HELLYEL pedig a POSzT versenyprogramjából. Utóbbi lépését a STEREO Akt és a Szputnyik Hajózási Társaság is követte Felülről az ibolyát, valamint A heilbronni Katica című produkciójukkal. A két színházi szervezet legvégül úgy egyezett meg, hogy a szakmai zsűri az eddigi 7 helyett 8 főből fog állni, és fele-fele arányban jelölnek tagokat. Mindez csak az idén kialakult helyzetre adott válasz, a továbbiakban új megoldást keresnek majd. Ennek első lépéseként június 9-én keddre nyílt beszélgetést szerveztek a POSzT jövőjéről.

Ilyen előzmények után a POSzT megnyitó beszédei miről is szólhattak volna, minthogy felszólították a szakmai szervezeteket, a POSzT idejére ássák el a csatabárdot, legyen ez a színház szeretetének ünnepe, tegyék félre a színházpolitikai kérdéseket… Hoppál Péter még dalra is fakadt, és az Anna and the Barbies „ripacsok, színészek az élet a tiétek, minek ölre menni, kezdjetek szeretni” sorait énekelve indította a fesztivált. De a kedélyesen induló megnyitó hangulatát nehéz volt átvenni, mivel Hoppál Péter más kényes témákat is érintett beszédében. Megemlítette például, hogy indítványozta, a 2016-os költségvetésben külön foglalkozzanak a vidéki kulturális fesztiválok támogatásával, ezzel elősegítve a fesztiválok közötti esélyegyenlőséget. Ugyanis, mint kifejtette, a budapesti kulturális fesztiválok előnyben vannak, hiszen már januárban tudják, miből gazdálkodhatnak az adott évben. Pusztán a programot követve, a Színház térről a Pécsi Nemzeti Színházba besétálva érdemes volt minderről elgondolkodni. A POSzT egyik nyitó előadása a budapesti Örkény István Színháztól érkezett Mohácsi-rendezés, az e föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY című produkció volt.

e föld befogad (Kálmándy Ferenc fotója)

A nézőtéren ülve, az államtitkár szavain töprengve ellenpéldaként is eszünkbe juthatott a 2014-es budapesti Kortárs Drámafesztivál, ahol az előadás szintén a fesztivál zsűrije által beválogatott produkció volt. Az e föld befogad… nem csak a versenyprogramból való kilépéssel példázza az idei POSzT szakmai háttérproblémáit. A programfüzetben olvashatjuk, hogy az előadás egyedül Perényi Balázs, és nem a válogatók közös javaslatára került volna a versenyprogramba. Az eddigi szokástól eltérően ugyanis az MTT és az MSZT egy-egy válogatója, Balogh Tibor és Perényi Balázs egyes előadások delegálásában nem tudott egyezségre jutni, így már a válogatás maga is a konszenzus hiányát tükrözi. Nagy változás még továbbá, hogy az OFF-programok válogatásába szintén beszállt az MTT, ami a programfüzetet elnézve szintén jelentősen befolyásolja a programok összetételét.

Mivel a szakmai(atlan) döntések nem csak erre a pár hónapra nyúlnak vissza, mivel a válogatók javaslatai és a zsűri összetétele alapjaiban határozzák meg a rendezvény menetét és végkimenetelét, értelmetlen kérdés, hogyan is lehetne még erőfeszítések árán is egy forrongásokkal és furkálódásokkal teli, de elveiben abszolút csak a színháznak szentelt tíz napot szemellenzővel végigfesztiválozni. Mindez pedig alapjaiban határozza meg a POSzT hangulatát, ebédnél, az utcán sétálva, a hotel halljában üldögélve is megüti a fülemet egy-egy nyílt beszólás, szinte nem múlik el beszélgetés a másik félre mutogatás nélkül.

Érdekes élmény volt azonban mindjárt a POSzT legelején egyszerre két előadáson keresztül is megtapasztalni, mennyit változhat egy-egy előadás néhány hónap alatt, esetleg másféle közönség előtt előadva. Az e föld befogad… a KDF óta (beszámolónk itt olvasható) mintha sokkal feszesebbé és pergőbbé vált volna. Az eddig érzékelt előnytelen arányeltolódások, a szelektálás után kiáltó poénkodás így abszolút beleolvadt a rémálomszerű jelenetek füzérébe, sőt még inkább erősítette azt az abszurditás végletekig fokozásával. A helyére került megoldások így tökéletesen illeszkednek a zsidók deportálásának, a felelősségtudat hiányának tematikáját a hamis múltképpel játszó hatalom kérdésén keresztül bemutató előadás egészébe. A másnapi szakmai beszélgetésen egyébként többektől elhangzott, hogy második, harmadik alkalommal nekik is másképpen hatott az előadás. A Felülről az ibolyát esetében viszont az a kérdés merült fel, hogyan fogadja be vajon az előadást a pécsi közönség. A Boross Martin rendezte előadást ugyanis egyébként a Trafóban játsszák, az eddigi POSzT versenyprogramjaihoz (az előadás alkotói szintén visszaléptek a versenyben való részvételtől) szokott közönségnek ez azért az újdonság erejével hat. És valóban, a közönség aktivitására is építő előadás érzékelhetően rövidebbre sikerült, sőt, közben rengetegen elhagyták a nézőteret. Pedig az alkotók meglepő közvetlenséggel szólnak hozzánk. A Felülről az ibolyát legnagyobb érdeme szerintem az, hogy az alkotók egy olyan súlyos, akár tabutémának is nevezhető jelenséget, mint a halált hozzák hozzánk könnyed közelségbe, és ez által fordítják vissza az irányt az élet adta, kihasználatlan, de beváltható lehetőségekre. Az, hogy Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre úgy játszik (egymással) a színpadon, akár egy testvérpár, valamint a színészek és a nézők személyes történeteinek, kívánságainak játékos színpadra állítása, a video bejátszások és az intim élettérbe, egy lakásbelsőbe helyezett jelenetek a bakancslisták nyomasztó kényszerűségébe visznek derűt és elfogadhatóságot, majdhogynem megbékélést. Mindez azt eredményezi, hogy az előadást nézve nem attól kezdünk el rettegni, hogy egyszer a halál értünk is eljöhet, hanem azon kapjuk magunkat, hogy mindennek állunk elébe, és igyekszünk a lehető legtöbb lehetőséget kihasználni.

Felülről az ibolyát

Az első napokban nehézkesen, kevés résztvevővel zajlottak az események. A versenyprogram mellett nehéz volt meghatározó élménnyel szolgáló programokat találni, de ilyen volt például Puskás Zoltán Huszonnégy órás vallomások című előadása, mely szintén az élethez, értékeihez való viszonyunkat boncolgatja is. Nemrég mesélték, hogy Zenta kezd a Vajdaság egy fontos kulturális központjává válni. Ennek egyik jele a Zentai Magyar Kamaraszínház néhány évvel ezelőtti megalakulása. A Valerio Albisetti művéből készült előadásban a fiatal társulat egyszerű, de hatásos eszközökkel szólítja meg a közönséget. Mikrofonok mellett, széksorokban ülnek, intim történeteiket a díszlet, az éles, pont rájuk eső reflektorfény és a hófehér fürdőköpeny csupaszítja neurózisaikat feltáró vallomásokká. A reggeli cigi-kávétól az esti sör-cigiig elemző és durva kérdéseikkel egymást és magukat, rajtuk keresztül pedig minket vallatnak, hogy rávilágítsanak, mentálhigiénés problémáink mennyire befolyásolják életünket. A lendületes előadást csak a végére biggyesztett kóda törte meg: amikor a színészek a személyesség köréből kilépve a színház őket érő igazságtalanságaira egy óriási nagy őrületben hívták fel a figyelmet.

Huszonnégy órás vallomások (Csicsely Zoltán fotója)

Az idei POSzT több évforduló megünneplésére ad lehetőséget. Bár maga a fesztivál is 15 éves, a szervezők ezt nem helyezték előtérbe. Helyette viszont a Dramaturgok Céhe kerekített átfogóbb programot a 30. Kortárs Magyar Dráma Nyílt Fóruma alkalmából, melynek java a POSzT második felében zajlik majd, és a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem is szinte minden napra készült programokkal az SZFE 150 emlékévet ünnepelve. De olyan emlékprogramokkal is találkozhatunk, mint az Olvassunk Puskint!, a drámaíró születésnapjára szervezett közösségi felolvasó-délután, ahová bárki bármivel, bármilyen nyelvű szöveggel beszállhatott. Két program között, egy kisebb, de az emlékezést annál komolyabban vevő csoporttól hallottam így magyarul és talán arabul részleteket, leginkább versekből.

A Nyílt Fórum mellett, vagyis a Művészetek és Irodalom Házában egy emelettel feljebb nem várt érdekességek visznek minket közelebb a színház kevéssé ismert, vagy inkább kevéssé előtérbe helyezett háttérszakmáihoz. A POSZT IT! programsorozaton meghívott, már befutott kellékesek, díszletesek, súgók, öltöztetők, rendezőasszisztensek, hang- és fénytechnikusok mesélnek szakmájukról. Ezeknek a képzéseknek nincs itthon hagyománya, mi is az első rendezőasszisztens osztály vagyunk – meséli az egyik szervező lány egy műpiócát préselve ki éppen a szilikonpisztolyból. Az idén végzett osztály hallgatói kézműves és gyerekfoglalkozásokon mutatják be napról napra az említett szakmák trükkjeit. Az egyik nap az olyan fogyó kellékeké, mint a műhányás, a művér, a jelzésdíszlet-építésé, másik nap a parókáké, aztán a dalszövegsúgásé, végül pedig a színpadtechnikai bemutatóé. A szervezők akármennyire is igyekeztek a programot összeállítani, az érdeklődőket az első napokban még halászni kellett. Pedig a lányok még évszázados jelmezekbe, fűzős és buggyos ruhákba bújva is korzóztak a Király utcán. Promóció ez nekik is – mondják egy késő éjjel, az egész délutános kellékbemutatótól berekedt hanggal, hiszen kevesen tudják, hogy frissen végzett rendezőasszisztensek kerültek a pályára.

Háttérszakmák (Kálmándy Ferenc fotója)

Lassan nem múlhat el úgy POSzT, hogy Székely Csaba valamelyik drámája ne kapna benne fontos szerepet. A tavalyi Nyílt Fórum felolvasó színházi sorozatán találkoztam először azzal a Vitéz Mihállyal, ami az idén a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában a versenyprogramban kapott helyet. Az előadásra várva, a programot böngészve vettem észre, hogy a Vitéz Mihállyal párhuzamosan, a Bóbita Bábszínházban játssza éppen a Deutsche Bühne Ungarn szekszárdi társulata a Bányavirágot, ami a 2011-es Nyílt Fórumon elnyerte a Vilmos-díjat. A POSzTon azóta is népszerű szerző műveit országszerte játsszák, a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza előtt álldogálva például a Bányavakság plakátja szúr szemet. Béres Attila rendezésében a Vitéz Mihályt pusztán a parodisztikusan régies nyelvezet és a szerteágazó cselekmény helyezi történelmi távlatokba. A 16. század utolsó éveiben járunk, amikor Vitéz Mihály felforgatta, illetve egyesítette Havasalföldet, Erdélyt és Moldvát. Történelmi személyiségeken, helyszíneken és csatákon keresztül vezet minket a történet. Mindezen túl azonban korunk drámáját látjuk, társadalmi kritikába ágyazva. Amikor a nép a mellé áll, azt emeli fel, aki a legtöbbet ígéri neki. Vitéz Mihály nem is esik túlzásokba, az ő szlogenje egyszerűen a szabadság és a meggazdagodás. A mai magyar politikára (megyei ösvényadó, gazdasági bevándorló, „tanulják meg, ha idejönnek Oláhországba, nem vehetik el a román katonák munkáját”, stb.), valamint a populista politikára való egyéb utalások mellett korunk a legelterjedtebb, a társadalom kulturálisan legalsóbb rétegei között dívó popkultúra elemeinek felvonultatásán keresztül jelenik meg. A Kárpátok keleti felén sárgakólát és zöldkólát isznak, levedlett sportdrukker melegítőkben, sálakban és alsógatyákban flangálnak. Az Erdély elfoglalása utáni dínomdánom része a vedelés, a mulatós zene, a szajhák és a verekedés. Míg Vitéz Mihály felesége a Vadangyalt nézi, az osztrákok pincsikutyája Conchita, a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál nyertese, a népek között rendet tevő pusztítógép, Basta generális pedig maga a Terminátor. Vitéz Mihályon abszolút látszik, ő is a köznép közül került ki. Fejedelemmé avatása után is megmaradnak suttyó újgazdag szokásai: gumimedencében vedeli a sört, hálós trikója helyett most már aranyöltönyére nehezedő mázsás Jézus-medálját csókolgatja. Akármennyire is birodalmak forognak itt kockán, az előadásból nyilvánvaló, a történelmet az ócskavassal felfegyverzett sudri nép irányítja.

Vitéz Mihály (Kálmándy Ferenc fotója)