Balogh Tibor
A játékvár leomlik
Szerb Antal Utas és holdvilágának feldolgozása (A hold foglyai) a Gyulai Várszínházban
Sediánszky Nóra dramaturgi közreműködésével, a Ladics-ház rejtelmes udvarán vitte színre Sopsits Árpád azt a Forgách András által készített Utas és holdvilág regényadaptációt, amelyet eljátszott korábban a kecskeméti, a zalaegerszegi és a Pesti Magyar Színház is. Az érdeklődés magyarázatát egyszerűnek gondolom: a játék és a valóság szövevénye alkotta darab oly nyitott szellemű, hogy épp annyi hiteles megfejtése keletkezhet, ahány autentikus szereposztása van. A gyulai szereposztás autentikus.
Harminchat évesen, élete első nászútját tölti Itáliában Mihály. Nehezen serdülő, ráadásul öngyilkosság-késztetéssel terhelt személyiség, s mellesleg a saját neme iránt fogékonyabb, mint a nőire. Talán ezért volt szüksége párválasztásában arra a többletvirtusra, hogy férjezett asszonyt szeressen el. A nászút asszociációs kaland. Azokra a helyekre akar eljutni a valóságban, amelyeket hajdan, legkedvesebb diákkori barátaival képzeletben bejárt. Lelép a feleségétől, és ott ragad. Révületéből az apja hozza haza: munkát ad neki a gyárában, dolgozzon, ahogyan az ilyesmi felnőtt korban szokás.
Képzelet és ideál. A legkedvesebb barát egy testvérpár. Azért a mondatbeli egyes szám, mert ketten képezik az egészet: ők a külön alakban mutatkozó, testi és intellektuális sziámi-lényeg. Mihályt Ulpius Tamás szedi össze és mutatja be Évának, a Halászbástya peremén elmaradt mélybe ugrása után. Egy számára ismeretlen, családmentes karácsony szentestére invitálják, s igyekeznek egészen az éjféli miséig a maguk körében tartani az apját ideáljaként rettegő fiút. A misére kabátban, de a kabát alatt meztelenül mennének. Orosz Ákos játssza Mihályt: „Nekem olyan a természetem, hogy reggel korán felébredek, és éjszaka álmos vagyok, délben és vacsoraidőben vagyok a legéhesebb, szeretek tányérból enni, és nem szeretem a tésztával kezdeni, szeretem a rendet, és kimondhatatlanul félek a rendőröktől.” – mentegeti magát, és mindjárt a legelső színpadi konfliktushelyzetében érzékelteti a szerep-személyiség alapvonását, a gyerekes ideálfüggőséget, illetve azt, hogy notórius bálványtévesztőként rendre elkerüli a saját természetének megfelelő életpillanatokat.
Pedig a bálványbarátai genetikusan másmilyenek. Örökletes az amorális értékrendjük, a hozzátartozó fogalomkészlettel. Amikor megszólalnak vagy cselekszenek, nem tudni bizonyosan, hogy koraérett kamaszokként, vagy ismert életszerepek előadóiként nyilvánulnak-e meg. „Aki úgy hal meg, hogy egyszer úgyis meg kell halnia, az nem is élt. Csak az élt, aki tudja, miért halt meg. Én ott akarok lenni, amikor meghalok.” – mondja Tamás, fitymálva a mezei neurózistól szenvedők ösztönös halálvágyát. Jászberényi Gábor számára komoly kihívás a szerepjátszó ember szereplésének szereppé formálása. Az összességében tehetséggel megoldott feladata nehézségét az író, Szerb Antal és az adaptáló Forgách András lejjebb helyezett nézőpontjában lehet keresnünk. Szerb nem Márai, Forgách nem Nádas Péter: hiányzik tollukból az a könnyedség (velük született, az anyanyelvükben kódolt önirónia; a magukra előbb, mint másokra vonatkoztatott, kifinomult szarkazmus), amellyel a hétköznapok arisztokratáit, a Tamás-típusokat ábrázolni kell.
A testvérek egy performanszként íródó szerelmi drámát játszanak. Nézőbarátaik számára követhetetlen, hogy az ellesett pillanatokban a valóságból lépnek-e ki (hirtelen tettetést színlelve) éppen, vagy a szerepátélésük teljesedik egy adott ponton lényegivé? Aztán a játékvár egyszer csak leomlik. Valamelyik ölelkezőpróba közben, Tamás bennfeledkezik Évában, a fivére revolveres öngyilkossági kísérletét pedig Éva felejti el megakadályozni. Szerepjátékuk a megmásíthatatlan valóságba torkollik. Tamás, az apja személyiségét egészében megtagadó, születetten konok különc, ám még szellemileg felnőtté éretlenül választja a gyermekkori halálvágya (halálkíváncsisága) beteljesítését. A tuti fegyverrel kezében, a szikla mögé indulva még megcsillan szemében a remény, hogy Éva kilép a játékból, és visszatartja. Nem teszi: a játékszabályok értelmében árulás lett volna Tamást visszatartania, mint ahogyan árulás lett volna az is, ha a fatális közösülésjáték alkalmával visszatartódnak a spermák. (Az árulás [játékrontás] vádjával előzőleg Tamás illette Évát, amikor idő előtt törtek rá Mihállyal az Ulpius-padláson, meghiúsítva, hogy halálosan akaszthassa fel magát.)
Érettségire készülő tizenévesek, akik a felnőttvilágból érkező nagykorúsági parancsok elől szöknek vissza gyermekkorukba, a kifejeletlen társadalmi erkölcsiség (a lelkiismeret-furdalás nélküli lopkodás) és a kifejletlen nemiség, a férfi/nő én közötti önkéntelen tévelygés szabadságába. A biológiai tapasztalat szerint való, hogy az egykorú kamaszok között a lányok a felnőttebbek. Éva nőből van. Hódító és hódoló: a kettő egyidejűen a lényege. A férfi préda és/vagy fátum. Mindegyik tetszését a magáénak követeli, s majdnem mindenkit cserbenhagy, amíg életvitelszerűen kéjnővé nem válik. Az általam igen nagyra tartott rendezőtől, Urbán Andrástól olvastam mostanában egy véleményt: „Az emberek szeretik történetként felfogni, amit néznek. A realista koncepció eredményezi ezt, hisz akkor mondják, hogy nem értették az előadást, ha nem tudják elmesélni, hogy mi történt Pistikével és Mórickával. Ez csak egyfajta kultúra, ez a mi determináltságunk. Amint az ember feladja ezt, már nem igényli a történetet. Épp a színháznak nem föltétlenül a történet a nyelve.” Nos, én azt gondolom, az asszociációfüzér is történet, a leírása pedig a képződménytörténet, s akkor már ugyanannál a Mórickánál és Pistikénél vagyunk: történetté válik a festmény is, amint az első, átfogó pillantás után sorra veszem a pacnijait. Éva esetében sem állhatunk meg a közönséges életmesénél. Zsigmond Emőke alakja tartalom. A „Milyen volt…” szőkeség-érzetünk, a koreografáltan váltogatott hajkorona-formációk, a fürtjei közül elővillanó, búzavirágkéket idéző, szuggesztív szemgolyók, az imponáló testtudatossággal porciózott mozdulatok balladai sejtelműek, és az Éva-lény csakugyan Arany-balladai: fellépésében összefonódik Kund Abigél hirtelen rátartisága – „Bárczi Benőt én meg nem öltem… hanem a tőrt én adám neki” – Ágnes asszony gyötrelmes vezeklésével (várakozás Tamásra a holtak kapujánál Gubbioban).
Mihály római katolikussá keresztelkedett zsidó barátja, a karizmatikus Ervin az egyetlen férfi, aki Évát a fiútestvére bűvköréből, a szexuális örömjáték világából az igazi szerelem örvényébe vonhatná. Ő azonban nem meri vállalni a vágyát/vonzalmát: a leány kitárulkozása elől elfutva, szerzetesnek áll. Sopsits Árpád Hajdu Lászlóra osztotta a Mihályt neurotikus Odüsszeuszként kezelő Ellesley doktor szerepét is. Hajdu leheletfinoman érintkezteti mindkét figurájában, az eredendő önazonosságukat a választott identitásukkal. Ervinje, jóllehet azzal indokolja hittartó aszkézisét, hogy ő nem nyithat magán támadási felületet, ám valójában a zsidó-misztikus titokérzéke összeér az elhivatott katolikus aszkéták célirányosságával, tehát a szabadkozó szerzetes/orvos nem tettető, hanem organikus személyiség: alaptudása az embermentő emberség, identitása a humanizmus. Évát megszabadítja gubbioi kényszerképzetétől, Mihályt az elhatalmasodó öngyilkosságvágyától.
Szökésváltozatok, menedékösvények. Mihály Erzsitől, Éva Tamástól, Ervin Évától. Az éteri fertő ellenpontjaként, felmutatja a darab a szerelmi gyönyör halálmentes mennyországát is. A nászutas Erzsi nem a kulturális allegória- és metaforaözönt akarja meglátni Olaszországban, hanem a kereskedelmi kultúra közönséges csodáit. Nem akar Éva eleven viasznyomataként asszisztálni Mihály önkereső zarándoklatához. Molnár Mariann alakításában, a takaros, engedelmes kispolgár nő kezdetben büszke a saját férjváltó zendülésére, amikor azonban rájön, hogy az elunt gyárosné-karrierje eldobása hiábavaló volt, mert a szerelmi újraépítkezés a második engedelmesség korszakának eljövetelével fenyeget; akkor önkéntelenül (vagy önkéntelen megfontoltsággal) provokálni kezdi új férjét, megsegítve őt mintegy a szökése elhatározásában, hogy később – Mihály után – a házasság társadalmi béklyóján kívül, a vadszerelemben vívja ki szabadságát. Lendváczky Zoltán (Szepetneki János, Pataki Zoltán), Tankó Erika (Millicent Ingram), Ligeti Kovács Judit (Tolnai Sári) és Páll Zsolt (Luthpali Suratgar, Apa) tehetséggel jelenlévő transzmissziós, a cselekménygörgeteg fordulatait előidéző figurák.
Szerb Antal éppoly leleményesen szolgálja egyidejűleg a különféle szellemi horizontú olvasó igényeit, mint színjátékaiban Shakespeare. Utóbbi zsenijéhez ez hozzátartozik, előbbit inkább jó tollú ügyeskedőnek tartják a finnyás irodalomtörténészek, amely ellenszenvhez köze lehet irigységüknek, Szerb Antal irodalomtörténet-írói intuitív éleslátása miatt. Sediánszky Nóra becsben tartja a regényt, számos ponton feldúsítja szövegeivel a Forgách-adaptációt. A rendezővel való együttműködésük révén – a Ladics-ház gesztenyefája tövében – néhány lóca rakosgatásával kikerekedik egy követhető „Móricka-Pistike” történet, de érzékelhetővé válnak az író/átíró által fontosnak tartott és előtérbe helyezett, freudi-jungi ihletű test-lélekrezgések is. Továbbéltetésre érdemes előadás.
