Vidnyánszky Attila és Marton László
Balogh Tibor
A Veszprémi Gondolat
A Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának indítványára és támogatásával, a Veszprémi Petőfi Színház „Párbeszéd a magyar előadó-művészet fejlődéséért” címmel konferenciát rendezett. A város valamennyi szállodáját megtöltötték az érdeklődők. Színészek, táncosok, rendezők, koreográfusok, színigazgatók, színházi gazdasági vezetők és szakmai érdekvédelmi képviselők fogadták el a szervező Magyar Művészeti Akadémia meghívását, éppen százhetvenen. Kellemesen érezték magukat a Hangvillában, a Séd moziból kialakított kulturális központban.
Nem választottak királyt, nem fosztották meg a magyar tróntól újólag a Habsburgokat, s nem érkezett oda lóhalálában a parlament hírnöke azt tudatni, hogy holnaptól a mindenkori GDP 40 %-át köteles a kormány kizárólag színházfejlesztésre fordítani. Ellenkezőleg: békesség honolt, és realizmus. A parlamenti választás végeredményének tudatában, az új színházi és táncévad kezdetén ott jelentkeztek felgyülemlett problémáikkal az érintettek, ahol a megoldások pénzforrása, és erkölcsi bázisa sejthető.
A Magyar Művészeti Akadémia köztestület. Az egyik plenáris ülési felszólaló, dr. Kriza Zsigmond jogász (jelenleg a MACIVA ügyvezető igazgatója) felidézte azt az utat, amelyet néhány fiatal, jobb sorsa érdemes színészbarátja ösztönzésére bejárt a szakmai érdekvédelem labirintusában, az évezred kezdetétől napjainkig. Bő évtizede létrehozták a Mozaik Művészegyesületet. Akkor úgy látták, nem tartható fenn az a jelenlegi helyzet, melyben a színészek teljes mértékben kiszolgáltatottan lépnek olyan jogviszonyokba, amelyek szabályait a művészi tevékenység sajátosságaira tekintet nélküli általános jogszabályok határozzák meg. Nem képzelhető el magas színvonalú művészi munka ott, ahol az arra legalkalmasabb, hozzáértésüket hosszú évtizedek óta bizonyító szakemberek által kiválasztott, sokéves, államilag finanszírozott képzettséggel és megszerzett gyakorlattal bíró színészek mellőzésével lehet – nemegyszer kizárólag a „minél olcsóbb, annál jobb” elve alapján – „szereplőgárdát” toborozni. A kiszolgáltatott helyzet azt is eredményezi, hogy tehetségével, tudásával, hosszú évek munkájával elismerést kivívó kollégák méltatlanul alacsony díjazásért kénytelenek munkát vállalni.
Mécs Károly és Reviczky Gábor
A tarthatatlan állapotok felszámolása reményében tárgyalásokat kezdeményeztek dr. Hiller Istvánnal, a nemzeti kulturális örökség miniszterével és dr. Bárándy Péter igazságügy-miniszterrel, a Magyar Színművész Kamara felállításáról. Ez 2003-ban történt. A Mozaik Művészegyesület elnöksége úgy ítélte meg, hogy – elsősorban az érintett szaktárcák vezetői felelősségteljes álláspontjának köszönhetően – adottak a feltételek egy szakmai önkormányzat létrehozására. Olyanéra, amely lehetővé teszi, hogy a színésztársadalom közvetlenül és a maga választotta testületei, tisztségviselői útján demokratikusan – a törvények által meghatározott keretek között – önállóan intézze szakmai ügyeit, meghatározza és a közérdekkel összhangban képviselje szakmai, etikai, gazdasági és szociális érdekeit, társadalmi súlyának, szellemi tőkéjének megfelelő mértékben hozzájáruljon a kulturális politika alakításához, a társadalom kulturális igényei kielégítésének javításához.
A Kamarát köztestületként képzelték el. A szervezése folyamatában azonban kiderült, annak hatékony érdekérvényesítő tevékenysége biztosításához törvény-, sőt alkotmánymódosításokra lenne szükség, illetve harmonizációra a nemzetközi joggal és az uniós előírásokkal. Valamint tengernyi indulótőke, plusz egy önigazgatásra alkalmas, kompromisszumképes művésztársadalom. A feltételek összességének hiányában, a kamaraszervezés elveszítette sürgősségét, a MMA megalakulásával pedig okafogyottá vált. A veszprémi konferencia egyik eredménye annak kimondása, hogy ez az új, az Alkotmánybíróság által is legitimmé tett művészeti köztestület illetékességgel bír az előadó-művészeti érdekek képviseletére.
A másik eredmény: az MMA érdeklődésének, fogékonyságának és nyitottságának a nyilvánvalóvá tétele. A szekcióülésekkel kezdődő, majd plenáris üléssel folytatódó, a második nap délelőttjén pedig összefoglalóval véget érő tanácskozás programcsomagja mentén a felszínre kerülhettek a művészeti ág örök (tehát a teljesség igényével soha meg nem oldható, de mindennek a bölcsőjét jelentő) problémái, számba vették a megoldásra váró, most még csak lappangó gondokat, és szót ejtettek a haladéktalan beavatkozást igénylő akut esetekről is.
Nem akarva terhelni a színházi belügyekben kevésbé tájékozott olvasó figyelmét, három típusproblémát emelek ki a nagyon sok közül. Több szekcióban felvetődött, hogy a színházak finanszírozási rendszerébe beépült a társasági adókedvezmény általi támogatás (TAO), ami 2015-ben megszűnik. A helyettesítését sürgető megoldani, mert ellenkező esetben az előadó-művészeti intézmények forráshiányosakká válnak. Keserű, intő példa annak a valaha szebb napokat látott színésznek az esete, aki szakszervezeti segélyért folyamodott, hogy meg tudja vásárolni a szemüvegkeretét. Most éri el a nyugdíjkort a különféle vállalkozásokba kényszerített, adózatlan minimálbéren foglalkoztatott művészek első nemzedéke. Önhibájukon kívül lesznek nincstelenek, a megélhetésükről gondoskodni kell. Ugyancsak a kapitalizálódás következménye a színházi műhelyek bezárása, vagy összezsugorítása. Kihalóban vannak a háttérszakmák, nem képeznek maszkmestereket, parókakészítőket, cipészeket, szabókat, világosítókat, hangtechnikusokat.
Fekete Péter
A Veszprémi Gondolat az, hogy az együtt gondolkodást haladéktalanul folytatni kell. A Magyar Művészeti Akadémia olyan intézmény, amely épphogy elkezdte élni a méltóságteremtés idejét, ezért ügyelni kell, ne lehessen a közmarakodás színtere. Terjesszenek elő a szakterületek képviselői kiérlelt, egyeztetett, közösen elfogadott javaslatokat, hogy a világosan megfogalmazott igényeket a testület a saját akarata szintjére emelve, tudja az országvezetőkhöz továbbítani.
